Bodor Péter a kiúttalanságban

1829-ben még úgy tűnt, hogy Bodor képességeit sikeresen kamatoztathatja. De a következő években komolyabb munkát alig talál.

1835. december 10. Részlet a Bodor Péter betegségéről szóló orvosi jelentésből

A lejtőn

1829-ben még úgy tűnt, hogy Bodor képességeit sikeresen kamatoztathatja. De a következő években komolyabb munkát alig talál. A város egyetlen olyan munkához sem fog, amelynek kivitelezésére vállalkozhatna, és a parkok karbantartására vagy műtárgyak létesítésére korábban kapott főnemesi megrendelések is elmaradnak. Mindez beszűkíti mozgásterét, és bizonytalanná teszi megélhetése biztosítását. Talán ebben az időszakban járt Oltszemen, ahol a Mikó-kastély szobáinak falait állítólag kifestette, amire azonban bizonyítékot nem sikerült találnunk.

1829-ben még alkalma nyílt egy komolyabb munka elvégzésére, mégpedig egy orgona készítésére. A vámosgálfalvi református egyházközség ugyanis templomi orgonája ügyében őhozzá fordult. Habár az erdélyi orgonák történetével foglalkozó írások megkérdőjelezve sorolják ezt az orgonát munkái közé, a gálfalvi egyházközség 1829. évre vonatkozó számadáskönyvének a kiadásokról szóló rovatában található adatok kétségtelenné teszik ezt a tényt. Az orgona építését az 1829. május 2-án kötött egyezség alapján 900 rénes forintért és egy hordó borért vállalta, és 1830-ban befejezte¹.

1830-ban nagyobb horderejű munkát nem kapott, és elkezdődött a bizonytalanság ideje, a mindennapi megélhetésért folyó, sokszor kilátástalan küzdelem. Adatok hiányában csak feltételezzük, hogy megélhetését az időközben visszakapott telkének, mulatókertjének jövedelmezővé tételével igyekezett biztosítani. Ebben azonban áthághatatlan akadályokba ütközött. A kertet a tanács csak tartozása kiegyenlítése ellenében volt hajlandó tulajdonjogilag visszaadni. De nemhogy a tartozás kifizetésére, a szórakozóhely felújítására sem volt pénze. Borkiárusítással is próbálkozott, de ráfizetett. Az 1833-ban hitelbe vett 104 veder bor árával adós maradt, és pert veszített.

Az 1830-as évek eleje a szűkölködés, reményvesztettség időszaka lett, ami végül is egy újabb pénzhamisítási kísérletbe kergette. 1830-ban elkezdődtek az adósságperei, amelyek – mivel sorra veszített – felemésztették kevés jövedelmét, és újabb adósságokba kergették. 1830. január 14-én volt felhatalmazottja, az 1828-ban elhunyt Szathmári József ügyvéd özvegye perli azokért az összegekért, amelyeket volt férje segélyként küldött neki Szamosújvárra 1824–1825-ben, élelmezése és egyéb kiadásai fedezésére. Mivel ő a javai gondozásával megbízott személytől kapta több rendben is a pénzt, azt telke után járó jövedelemnek tekintette. Ezért kiállt igaza mellett, és évekig perelt, de veszített. A törvény által megítélt tartozást – 318 rénes forintot – kifizetni nem tudta, telke egy részét volt kénytelen átengedni a felperesnek².

Következett, ugyancsak 1830 januárjában, a Szétsei Sámuel és Novák György kereskedők pere 303 rénes forint tartozásért (263 forint kölcsön és 40 forint hitelbe kapott portékáért)³, februárban pedig a Kolcsár Sándoré 40 rénes forint miatt⁴.

Ugyanazon évben a Petei Márton bérlővel való egyenetlensége lezárása, illetve háza visszanyerése érdekében kénytelen a bérlőt kielégíteni a bérleti idő alatt végzett befektetések árának kifizetésével. Így, ahelyett hogy telke után jövedelemhez jutott volna, nem várt költségekkel kellett szembenéznie.

