A boldogság ára

Veress László nyugalmazott segesvári fő- és érdemes gyógyszerészt egyetemi hallgató kora óta ismerem. Tisztelem benne a múlt iránti érdeklődését, valamint azt, ahogy igazi erdélyi emberként történelmünk alapos ismeretében az értékekre és azok továbbadására alapozva a jelenben a jövőnek él. 

A rendszerváltást követően tevékeny részt vállalt a közéletben, politikában, 1984 óta pedig a református egyház világi képviselőjeként tölt be egyre magasabb tisztségeket. 1990-ben magyarországi és ausztriai tanulmányútja nyomán romániai viszonylatban először kezdte el a kapszulák gyógyszertári készítését. A módszert magyar és román nyelven írt dolgozataiban és előadásain népszerűsítette. Szenvedélyes gyűjtőként magángyógyszertára alagsorában gyógyszerészettörténeti múzeumot rendezett be. Bejárta az ország minden érdekes tájegységét, emellett változatlanul vonzzák és megérintik távoli országok különleges látnivalói is. Feleségével, Veress Lászlóné Topán Mártával két sikeres fiút neveltek, ifj. Veress László marosszentkirályi református lelkészt és Veress Zsombor világjáró segesvári gyógyszerészt, aki a Rubin patikát tovább működteti. Nagyszülőkként szeretettel foglalkoznak hat unokájukkal, abban reménykedve, hogy a családi hagyomány folytatása nem marad el. 

Augusztusban azért fogadtam el meghívásukat a Láposi-medencébe, hogy az úton legyen bőven időnk életüket és pályájuk alakulását megbeszélni. Hálás vagyok Veress Lászlónak, hogy a segesvári és azon belül az erdélyi gyógyszerészet történetéről, a hajdan és a ma is használatos gyógynövényekről szóló írásait rendszeresen küldi Harmónia rovatunknak. Hosszabb dolgozataival a Magyar Gyógyszerésztörténeti Társaság honlapján van jelen.

Az utazás valóban jó alkalom volt a beszélgetésre, csakhogy a számomra korábban fehér foltnak számító Láposi-medence látnivalói annyira gazdagok és érdekesek voltak, hogy az útirajzot és az életrajzot kénytelen voltam különválasztani. Így hát folytatásképpen vagy befejezésként az élménybeszámoló után következzen az, ami az utazás valódi célja volt. 

– Nyárádszentanna, a Közép-Nyárád menti kicsi település és a Nagy-Küküllő menti város, Segesvár között hosszú, tekervényes volt az út. Tudom, hogy a középkori műemlék templomáról ismert falut 42 éven át hűen szolgáló kántortanító édesapád, Veress Gáspár nevét kopjafa őrzi Szentannán, és utcát neveztek el róla. Gondolom, ő volt az első oktatód otthon és az iskolában is, személyiséged alakulásában pedig meghatározó szerepet játszott.

– Négy testvér közül a legkisebbként szülőfalum osztatlan iskolájában valóban édesapám tanított, akit a nagyenyedi kollégiumban neveltek a hivatásra. Tanulmányaimat Nyárádszeredában folytattam, ahol 1956-ban alakult meg a középiskola. Jó, szigorú és lelkes tanáraink voltak, a reál és a humán tantárgyak egyformán érdekeltek. 1960-ban érettségiztem. Azt megelőzően, a 11. osztály végén a tartományi ösztöndíjra benyújtott kérés első helyére a medicinát, másodikra a gyógyszerészetet, harmadikra a matematikát írtam. A válasz értelmében matematika szakos hallgatóként lettem volna jogosult az ösztöndíjra, amit megvontak, de már mindegy volt, mert a kolozsvári egyetem matematika szakára nem vettek fel. Amikor hazamentem, édesapám azt mondta, hogy valamit tennem kell. Székesen tanító unokatestvérem biztatására jelentkeztem a rajoni tanügynél, ahol egy évre kineveztek matematikatanárnak. Az Illyés-kúriában működő nyolcosztályos székesi iskolát angolpark vette körül. Biológia szakos, a madarászatot kedvelő unokatestvérem révén, akivel sokat kirándultunk, ismertem és szerettem meg a növényeket. Akkor határoztam el, hogy gyógyszerész leszek – ugrunk vissza az időben, majd elárulja, hogy harmadéves korában az első gyakorlat során járt először gyógyszertárban, és érezte meg a „patikaszagot”. Az időközben megszűnt tartományi ösztöndíj helyébe lépő állami ösztöndíjat pedig a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben kezdettől végig kiérdemelte. 

