Buborékvilágok és párhuzamos valóságok

• 2026-07-22 14:00:00

• Albert Ildikó

Lélektani divatok

A buborékvilág vagy a buborékban élni kifejezés többféle jelenséget takarhat

A fogalomnak több mint fél évszázados múltja van, és Edward T. Hallnak, a proxemika tudomány megteremtőjének tulajdoníthatjuk, aki már 1960-ban felfigyelt arra a mindannyiunk által tapasztalt, általunk is rendszeresen ösztönösnek mondott magatartásunkra, hogy nem mindenkit engedünk egyformán közel magunkhoz. Őt ellenben nagyon elgondolkoztatta és ezért kutatni kezdte ezt a különös megnyilvánulásunkat, mely valószínűleg állati örökségünk, és az állatvilágban ismert élettér, a fennmaradást biztosító saját terület jelenségével függ össze. Kísérletek alapján jutott el addig a következtetésig, hogy jól megkülönböztethető négy – eredetileg nyolc, de azán logikusan szűkítette és összevonta – személyes tér (burok) vesz körül bennünket, amelyek érzékileg meg pszichésen is különböző módon burkolnak be minket, és egy bizonyos távolságot biztosítanak a többiektől. Szerinte a következő négy buborékot különböztetjük meg: intim (bizalmas) terünk testünktől 45 cm-ig tart, és ide csak a legközelebbiek, szeretteink-szerelmeink léphetnek be. A személyes terünk 45-től 120 cm-ig tart és ez az ismerősök, barátok közötti beszélgetések távolsága. A társasági zóna 120-tól 360 cm-ig terjed és a hivatali tevékenység, ügyintézés, formális (pl. munkahelyi) viszonyok területe. Végül a nyilvános távolság, 360 cm felett, a szereplések, előadások, politikai megmutatkozások távolsága. Ezek az európai és amerikai, leginkább fehér népességre jellemzők, és bár kultú-ránként, embercsoportonként, a társadalmi hovatartozás függvényében változnak, mindenhol léteznek. Bevallom, én pont így, a leírtak szerint érzékelem őket, talán ezért (is) tartottam fontosnak bemutatni, azon túlmenően, hogy bizonyítják a hajlamunkat arra, hogy valamiféle határt vonjunk magunk és a többiek közé, és ez a határ legtöbbünknél nem a bőrünk felülete.

A buborékban élni kifejezésnek természetesen más jelentése is van. Legtöbbször arra utal, hogy elvonulunk a magunk világába. Az egyik ilyen elvonulást a netes világ alakította ki. Ebben az értelemben a buborékvilág főképp az online közeget jelenti, ahol rendszerint az jön velünk szembe, ami érdekel, olyan tartalmak és emberek, akik hozzánk hasonlóan éreznek és gondolkoznak. A különböző online platformok ugyanis kiszűrik azokat az információkat, melyek a világból mást jelenítenek meg, más ideológiát és személyiségeket, gondolatokat vonultatnak fel, mint ami minket érdekel. Ez a típusú szelekció gyakran hamis, egyoldalú képet fest a valóságról, és sokszor alaptalanul erősíti meg az elképzeléseinket, hiteti el, hogy nekünk és csak nekünk van igazunk, mi látunk jól és helyesen mindent, azaz működhet a megerősítési torzítás (confirmation bias) hatása, bár ha odafigyelünk, akkor ez elkerülhető. A mindennapokból való visszavonulás nem jelent föltétlenül elzárkózást a tudástól, illetve a szellemi kitekintés hiányát. Ez ugyanis egyénfüggő.

A jelenségnek egy szélsőséges formája a hikikomori Japánban. Az ilyen személy nem jár ki a házból legalább 6 hónapig, nem beszélget barátaival – mert valójában nincsenek is ilyenek –, sőt, gyakran még a családtagokkal sem. Rendszerint bezárkózva tévézik, zenét hallgat, rajzol, internetezik, videójátékokkal foglalja el magát, esetleg mereng. Leggyakrabban 15 és 24 éves korban jelenik meg, de lehet hamarabb és később is, akár a harmincas évei végén. Az ilyen magatartás kialakulásáért eleve felelős lehet a túlkövetelő és uniformizáló japán kultúra , hisz az egyik ismert közmondása szerint „A szöget, ami kiáll, vissza kell verni.” De sokkal inkább a bántalmazás, a kinézés, az elutasítás a többiek részéről az, amivel nem mindenki, illetve egyre kevesebben képesek megbirkózni. Egy ideje tudjuk, hogy máshol is ismert ez a magatartás. A mi kultúránkban ellenben egyes kutatók összefüggésbe hozzák bizonyos mentális betegségekkel, mint az elkerülő személyiségzavar, a szociális szorongás/szociális fóbia, a depresszió, a posztraumatikus stressz szindróma, a pervazív fejlődési zavarok, mint az autizmus és az Asperger-szindróma. Az összefüggésekről lehet és kell vitatkozni, és persze tanulmányozni is őket, mert érdemes lenne pontosan ismerni, mi történik, mert csak akkor tudunk tenni ellene. Ha véletlenül nem az derül ki – ami megtörténhet –, hogy inkább követendő példaként jelenik majd meg, arra az esetre, ha meg szeretnénk őrizni lelki egészségünket.

Mivel mindannyian vagy szinte mindannyian ismerjük azt az érzést, mikor legszívesebb elbujdosnánk, kiszaladnánk a világból, örülnénk, ha nem látnánk embert és azt szeretnénk, hogy senki se szóljon hozzánk, mert úgy érezzük, hogy mindenből elegünk van, nem bírjuk már, ez így tovább nem mehet, valószínűnek tartom, hogy ez a reakciómód nem betegség, hanem inkább védekezés. Elértünk a tűrőképességünk határára. Ráadásul ez a társadalomból való kivonulás nekem nem tűnik annyira újszerűnek, mint egyesek hajlamosak gondolni, mert óhatatlanul eszembe juttatja a remetéket és a szerzeteseket, akik mindannyian ezt teszik, a saját világukban, nagyon elzárt világukban élnek egyénileg vagy közösségben, de különösebb kapcsolatok, valódi kötődések nélkül, ha az Istennel valót leszámítjuk, ami ugye teljesen szellemi. Ráadásul minden szeretetet hirdetés, elfogadási propaganda és egyéb hasonlók ellenére, nő a pszichopaták száma, különösen a (felső)vezetők között; terjed a kiégés, a túlhajszoltság, a bántalmazás, általában az agresszivitás, egyre több a felbomlott család és a magányos ember. Mindezek természetes következménye, hogy a valóság egyre többeknek és egyre gyakrabban annyira elfogadhatatlan, nyomasztó, élhetetlen egyrészt, illetve a tömegben annyira mindenki a telefonjával van elfoglalva másrészt, hogy lassan szinte mindenki, ha különböző okokból is, de valamilyen módon kivonja magát a mindennapi valóságból. 

Ma már sokszor, egyre többször és egyre többen használjuk a buborékban élni vagy a buborékvilág kifejezést, rendszerint abban az értelemben, hogy bezárkózunk a saját világunkba és a lehető legritkábban lépünk ki belőle. Egyre többen magunk kialakította buborékban létezünk. A lehető legkevesebb kontaktust őrizzük meg, leginkább azokat, akik hozzánk hasonlóan látják a világot. Csak azt és azokat engedjük be, akikkel talál a szó, akikkel jól érezzük magunkat. Minden személynek, különösen a burokban élő egyéneknek, bizonyos értelemben megvan a saját valósága: értékrendszere, tevékenysége, fontossági sorrendje, kapcsolatai, hite, viszonyulása az alapkérdésekhez. Lehet, hogy létezik egy egyre erőteljesebb távolodás a valóságok között. Ezt nem annyira szakirodalom, mint sokkal inkább saját tapasztalat és elképzelés alapján állítom, de valószínű, rövidesen foglalkozni fognak, mert foglalkozni kell a jelenséggel… Ez az egyik értelmezése a sok párhuzamos valóságnak.  Ugyanakkor létezik egy másik, általánosabb, társadalmi szintű kettős valóság – ami nem tévesztendő össze a kvantumfizika párhuzamos valóságával, hisz semmi közük egymáshoz. Gondoljunk csak egyszerűen saját helyzetünkre Románia viszonylatában, ahol evidencia a többség és a kisebbség különböző valósága. És még mindig saját magunkkal példálózva jusson eszünkbe a hazai valóságunk és a magyarországi támogatással megélt, hitt, remélt valóság... Valószínűnek tűnik, hogy ez utóbbi szűnőfélben van, de ezzel ezúttal csak a példa értéke csökken, a vázolt jelenség amúgy létezik. Arról nem beszélve, hogy az anyaországi is lényegében két, szinte párhuzamos világ, erős harcban egymással. Vannak itt ugyebár valóságok!

A buborékban élés lehet, hogy nem kifejezetten divatjelenség, hanem reakcióként, szükségszerűségként jelenik meg az elfogadhatatlan vagy az elutasító világra. Mivel gyorsan terjedő, korunkra jellemző jelenségről van, úgy gondoltam, helye van ebben a sorozatban, illeszkedik a divathoz, de ellenkező előjellel. Ugyanis amíg a menő pszichológiai megnyilvánulások legtöbbször inkább rosszat tesznek művelőiknek, ferdítik a valóságot, addig a buborékvilágok védelmet és ezzel legtöbbször szebb, tartalmasabb, de mindenképp nyugodtabb-átláthatóbb életet biztosítanak kialakítójuknak. És ez nem kevés.