1831-ben Szotyori József orvos bíróság útján követeli vissza az 1830 júniusában egy hónapra kölcsönadott 20 forintot, hiába ajánlotta Bodor, hogy az orvos „pompos kútján” végzett munkával törleszti. És sorban jött a többi ügy: az Issekutz Márton kereskedővel, a Sipos László királyi táblai ügyvéddel szembeni tartozása miatt indított eljárások. Az előbbinek nagyobb mennyiségű hamis pénzzel okozott kár megtérítése miatt kénytelen átengedni a házat udvarostól, az utóbbinak pedig – boradósság miatt – a megmaradt telekrészt.

A Sipos ügyvéd által ellene indított per tárgya a fennebb már említett hitelbe vett nagy mennyiségű bor volt. A 104˝ vedernyi (vagyis 1139 és fél liter) bort 1833 áprilisában és júliusában értékesítés céljából vásárolta Sipos ügyvédtől. Az egyezség értelmében akkor kellett fizessen, mikor a megüresedett hordók tartalmát vízzel pontosan megmérhetik. Ez megtörtént, de a törlesztés elmaradt. A 314 rénes forint 42 krajcárnyi tartozás miatt, 1834. január 24-én a hitelező adósságpert indított ellene. Bodor a pert elvesztette, és mivel fizetni nem tudott, a telkének azt a még szabadnak tekintett részét, amelyen fogadott gyerekei, Sütő János és neje laktak, Sipos számára lefoglalták.

A Sipossal való per révén kapta Bodor az utolsó lökést, amely az újabb bűncselekmény elkövetéséhez vezető útra kényszerítette. A csapások okozta kudarcok, az azokkal járó nincstelenség és kilátástalanság késztette arra, hogy utolsó lehetőségként egy újabb pénzhamisítási kísérletet tegyen. Ekkor nem Marosvásárhelyen, hanem Besztercén próbálkozott. Hogy mit kereshetett Besztercén, a források nem említik. De próbálkozása újabb bukáshoz vezetett. Lesüllyedéséért később elsősorban a városi tanács azon alkalmazottjait hibáztatta, akik távollétében javait hanyagul kezelték, és megtagadták, hogy az ezek után járó jövedelmet igazságosan felbecsüljék és a hasznot az ő javára írják, ami miatt még jobban eladósodott és teljesen leszegényedett. „Melynek következések osztán – írja a szamosújvári börtönből felterjesztett 1837. január 4-i folyamodványában – azután halomra tódúlt adósságaim, az azokra tett perbeli költségeim, s végre ezek okozták utolsó ínségem miatti ezen jelen szerencsétlenségbe esésem⁵.”

A pénzhamisítást a hatóságok hamar leleplezték, amivel kezdetét vette az újabb meghurcoltatás, a vizsgálati fogság, az elítélés és a börtön.

Ismét rabságban

Bodor Pétert újabb pénzhamisításon 1835 elején kapták. Ez alkalommal ötforintosokat hamisított, és másodszor is lebukott. Besztercén fogták el 1835 januárjában⁶. Az esetnek hamar híre ment Marosvásárhelyen is. Mivel pénzhamisítási ügyekben első fokon a marosvásárhelyi Királyi Tábla ítélkezett, várható volt, hogy a vizsgálati fogság idejére idehozzák. Ez történt volna vele akkor is, ha nem marosvásárhelyi lakos.

A hír hallatára, mivel vásárhelyi polgár volt, a városi tanács azonnal intézkedett. Meghozta az első olyan lépéseket, amelyeket bármely helyhatósági közegnek az igazgatása alá tartozó személlyel kapcsolatosan tennie kellett: az illető javainak lefoglalását és nyilvántartásba vételét. Következett a fogoly átvétele és az előírt szabályok szerinti fogva tartása, őrzése és élelmezése mindaddig, míg az ítéletben kijelölt börtönbe nem került. De vegyük sorra a fejleményeket.