– Az egyetemi évek külön fejezetet jelenthetnének, de lépjünk tovább. Bár szerettél volna az akkori Maros Magyar Autonóm Tartományban maradni, az első voltál, akinek már nem jutott hely. Miért választottad Máramaros megyét?

– A nővérem Nagybányán élt, és reménykedtem, hogy a tartományon belüli elosztáskor a Nagybányától 30 kilométernyire fekvő, könnyen megközelíthető Sülelmed községet választhatom. A hely egy volt évfolyamtársnőmé lett, akinek a férje Nagybányán volt orvos. Így a megyeközponttól 42 kilométernyire levő Magyarlápos jutott nekem.

1967 márciusában érkeztem meg a városkába. A kihelyezésem a Voith-féle patikába szólt, amelyet 1854-ben az örmény-német származású Voith család alapított. A mesterséget fiaik is folytatták szétszóródva Erdélyben, unokájuk a marosvásárhelyi gyógyszervállalat vezetői közé tartozott. Az érkezésemkor nyugdíjba vonuló Nagy Jenő gyógyszerész (dr. Nagy Levente marosvásárhelyi szülész-nőgyógyász orvos édesapja) helyét a patika élén egy Kolozsváron végzett ukrán nemzetiségű gyógyszerész foglalta el, a marosvásárhelyi egyetemen végzett két gyógyszerésznő dolgozott mellette. Egy hónapot töltöttem Láposon, ahonnan elküldtek Monostorra, majd Kapnikbányára, helyettesíteni. Amikor visszatértem, kineveztek a magyarláposi kórházi gyógyszertár élére, amelyet 12 éven át vezettem. 

Láposi illetőségű egyetemi kolléganőm meghagyta, hogy abban az esetben, ha valami gondom van, nyugodtan forduljak a szüleihez, mert segíteni fognak. A legelső utamon bementem a patikába, jelentkeztem a főnöknél, majd a pénztárosnőtől megérdeklődtem, merre laknak Topánék. Ajánlkozott, hogy elvisz a lányukhoz. El is mentünk a fogászatra, úgy ismertem meg Mártát, akinek a szülei felkaroltak. Kántortanító végzettségű édesapja, aki több hangszeren játszott, 1949-től zene- és sporttanárként dolgozott, édesanyja, aki a Balaton vidékéről származott, óvónő volt. Később, a családfa kutatása során derült ki, hogy az apai szépapja az a református lelkész, aki közel fél évszázadot szolgált Magyarláposon, és az ő idejében épült 1835-től kezdődően a főtéren magasodó impozáns református templom. Másfél év elteltével házasodtunk össze Mártával, aki Kolozsváron végezte a fogtechnikumot, és egy épületben volt a munkahelyünk. Nagy szó volt, hogy rögtön lakáshoz jutottunk. 1969-ben született meg a nagyobbik fiunk, László, majd 1974-ben a kisebbik, Zsombor. A gyermeknevelésben értékes segítséget kaptunk a Márta szüleitől. Ahogy nőttek a fiúk, sokat és szívesen kirándultunk a környező hegyekbe.

– Ez így majdnem tökéletes, miért nem maradtatok ott?

– A láposi gyógyszertárban élvezettel hallgattam a színesen mesélő öregek történeteit, és elcsodálkoztam azon, hogy a helybeliek közül sokan egyformán beszéltek magyarul és románul, és a helyzettől függően mennyire gyorsan tudtak átváltani egyik nyelvről a másikra. Mivel a szocializmus éveiben a napköziben csak román csoportok voltak, a gyermekek többsége az első osztályt is románul végezte, és idővel otthon is szívesebben beszélt románul, mint anyanyelvén. Ennek a folyamatnak volt a következménye, hogy a nagyobbik fiunk születésekor még nyolc osztállyal működő iskolában, amire elérte az ötödik osztályt, már megszűnt a gimnáziumi magyar tagozat. Ezért László az ötödiket a Lápos melletti Domokoson járta, ahova az egyetemet végzett, lelkiismeretes láposi tanárokkal együtt ingázott.

