Bodor Ádám 80.

E címmel hirdette meg legutóbbi irodalmi estjét a Látó szépirodalmi folyóirat. A címadás ezúttal sem a véletlen műve: a méltán nagy hírnevű író idén nyolcvanéves, a vásárhelyi folyóirat szerkesztői ezen alkalomból is köszöntötték a szerzőt:  telt házas közönség előtt, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Kistermében.

A jó hangulatú beszélgetésen, a lap által immár 190. alkalommal szervezett eseményen Kovács András Ferenc, a Látó főszerkesztője üdvözölte a megjelenteket és kérdezte az írót mind a műveiről, mind azok keletkezési körülményeiről, a válaszok között pedig több jóízű történet is akadt. A kérdéseket időről időre felolvasások szakították meg: elsőként KAF egy, az Utunkban megjelent, majd a Székelyföld folyóirat által újraközölt, Bodor Ádám által szerzett tárcanovellát olvasott fel, a szerkesztőség részéről pedig Vida Gábor osztotta meg a szerzővel és közönségével laudációját. – Eredetileg paródiát akartam írni róla, de nem tudtam, így arról írtam, hogy milyen lenne, ha paródiát írnék róla. Ez lett A Bodor-paródia című laudációm – mondta Vida Gábor. 

– Kínosan titkoltuk, hogy öregembernek lettem nyilvánítva, de ünneplésre semmi ok, mert az ember ilyenkor nem előre tekint, de hátra sem túl szívesen – válaszolta KAF első kérdésére Bodor Ádám. – A múltban eléggé ritkán írtak rólam jó paródiát, de amúgy sem tartom számon. Kettőről tudok, ami megnevettetett, az egyik a Magyari Tivadaré – ez a Látóban jelent meg –, a másik a Szarvassy Lászlóé. Történtek még kísérletek, de azok elcsúsztak az extremitás felé, hiányzott belőlük a paródiák belső egyensúlya. 

– Sokan szeretik fanyar humorodat, azt a különleges ízt, amely nem jellemző a mai magyar prózára.

– A humoromat említik, értékelik német megjelenésekben is. Egyébként, amit a legtöbbre tartok, azt veszi észre legkevésbé, és alig tartja fontosnak a kritika.

– Novella- és tárcaírás, regények. Párhuzamos történetek az írásaid? Elemelt, képzeletbeli időbeliség van bennük. Külön-külön alakultak ki ezek a történetek, avagy egymásnak voltak a folyományai, amit képzeletben felépítettél?

– Eléggé rám van írva, hogy nem nagy panelekben gondolkodom. Ezek a történetek sem párhuzamosan készültek. Mindhárom regény esetében a helyszín volt az, ami döntött. Egy helyszín képes összefogni egy történetet, és aránylag egymástól független történeteket, novellaként meghatározható elbeszéléseket is. Amikor kitaláltam a Sinistra körzet helyszínét, az azonnal több történetet sugallt, annál is többet, mint ahány elkészült. De egyszer csak úgy éreztem, elég volt, le kell állnom. Egyrészt a gazdaságosság szempontjából, másrészt, hogy legyen egy íve, lejtése. A Verhovina madarai esetében szinte ugyanígy jártam. Ami a képzeletet illeti, nem szoktam ezeken a dolgokon töprengeni, mert talán nem lenne igazam. Az ember saját magát másként látja, mint az olvasó vagy az irodalomtörténész. Önmagam bűvöletében élek, és lehet, hogy tévednék. Ezért megpróbálok nem sokat elárulni a munkamódszeremről vagy az írásaim keletkezéséről.

– A novellai jelleg, amit a Sinistra körzetről írtak, nem zavar, mert a regényben van egyfajta belső építkezés, feszültek, titokzatosak mind a fejezetek, mind a végkifejlet, amelynek feloldása nem a szerző, hanem az olvasó dolga. Nagyon nehéz megfejteni azt, hogy ez hogy működik például filmen. A filmkészítéssel hamar találkoztál, és a karcolataidból, regényeidből is készültek filmek. Nagyon poétikusak ezek a szövegek, hogyan lehet őket filmvászonra vinni?

– Sehogy. Ez csapdahelyzet. Ezek a történetek látszólag nagyon vizuálisak. De ha a rendező  megpróbálja filmre vinni, akkor nagyon nehéz dolga van, mert az írás és a filmkészítés között alig van átjárás, ezek merőben más műfajok. A rendező kiszúr saját magával, amikor azt hiszi, hogy a regény, a novella egy forgatókönyv. A jó próza értékei nem menthetők át a filmvászonra, mert nem arra születtek. Hanem olvasásra, értelmezésre. A film egy durva, agresszív, nagyon rámenős műfaj, amely több oldalról támadja a nézőt. Mindez a próza szuverenitását is igazolja. És ehhez mérhetők a filmekhez kapcsolódó csalódásaim, bosszúságaim is. Egy írónak sose legyenek megalapozott elvárásai egy majdani filmmel kapcsolatban. 

– A színdarabírás is megkísértett egy röpke pillanatig.

– Nem, és ennek  elég prózai oka van: a helyszín. Én képzeletbeli helyszínekkel dolgozom, azok indítanak el bennem egy történetet. A színpad maga a nyers valóság, amelyre embereket kellene előrángatni, hogy azok szórakoztassák a nézőt. 

– Szó esett a vidékről, a hely kitalálásáról és megtalálásáról. Szülőföld, provincia, otthonlét. Egy karcolatban is kinyílik valami, akár a névadásnak is megvan a maga egzotikuma. Előfordul, hogy összetévesztenek saját magaddal? Leginkább Pesten élsz, de sokan azt hiszik, Kolozsváron laksz, avagy remete vagy a Hargita tetején.

– Erdélyi íróként jelölnek meg, és az emberben él is az erdélyiség, ami a magyar identitására erősítő módon rátelepszik. Többször előfordult, hogy csodálkoztak azon, hogy Budapesten van a lakásom. Én ebben semmi kivetnivalót nem találok. Mindez azt a felületességet érzékelteti, ahogy a könyvek írójához viszonyulnak. De az író nem fontos. A könyv a fontos és az olvasó. Az író személye maradjon homályban.  A regényeimmel kapcsolatosan szerény, esetleges visszajelzéseket kaptam. Előfordult, hogy megállítottak az utcán, de vannak sokkal ismertebb és népszerűbb írók is, mint én, aki megpróbálom inkognitóban járni az országot. A siker az ökölvívóknak való, a művészettel én inkább a szerénységet társítom. 

A beszélgetés során Szabó Róbert Csaba A Verhovina madarai, Demény Péter A Zangezur hegység című kötekből olvasott fel, míg Gáspárik Attila a Konyhatitok című karcolatot adta elő. Végszóként pedig Kovács András Ferenc olvasta föl a Sinistra körzet utolsó három bekezdését és kérdezte a vendégtől: – Marad-e valamiféle nyoma a sílécekkel való írásnak a hóban?

– Nem tudom, mit tehetnék mindehhez hozzá – válaszolta Bodor Ádám. – A lenyomat, a sílécek nyoma néha a hóolvadás után is megmarad. Ez egy olcsónak tűnő, de olyan metafora, ami talán zárlatként erre az alkalomra is megfelel.