Bilaji Barlabásék Isztambulban
2015-09-24 13:29:04
- Ráduly János
Ötszáz évvel ezelőtt, 1515-ben véste az isztambuli magyar követség istállójának márványlapjára Kedeji Székel (így) Tamás az utókornak szóló háromsoros üzenetét: Szelim császár zárolta őket – más követségekkel egyetemben –, hogy ne „kürtölhessék” világgá a véres hatalomátvétel hírét.
Ötszáz évvel ezelőtt, 1515-ben véste az isztambuli magyar követség istállójának márványlapjára Kedeji Székel (így) Tamás az utókornak szóló háromsoros üzenetét: Szelim császár zárolta őket – más követségekkel egyetemben –, hogy ne „kürtölhessék” világgá a véres hatalomátvétel hírét. A magyar szöveget mintegy negyven év múlva, az 1553–1555-ös követjárás alkalmával Dernschwam János másolta le naplójába, s ez Augsburgba került. A rovásemlék szövegét végül – évszázadok múltán – Babinger Ferenc német tudós mutatta be a „M. Tud. Akadémia 1913. április 21-i ülésén”. Így vált hivatalosan is közismertté az egyik legszebb feliratos rovásemlékünk, amelynek olvasata körül máig tartó nézetkülönbségek vannak.
A 2007-ben megjelent Az isztambuli székely (magyar) rovásemlék (Erdélyi Gondolat, Székelyudvarhely) kismonográfiámban megpróbáltam vázolni a vita legapróbb részleteit is, hangsúlyozván: „Amiként az idő megállíthatatlan, a tudományos gondolkodás előrehaladása is megfékezhetetlen” (6. old.). Megemlítettem, hogy a felirat rovója a második sor írása közben „egyes szám első személyű »előadásra«, megfogalmazásra váltott át.”
Hasonló vélekedésre találtam Gyóni Gábor: Isten elé áll tanulmányában (Eleink. Magyar őstörténet. V. évf. 2. szám. 2006. 46-68. old.), amelyben ismertette az Észak-Kaukázusban talált sírfeliratokat: „Az esetek többségében a halott egyes szám első személyben »szólal meg« a sírfeliratokon, de arra is van példa, hogy egyes szám harmadik személyre vált át” (49. old.).
Nos, eme jelzésszerű utalások után lehetőség nyílt a téma alaposabb körülírására. Megvizsgáltam a háromsoros felirat igei állítmányait.
Az első sor két igei állítmánya: írták, váradták (= váratták). Itt az előadásmód többes szám harmadik személyű.
A második sorban is két igei állítmány van: valtom (= voltam), tőn (= tett). Itt az előadásmód első személyű. Az eddigi megfejtők zöme a betűátvetéses valtom szó o betűjét n betűnek fogta föl, s ez valt nem tőn feloldást eredményezett. Az o és n jelek megformálásáról kismonográfiámban ezt írtam: „Megvizsgáltuk a szövegemlék összes N, illetve O betűit, s azt tapasztaltuk, hogy jelölésükben szinte semmiféle eltérés nincs. A teljes szöveg utolsó szava: lóval. Az itt előforduló O betű szakasztott mása az összes N betűnek” (25. old.). Talán másolási hiba állhat fenn. A felirat rajzát nemrég közöltük a Népújság Színes Világ mellékletében (2015. június 12.).
A harmadik sor csak egyetlen igei állítmányt tartalmaz: írtán (= írta). Az előadásmód egyes szám harmadik személyű.
Van-e példánk a magyar nyelvtörténetben az igei állítmánynak ilyenszerű váltakozására?
Tökéletesen a témánkba vág Málnási Ferenc: Vylag uilaga / Viragnak uiraga (= Világ világa / Virágnak virága) szép közleménye (In. Népújság. Múzsa melléklet. 2015. febr.14.), amelyben az Ómagyar Mária-siralom (1280-1310) igeformáit boncolgatta. Mária »Előbb magához szól, egyes szám első személyű alakokkal: „valék, süppedek, aszok, epedek”, majd fiát szólítja meg: „tekintsed, kinyújtsad, kínzatol, veretel”… végül a gyötrelmeit okozókat szólítja meg két többes szám második személyű igével: „kegyelmezzetek fiamnak”, „Anyát édes fiával / Egyetemben öljétek!”« Micsoda szabad hullámzása az emberi érzelmeknek!
S ha már utaltunk – Gyóni Gábort idézve – a sírfeliratokra, hivatkozhatunk Péterfy László Marosszék régi sírkövei munkájára (Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2005), amelyben a következő szöveget találjuk: „Hervad a cédrusfa, levelét hullatja, / Mert a halál keze virágát szaggatja. / Márkus Kata voltam, szüleim virága, / Levék a halálnak szomorú prédája” (29. old.). A hiányzó írásjeleket magunk pótoltuk. A felirat az 1840-es évek körül keletkezett.
Muszáj utalnom a nemrég megjelent Újabb sorok az isztambuli rovásfeliratról írásomra is, amely a már említett Színes Világ mellékletben látott napvilágot (2015. június 12.). Ott ezt írtam: „Az első személyű előadásmód egyidős az emberiséggel”. Igazolásul átforgattam Constantin Daniel – Athanase Negoiţă szerzőpáros román nyelvű Szövegek a föníciai gondolkozásról (Bukarest, 1979) kiadványt, s a 286-287. oldalakon rábukkantam Tabnit király sírfeliratára, amelyet Kr. e. a VI. század végén – tehát több mint 2500 évvel ezelőtt – róttak rá a kőkoporsóra. A nagybetűs személynevekben „ugratták” a magánhangzókat, ezt nevezik mássalhangzós írásnak. Íme:
„Én, TBNT, Asztarte (istennő) papja, a szidoniak királya, II. SMN.ZR fia, aki szintén Asztarte papja és Szidon királya volt, (én) nyugszom ebben a szarkofágban, bárki vagy te mint ember, ha szarkofágomhoz közeledsz, ne nyisd föl, engem ne zavarj. Mert nincs ezüstöm, nincs aranyam, semmim sincsen… csak én fekszem a szarkofágban.
Ne nyisd föl, ne zavarj engem, ez Asztarte előtt is bűn volna. Ha mégis megzavarsz, s a szarkofágot felnyitod, akkor nyomod se maradjon a földi életben, s a holtak birodalmában se legyen nyughelyed.”
A szöveget románból eme sorok írója fordította, a szerzőpáros angol, német, francia nyelvű kiadványokból dolgozott.
Végül összegzem: a mostani nyelvészeti „elkanyarodás” révén talán elhitetővé vált, hogy az isztambuli rovásemlék második sora első személyű előadásban megfogalmazott tényközlést tartalmaz. Olvassuk el – még egyszer – az összetett mondatot úgy, hogy az elejére – s ezt a szerzőpáros is gyakorolta – tegyük oda zárójelben az Én személyes névmást. Íme: (Én), Bilaji Barlabás kettő esztendejik itt valtom, tőn császár.
A valtom (= voltam) szóban egyszerű betűátvetés látható. Erre sok példát tudnánk idézni.
A mi „írnokunk” tehát teljesen világos megfogalmazást hagyott ránk, így szükségtelenné váltak a kései, bizonytalankodásokról árulkodó magyarázatok.