A hetvenes évek végén fel akartak venni a Szatmáron működő gyógyszertári vállalathoz, ezért el is küldtek vezetőképző tanfolyamra. Szívesen vállaltam volna, hogy Szatmárra költözzünk a gyermekek iskoláztatása érdekében, de a kinevezésem végül elmaradt. 1979-ben a marosvásárhelyi Centrofarm igazgatóját kértem meg, hogy fogadjon be Maros megyébe. A sógornőm ugyanis, aki a segesvári járóbeteg-rendelő patikájának volt a vezetője, a férjét követte Szászrégenbe. Az ő helyét foglalhattam el ideiglenesen. A családdal együtt 1980 augusztusában költöztünk át Segesvárra. Vonzott, hogy jónevű középiskolája van, és az iskolához közel kaptunk lakást. Szeptemberben Laci megkezdte a tanévet, majd Zsombi is az első osztályt. 

– Hogyan maradt meg benned Lápos, milyennek láttad, érezted Segesvárt? 

– Magyarlápost az emberek közvetlenségéért, kedvességéért, jóindulatáért és környezetéért, a szép kirándulóhelyekért szerettem. Segesvárnak vonzó volt a fekvése, hogy vonaton és autóbuszon bárhova el lehet jutni. Érdekesnek láttam a várost, azt, hogy Segesvár maga a történelem. Lakhelyként megszokni és megszeretni, ahhoz viszont évek kellettek. Amikor ideköltöztünk, még sok szász lakója volt, akiket a máramarosi emberekhez képest sokkal tartózkodóbbnak ismertem meg. 

– A rendszerváltáskor nagyon hamar privatizáltál. Hogyan is történt?

– A Segesvár főterén lévő gyógyszerpont helyiségét a gyógyszervállalattól bérbe vettem, és magángyógyszertárat nyitottam az elsők között a megyében. 2000-ig jól ment, akkor azonban eladták a vállalatot. Az új tulajdonos kilátásba helyezte, hogy kilenc év után alkalmazottként dolgozhatom tovább, vagy elmegyek, és megszűnik a bérleti szerződésem. Amikor ezt közölték, éppen érkezett egy ismerősöm, aki felajánlott egy eladó házat, ahol a jelenlegi gyógyszertárunk működik. Délután meg is egyeztünk, és lakrészeink árából megvásároltuk, majd kialakítottuk a gyógyszertárat. Mivel nem hagyták jóvá, hogy családnevünket, a Veresst viselje, a Rubin nevet kapta, és így működik a mai napig is. 

– A Rubin patika arról ismert, hogy a „régivágású” gyógyszerészekhez hasonlóan, az orvosok által felírt gyógyszereket is elkészítitek…

– Igen, ezek mellett C-vitamint és porokat kapszulázunk, azt hiszem, egy gyógyszertár van még az országban, ahol ezt elvégzik. A kapszulázással higiénikusan és nagyon pontosan el lehet osztani porokat, rossz ízű gyógyszereket, amit igénybe is vesznek a kliensek. Ezenkívül a gyógyszerkönyvben hivatalosan feltüntetett vagy hagyományos anyagokból hagyományos gyógyszereket készítünk.

– Tudom, hogy szenvedélyes gyűjtő vagy, ennek eredménye a Rubin patika alagsorában levő magánkollekció is régi gyógyszertári eszközökből, patikai üvegekből, mérlegekből stb. Hogyan találtad meg ezeket a tárgyakat?

– Én szinte mindent gyűjtök. Egy ideig az ásványok voltak a kedvenceim, utána a régi könyvek. Van egy híres „orvosló” könyvem dr. Csapó József debreceni orvostól az 1700-as évek második feléből. Érdekes elolvasni, hogy mivel gyógyítottak abban az időben – az égetett denevértől a kecsketőgyig.

Az alagsori magángyűjteményem kellékei között oktattam éveken át a segesvári gyógyszerésztechnikusoknak több elméleti és gyakorlati tantárgyat (gyógyszertechnológia, apiterápia, fitoterápia, kozmetika) minden nap egy órában.

