Búcsú Kolozsvári Puskás Sándortól

Az erdélyi képzőművészet talán legidősebb mesterét helyezték örök nyugalomra június 2-án a marosvásárhelyi római katolikus temetőben. Kolozsvári Puskás Sándor 2020. június 18-án töltötte volna a 92. évét, de szellemében, kedélyében, alkotó nyugtalanságában a legfiatalabbak közé tartozott. „Kísérletező egyéniség, szüntelenül megújulni képes művész, aki merész ötleteivel, sokoldalúságával hatotta meg kezdetektől fogva a művészvilágot…” – olvasható a szobrász életét, életművét felmutató Szilánkok című könyvében. Gazdag, szép, termékeny életpálya rajzolódik ki belőle, több mint hét évtizedes kitartó alkotómunka, amelynek során a köztéri szobrászatban, a kisplasztikában, az ötvösművészetben, az ékszertervezésben sajátosan maradandót, kétségtelen értéket hagyott az utókorra. Nem csak monográfiákból, a művészetét méltató szövegekből tudható, nagyon sokan ismerték, tisztelték, számos barátja volt Erdély-szerte és távolabb is, az alkotáson túli többi nagy szenvedélye, a főzés, a horgászat és a természetjárás is folyamatosan szélesítette hívei körét.

Az újítók, az egyéni útjukat keresők, követők egyedisége jellemezte, ennek ellenére rengeteg embert tudott bevonni bűvkörébe, emberismeretben is kiemelkedő volt. Szerencsésnek is mondható, hiszen ifjúkorától kezdve a magyarság olyan korszakteremtő kiválóságai tüntették ki figyelmükkel, barátságukkal, mint a festő Nagy Imre, akit valóságos mentorának tekinthetett, a történész László Gyula professzor, a zenetudós Jagamas János, a néprajzkutató Domokos Pál Péter és társaik, akiktől nagyon sokat tanult. Ők segítették abban, hogy szülőföldjét, ennek népét, az ősöket, elődöket és a maiakat lényegükben, nemzedékről nemzedékre átmentett szokásaikban, hagyományaikban ismerje meg. Mindez szobraiban, fémdomborításaiban, portréiban, ötvösműveiben is teljes szépségében visszatükröződik. Kolozsvári egyetemi évei alatt olyan tanárok pallérozták tehetségét, mint Szervátiusz Jenő, Romul Ladea, Ion Irimescu, Vetró Artúr. Úgy tanult tőlük, hogy közben a maga útját taposta, egyaránt merítve a régi népi kútfőkből, a magyarság, székelység, a csángók tradícióiból, folyamatosan figyelve a művészetek világáramlataira. Sohasem volt tétlen, sokirányú volt az érdeklődése, de mindenhez sikerült hozzáadnia tudásának, világlátásának jellegzetességeit, sava-borsát, a főztjéhez is persze, ami az utóbbi évtizedekben szintén a közfigyelem fókuszába került, hiszen könyvet is megjelentetett róla. Hagyatékának legfontosabb része mégis az a sok-sok mű, amelyeket nem túl sok egyéni, de annál több hazai és nemzetközi kiállításon dicsért a szakma, csodálhatott meg a közönség. Nem árasztották el díjakkal, talán azért sem, mert sza-badúszó alkotóként élte az életét, ami külön megpróbáltatás, és köztéri szobraival sem volt szerencséje, több is megsemmisült közülük. Marosvásárhelyen is, ahol szeretett városa, a felvett előnevét is adó Kolozsvár után négy és fél évtizeden át dolgozott, alkotott, ténykedett. Mégis a legjelentősebbeknek kijáró közérdeklődés és megbecsülés övezte, és a továbbiakban is így fogunk emlékezni rá, felemlegetve legendás vitalitását, kiapadhatatlan életkedvét, szellemi frissességét, művészi igényességét. 

Történelmi nagyjaink, nemzeti panteonunk kimagasló személyiségeinek megörökítője, a falu karakteres arcainak, alakjainak szeizmográférzékenységű megmintázója, a plasztikai jelképteremtő „honfoglaló” visszatért az anyaföldbe. Legyen békés a pihenése! És időnként idézzük fel művészi, emberi öröksége értékeit, rokonszenves egyénisége emlékezetét!