Már a hivatalos értesítés kézhezvétele előtt a városi tanács elrendelte Bodor ingóságainak összeíratását. Ezért 1835. február 13-án utasította Zöld Ádám rendőrigazgató-helyettest a leltározás elvégzésére, aki ezt egy háromtagú bizottság élén február 27-én végre is hajtotta. A Bodor lakásán talált tárgyak lajstromából kitűnt, hogy néhány háztartási tárgyon kívül azok a mester foglalkozásával kapcsolatosak. Volt közöttük számos óra, zenegép és orgona készítéséhez szükséges alkatrész, valamint rajzok, kézikönyvek és levelek. De ezek közül egyiket sem lehetett kapcsolatba hozni a pénzhamisításra használható eszközökkel. Csak egy „fein tiszta pappiros” darabot és Lakatos Sámuelnek, egykori sorstársának egy 1829-ből írt levelét vélték gyanúsíthatónak, amiért elkülönítették azokat, majd 1835. december 5-én átadták Horváth Ferenc közügyigazgatónak. A többi leltárba vett tárgy a város levéltárába került, köztük: levelezése, könyvei, tervrajzai és egyebek – még az arcképe is –, ahonnan később nyomtalanul eltűntek.

A leltározás után, február 28-án a városvezetés hivatalosan is felvette a kapcsolatot a besztercei tanáccsal, a hír megerősítése felől érdeklődve. Egyúttal felkérte a beszterceieket a Bodornál talált javak összeírására és átküldésére, azzal indokolva eljárásukat, hogy az ott fogva tartott polgár marosvásárhelyi lakos, és vagyonának kezelése az ő kötelességük⁷. A választ nem ismerjük, de hamarosan megérkezett a március 19-én keltezett főkormányszéki értesítés, amely eloszlatta kételyeiket⁸. Ebben a felsőbbség értesítette a tanácsot Bodor elfogásáról és közelebbi Marosvásárhelyre szállításáról, és felszólította őket, hogy gondoskodjanak a fogolynak a városi fogházban való elhelyezése felől.

A hivatalos értesítés után a tanács, mivel Bodor régi (Hauchardtól átvett) tartozása fejében a mulatókertet zálogként bírta, elérkezettnek látta az időt a kérdés eldöntésére. Megbízta Hajnal József és Soós György tanácsosokat az ingatlan jogi helyzetének a kivizsgálásával, és az adósság fejében lefoglalt rész kérdésének megoldását célzó javaslat kidolgozásával. Az 1835. május 16-i jelentésben Hajnalék azt javasolták, hogy ha Issekutz Bogdán kereskedő Bodor adósságát a városnak kifizetni nem fogja, vegye át a tanács mind a két részt (mármint a város és az Issekutz által elfoglaltakat), és a kettőt egyben bocsássák áruba, mert így könnyebben eladhatják. A javaslat megvalósítatlan maradt, és a telek bonyolult jogi helyzete még évek múlva is vita tárgyát képezte. A halogatás oka az, hogy a város minden egyes akcióját Bodor ügyvédje megtámadta, és az időigényesnek bizonyult ügyvédi kifogások tisztázása miatt a mulatókert és a Siposnak juttatott rész birtoklási kérdése évekig elhúzódott. Lehetővé tette ezt az eljárást az a törvényes előírás, amely kimondja, hogy a jogai gyakorlásában gátolt személy javait nem lehet elidegeníteni, csak lefoglalva zálogként bírni, amíg a tulajdonos az adósságot nem törleszti. Ez az akadály volt az oka annak is, hogy az adósság fejében megszerzett telekrészek fölött az új tulajdonosok szabadon nem rendelkezhettek és nem tudták elidegeníteni azokat.

^{1Vámosgálfalvi Ref. Egyház lt, 1815–1835. évi protocollum, 136–137.}

^{2Mvhely város lt, Acta Allodialia, 94/1830. sz.}

^{3Ua. Acta Judicialia, 79/1830. sz.}

^{4Ua. Acta Judicialia, 88/1830. sz.}

^{5Kolozs Megyei Nemzeti Levéltár, Marosvásárhely lt, 12. sz., 37–38.}

^{6Mivel tíz évre ítélték és szabadulásának ideje 1845. január 27-e, feltehetően 1835. január 25–27-én került fogságba.}

^{7Mvhely város lt, Acta Politica, 181/1835. sz.}

^{8Ua. Acta Politica, 182/1835. sz., 55.}

*Részlet a szerzőnek a Mentor Könyvek Kiadónál hamarosan megjelenő kötetéből