– Amint a Harmónia mellékletünkben közölt tudománynépszerűsítő írásaidból kiderül, a segesvári patikamúzeumban levő anyagot és annak hátterét is nagyon alaposan feldolgoztad. Miért vállalkoztál erre a feladatra? 

– A segesvári patikamúzeum országos szinten a negyedik-ötödik helyen van, anyagának kutatását és feldolgozását dr. Péter Mária előadótanár unszolására kezdtem el, és állítottam össze egy román és egy magyar nyelvű bemutató könyvecskét. A múzeum anyaga a hajdani segesvári Korona, Oroszlán és 90 százalékban a Sas patika anyagából való, és az Óratoronyban levő történelmi múzeum második emeletén található. A patikamúzeumról én írtam először, és találtam európai ritkaságnak számító patikaedény-feliratokat. Ilyen például az Axungia hominis, azaz az emberháj, amiről beszámoltam a Népújságban megjelent sorozatban, ahogy az Axungia canisról, azaz az ebhájról is, és sorolhatnánk tovább az érdekességeket. 

– Beszélgetéseink alkalmával meglepett, hogy precízen fel tudsz idézni múltbeli történéseket, eseményeket, időpontokat. Honnan ered ez az érdeklődés?

– Mindig szerettem a történelmet, feltételezhetően azért, mert a számok pontosan megragadnak bennem. Ehhez kapcsolódik érdeklődésem a családtörténet iránt is.

– Felkutattad apai nagyszüleid családfáját, és sikeres családi találkozókat szerveztél Rigmányban a Veressek, Gegesen édesapád anyai ágán a Subák számára. Talán többet is?

– Vadasdi nagyapám a földbirtokos nemes nemzetes Kovács családból származott. Bár nagyapám, aki édesapjához hasonlóan a falu bírája volt, 35 éves korában meghalt, hat életben maradt gyermeke közül nagyanyám mindeniket taníttatta (kántortanítónak, papnak, ügyvédnek) – mutatja a 101 éves fényképet a nagy családról, amelyen a dédszülők is rajta vannak. A hat gyermek közül négyen megélték a 90 évet – teszi hozzá.

– Valószínűleg felmenőidtől örökölted a közügyek iránti érdeklődést. 

– 1989 utolsó hetében részt vettem az RMDSZ segesvári szervezetének a megalakításában, majd választmányában, s több éven át Segesvár területi szervezetének TKT-küldöttje voltam Maros megyében. 2000–2004 között önkormányzati képviselőként vettem részt a segesvári tanács munkájában. Ezzel párhuzamosan 1984 óta a Küküllői Református Egyházmegye tanácsosa, főjegyzője, majd főgondnoka, és jelenleg az Erdélyi Református Egyházkerület igazgatótanácsának tagja vagyok. Az egyház világi tisztségviselőjeként feladatomnak tekintem az egyházmegye és a politikai képviselet közötti együttműködés előmozdítását, a térség magyar lakosságának érdekeit szem előtt tartva. 

– Honnan ered a kirándulás iránti érdeklődés? Mi volt a hajtóerő? – kérdezem.

– Talán ösztönös, mert nem hiszem, hogy kapcsolatban lenne azzal, hogy gyermekkoromban lószekérrel 2.000 kilométert tettünk meg a meneküléskor Szentannától a Pozsony közelében levő Ekecsig. 

– Tanítottál a segesvári főiskolán is, magángyógyszerészként éveken át visszahívtak a kórházi patikába, politizáltál, világi képviselőként részt vettél az egyházi életben, gyakran építkeztél, sokat kirándultatok. Ennyi feladatnak hogyan lehet eleget tenni? 

– A munkámat mindenütt a megszabott idő előtt elvégeztem, és esténként, mivel nem tudok korán elaludni, 10 óra után felkészültem a következő napra. 

– Ennyi minden talán sok is a boldogsághoz, vagy a sikereket fölülírta, hogy a fontos dolgokat sohasem az első próbálkozásra érted el, de nem adtad fel, hogy elérd a célod?

– Érdemes volt küzdeni.