2024. november 30., Saturday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Hétköznapi történet

Oszkár nem volt a szavak gyermeke. Egészen kiskorában sem igényelte a felnőttek társaságát, de a vele egykorúaktól is rendszerint elhúzódott. Beszélni is későn tanult meg, jóval a harmadik születésnapja után, amikor körülötte már mindenki feladta a reményt. 

– Talán így próbáltam jelezni, hogy csendre, nyugalomra vágyom, és szeretném minél későbbre halasztani az első elgügyögött szavaim után kirobbanó örömünnepet – mosolyodott el a bajusza alatt a harmincas évei vége felé járó férfi. – Anyámék persze mindent megtettek, hogy dűlőre jussanak velem, egyik szakembertől a másikig vittek, amíg aztán egy igazán rátermett gyerekorvos türelemre nem intette őket. „Higgyék el, a legényke tudja, mit csinál. Szépen elraktároz mindent, amit hall, és amikor eleget összegyűjtött, egyszerre egész mondatokban fog majd beszélni” – biztatta a szüleimet, amit különböző családi összejöveteleken „n-szer” felidéztek. 

– Igaza lett a doktor úrnak, egyből megeredt a nyelved? – kérdeztem.

– Félig-meddig. Három és fél évesen valóban elkezdtem kommunikálni a külvilággal, de korántsem ömlöttek belőlem a szavak, sőt néha, amikor zavarban voltam, rám jött a dadogás. Továbbra is az egyedüllétet tartottam a legtöbbre, pontosabban egyetlen személynek a közelségét: a nagynénémét. Márta néni, anyám nővére sohasem ment férjhez, amolyan lázadó, meg nem értett életművész volt, mióta az eszemet tudom. Aprócska, öreg házban lakott egy óriási kert szívében. Azon a helyen éreztem magam igazán gondtalannak. Ott senki sem igyekezett a kedvemben járni, mindenáron szórakoztatni, hosszú délutánokat hűsölhettem a térdig érő fűben, amelyben millió hang bújócskázott. A hangok forrása, az ujjbegynyi, színes és színtelen bogarak mindennél jobban érdekeltek. Valósággal rabja voltam annak a miniatűr világnak, amelyben minden hangya, szöcske és gyufabogár felbukkanása a legizgalmasabb kalandnak számított. Csak akkor voltam hajlandó kiszakadni a varázslatból, amikor a nagynéném uzsonnázni hívott. Ő egyedülálló, erős, független asszony volt. Bizonyára nyomós oka volt, hogy nem ment férjhez, de erről sohasem beszélt, én meg nem faggattam. Kölcsönösen tiszteletben tartottuk egymás titkait, ki nem mondott gondolatait, sohasem próbáltunk belesni a lélekzsaluk mögé, inkább növényekről, állatokról, a természet törvényszerűségeiről osztottuk meg egymással az élményeinket. Márta néni jól tudta, mennyire zárkózott vagyok, és olyan megértő szeretettel bánt velem, ahogy akkoriban, életem eső tíz-tizennégy évében senki más. 

– A későbbiekben is megmaradt a bizalmas kapcsolat?

– Sajnos csak levelek formájában, és az már nem volt ugyanaz. A szüleimet hibáztatom ezért. Nyolcadik osztályos koromban kitalálták, hogy új emberekre és mindenekelőtt környezetváltozásra van szükségem, csakis így találhatom meg a saját utam, ezért az lesz a legjobb, ha Kolozsváron járom ki a középiskolát. Volt akkoriban anyámnak egy ezotériával foglalkozó barátnője, ő ültette a bogarat a fülébe az életem átrendezéséről. Kézzel-lábbal kapálóztam az ötlet ellen, de hamar kiderült, hogy nincs választási lehetőségem. Apámnak volt egy barátja a kincses városban még katonakorából, ő intézett nekem helyet az egyik diákbentlakásban. Akkoriban ott már ki volt épülve a 12 osztályos Waldorf oktatási rendszer, talán ha oda íratnak be, valamivel könnyebben viselem a változást. De anyámék sosem tartották sokra a teljesítményközpontúság helyett más értékekre épülő intézményeket. Csupa önző szeretetből, azért, hogy „a legjobbat adják nekem”, egy nagy elvárásokat támasztó, elit iskola felé irányítottak. Az elsők között jutottam be a felvételin, addig ugyanis jó tanuló voltam. 

– És utána?

– Utána kevésbé – húzta Oszkár keserű mosolyra a száját. – Minden energiámat lefoglalta a túlélés az „intriben” (sz. m.: internátus). Nemegyszer ébredtem összefogpasztázott hajjal, időnként eltűntek a ruháim vagy éppen a könyveim, és amíg keresgéltem őket, „szépen” elkéstem az iskolából. Az „új emberek” valójában addig sohasem tapasztalt gonoszsággal bíró ellenségek voltak a szememben, a „környezetváltozás” pedig maga a földi pokol. De anyáméknak hiába panaszkodtam, csak az év végi bizonyítványom ébresztette rá őket, hogy mennyire mellélőttek a döntésükkel. Utána kemény erőfeszítésükbe került egy jobb itthoni iskolát találni a számomra, ahova a kilencedikes jegyeimmel be is fogadtak. Az egyéves tűzpróba után így végre hazakerültem, és elkezdhettem kigyógyítani magam az átélt sérelmekből. Ebben Márta néni is segített, bár akkor már súlyos beteg volt: mell- és tüdőrákkal diagnosztizálták, amikor én még idegenben sínylődtem. Hihetetlen önuralommal vetette alá magát a kezeléseknek, és néhány évig még mellettem maradt. A tizenkettedikes kicsengetésem utáni hajnalon, éppen, amikor hazaértem a virradatig tartó bankettről, telefonon búcsúzott. Akkor árulta el, hogy már a betegsége elején végrendelkezett, a ház meg a kert mindenestől az enyém. Nem szeretném felidézni az érzést, amit a szavai váltottak ki belőlem – bár akaratlanul azóta is mindegyre előjön. A nagynéném távozása utáni jogi marakodást sem részletezném, amikor a betegsége alatt láthatatlan rokonság apraja-nagyja előkerült hirtelen, és mindenképpen megpróbálta megváltoztatni a testamentumot. Elég, ha annyit mondok, hogy Márta néni odafönt sem hagyta magát, így végül beköltözhettem gyermekkorom titkos birodalmába. Azóta is ott élek, onnan nyerem az erőt. Megtaláltam a hivatásom, kiegyensúlyozott párkapcsolatom is van, de a tökéletes szabadság számomra most is az, amikor lehasalhatok a harmat mosta fűbe, és hallgathatom a zúgó, zizegő, fülembe cirpegő életzenét.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató