2024. july 3., Wednesday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

„Boldog vagyok, hogy színész lehettem...”

Július 3-án, szombaton véget ért a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem fennállásának 75. évét ünneplő, hat napon át tartó eseménysorozat. A programpontokban igencsak gazdag rendezvénysorozat keretében péntek délben és este két jelentős eseményen vehettek részt az érdeklődők: délben a marosvásárhelyi várban a Drámapálya verseny díjátadójára került sor, míg este 7 órától a Stúdió Színház előterében Aranydiploma-osztó ünnepség vette kezdetét: a fél évszázaddal ezelőtt végzett színészgeneráció tagjait – Koszta Gabriella, Czegő Teréz, Selyem Ildikó és Hajdú Géza színművészeket – köszöntötték az egyetem oktatói. Az 1970-ben és ‘71-ben végzett színművészek mellett jelen volt Bathó Ida, Boér Ferenc és Péterffy Lajos is, akiknek hatvanéves színészi pályájuk elismeréseként Gyémántdiplomát adományozott az intézmény.


Fotó: Vajda György



Az arany- és gyémántdiplomás színművészeket, valamint a telt házas közönséget Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója, az est szervezője és ceremóniamestere, majd Balási

 András, a művészeti egyetem rektorhelyettese üdvözölte. Az intézmény rektorának, Sorin Crişannak a videóüzenetét követően Gáspárik Attila elárulta: idén két évfolyam arany- és gyémántdiplomásait hívták meg, mert a tavaly a járvány miatt nem lehetett megszervezni az eseményt. Igazoltan hiányzik Balogh András és Wellmann György, Kovács Éva és Szugyiczky István, előbbiek objektív okok miatt, utóbbiak jelenleg is próbálnak – mondta az est moderátora, majd arra kérte az arany- és gyémántdiplomás színművészeket, hogy szóljanak pár szót magukról, életpályájukról, utóbbi éveikről.

Sorrendben elsőként Koszta Gabriella szólalt fel, aki elmondta, hogy 44 éve, 1977-ben hagyta ott a temesvári színházat, és telepedett ki Magyarországra, ahol különböző színházaknál játszott, az utóbbi harminc évet a pécsi nemzeti színháznál töltötte, mellette pedig a Jelenkor könyvkiadónál szerkesztőként is dolgozott. Nyugdíjazása után kezdte fordítói munkásságát: kortárs román irodalmat fordít magyarra. Még mindig fellép, de ritkábban, mert most már megteheti, hogy csak olyan szerepet vállaljon el, ami igazán a kedvére való. – Mindig nagy örömmel jövök haza, volt szerencsém pár évet itthon lenni, és örömmel tölt el, hogy ez a kicsi, de nagyon igényes egyetem milyen látványosan fejlődött, bővült, sokkal több hallgatója van, mint a mi időnkben, amikor csak páran voltunk egy évfolyamon. Mi azonban még találkozhattunk, beszélgethettünk Molter Károllyal, a nagyon kedves Kemény Jánossal – olyan fészek volt a főiskola, amely valamennyiünknek életre szóló útravalót adott. Gáspárik Attila – aki mindegyik arany-, illetve gyémántdiplomásról felkutatott egy-egy korabeli kritikarészletet – hozzátette: Koszta Gabriella irodalmi munkássága olyannyira igényes, hogy a kortárs román irodalom egyik legnagyobb alakja, Mircea Cărtărescu kizárólag vele fordíttatja alkotásait.

– 1947. április 17-én születtem, felnőttem, eljöttem felvételizni, felvettek – mondta Czegő Teréz. – Elmentem Temesvárra, ott voltam 15 évig színésznő. Meghalt a férjem, átmentem Magyarországra, három évig Békéscsabán voltam, és 33 éve Zalaegerszegen vagyok. Nagyon jól érzem magam, semmit nem kérek, de minden feladatot elvállalok. Egy dolog jutott most az eszembe: fellépés itt, a főiskolán, én a Néró anyját játszom. Kovács György sosem nézte meg az előadásokat, mindig sétált a folyosón. Jövök le a színpadról, odajön, megkérdi: – Hogy megy, Teréz? Mondom: – Jaj, mester, nagyon-nagyon jól megy! Mire ő: – Fő a szerénység!

– Annak örülök, hogy 51 év után még mindig van lehetőségem játszani. Azt hiszem, ha nem játszanék, bele is őrülnék, mert ez a hivatásom, a küldetésem. A színész ilyen, egy kicsit exhibicionista, nem tehet róla, születési hiba. Boldog vagyok, hogy színész lehettem, és hálás vagyok a sorsnak, hogy ezt a pályát adta nekem. Igyekeztem megfelelni, volt, amikor sikerült, volt, amikor nem, de én mindent elkövettem, hogy elnyerjem a közönség szeretetét. Igazgató is voltam, de az inkább optikai csalódás volt, a rendszerváltás után kértek fel erre a feladatra. A mai napig úgy érzem, hogy el is tudtam volna vezetni a színházat, hogyha hagyták volna magukat. De nem hagyták magukat, mindenki engem akart vezetni. Egyedül voltam egy társulat ellen, és amire kinyitottam a számat, ők már elmondták, hogy én mit akarok mondani, és mi a véleményem. Gyönyörű vérnyomást szereztem. Főnök koromban nagyon utáltak, utána megint nagyon szerettek, de a vérnyomásom megmaradt. Az élet csodája, hogy sohasem a tehetséges emberekkel van a probléma. Mindig azokkal van probléma, akik azt hiszik magukról, hogy nagyon tehetségesek – mondta heveny felröhejeket kiváltó visszaemlékezésében Hajdú Géza.

– Aki elvégez egy ilyen egyetemet, az soha az életben ne hagyja ott a pályáját – vélte Selyem Ildikó. – Én most sem tudok belenyugodni ebbe. Soha nem felejtem el a főiskolai szerepeimet, a nyíltszíni tapsokat, majd azt, hogy mennyire izgultam, amikor 19 év után ismét színpadra léptem (Selyem Ildikót fiatalon felkérték, hogy egyetemi oktató legyen a színművészetin, ezért volt a hosszú szünet – a szerk.) egy Kovács Levente által rendezett darabban, és ha István István rögtönözve nem segít, kihagyom a nagymonológomat. De az biztos, ha ismét fiatal lennék, nem maradnék tanítani, hanem játszanék.


Fotó: Vajda György



Bathó Idát utóbbi éveiről kérdezte Gáspárik Attila. A színművésznő elárulta, tíz évvel ezelőtti infarktusa miatt már nem tud színpadra lépni. – Nagyon kedvesek voltak velem a váradi színházban, több szerepre is kiosztottak, próbálkoztam, de sajnos nem ment, mert alább nem adom. Versmondásra mindig kapható voltam, kilenc önálló műsorom volt, abban éltem ki magam. A mai napig minden érdekel, teljes az életem, minden kicsi zegzugát be tudom tölteni. Majdnem hatvan éve Nagyváradon élek, ott teljesedett ki az életem, és onnan parancsolt le a betegség, amelyet viszek, de nem veszek tudomást róla. Ebben az épületben, a Stúdió Színházban azonban szó szerint a két kezem munkája is benne van. 1956-ban felvettek, 1962-ben talicskáztunk. Az épület mögött nagyon lejtett a föld, azt állandóan föl kellett töltenünk, mert alattunk volt a Securitate. Vigyázzatok, nagyon gyenge földet tettünk alá! A hátsó épületet mindig megnézem, amikor idejövök, hogy megvan-e még. Végül tettek oda egy támfalat.

– Ismét egy hatalmas karrier: Szatmár, Marosvásárhely, Kolozsvár, színész, igazgató, egyetemi tanár, előadó – mondta Boér Ferencről Gáspárik Attila, aki arra kérte a gyémántdiplomás színművészt, hogy foglalja össze pályájának elmúlt hat évtizedét. – Drága szüleim, főleg édesanyám állandóan elhoztak a Székely Színház előadásaira, és ez olyan csodálatos élményt jelentett, hogy szükségszerű követelménnyé vált, hogy bekerüljek ezek közé a drága művészek közé, hogy ha van bennem valami, akkor itt ki tudjam tárni magamból. Akkor tíz osztály után következett az érettségi, és én 16 évesen már ide jelentkeztem. 150-en felvételiztünk, 15-en kerültünk be, és öten végeztünk. Szatmáron egy csodálatos társulat volt, oda szerződtem, 20 évig ott voltam. Kineveztek igazgatónak is. Nem bántam meg, mert nem voltam tolakodó, nem voltam irigy, szerettem a kollégáimat és mindig arra törekedtem, hogy mindenki szerephez jusson, mindenki kapja meg a fizetését, a prémiumait. Csodálatos partnereim voltak, és soha nem éreztem úgy, hogy nélkülöz a színpad, mert ha nem volt feladatom, akkor mondtam a verset. Rengeteg előadásom volt, Ady Endre verseit 160-szor vittem színpadra. Aztán megváltoztak a viszonyok, egy kicsit idő előtt léptem le a színpadról, mert nem tudtam elviselni azt a modernizált színházat, ahol pisiltek a színpadon, fogdosták egymást és ilyesmik. Ez nem az én színházam. Kiléptem, de még most is tudnék játszani, hiszen az ilyen 18 éves színész már ritka – azaz fordítva.

Péterffy Lajos Gáspárik Attila kérésére azt az esetet mesélte el, hogy a helyi pártbizottság vegzálása miatt hogyan lépett ki a sepsiszentgyörgyi színháztól, és ment át színésznek Brassóba.

Végül Kovács Levente rendező, egyetemi tanár is bekapcsolódott a beszélgetésbe forduló beszámolókba, és mintegy az est végkövetkeztetéseként megfogalmazta: hatalmas kár és meggondolatlanság, hogy az idős színészeket már nemigen foglalkoztatják. – Azt hallottam az egyik kollégától, aki színházvezetésre vetemedett, hogy számára a 40-42 év alattiak a színészek, a többi nem az. Ahogy végignézlek titeket, arany- és gyémántdiplomásokat, nagyon jól el tudlak képzelni benneteket egy társulatban, mindenre volna szerepetek. Ehelyett azt látom, hogy személyiségzavaros sihederek képzelik magukat színésznek, és az erdélyi magyar színház az idősebb generációkat nem foglalkoztatja. Kigolyózza, elfelejti őket. Pedig az lenne az ideális, ha az idős színművészeknek évente adnának egy jó feladatot, a 24-től 40 éves korig terjedő középréteget agyondolgoztatnák, az időnként bekerülő két-három fiatalt pedig odatennék, hogy tanuljanak tőlük. És ebből szépen, lépcsőzetesen kialakulna egy jó társulat – mondta az anekdotákban, színházi sztorikban, heveny felkacagásokban gazdag, jó hangulatú esten Kovács Levente, majd az esemény végén átadták az Arany- és Gyémántdiplomákat, valamint az egyetem jelképes kulcsait az ünnepelteknek.


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató