Búcsú Terényi Edétől
Eltűnőfélben vannak azok az alkotóművészek, akik örök teherként hordozták a román kommunista rendszer rájuk tűzött céltábláit, amelyek mindenkinek kijártak, de ha a kultúra kenyerét ették, alanyi jogon voltak gyanúsak, s ha ráadásul még magyarok is voltak, a céltábla beélesedett. Akik megélték ezt, aggódva figyelik napjaink fiatal nemzedékét, amely csak információként, nem tapasztalásként ismeri a 60-70 évvel ezelőtti életet, és nincs benne kellő éberség az iránt, hogy meggátolja a történelem megismétlődését. Terényi Ede hordozója volt ezeknek a tapasztalatoknak, ő is „üvegcserepek között” járt, amint a másik eltávozott kortársa, Szabó Csaba nevezte azt az egyensúlyozgatást, ahogy akkor éltünk.
Városunkban született 1935-ben, a Bolyai líceumot itt végezte 1952-ben, a kolozsvári zeneakadémián szerzett diplomát 1958-ban, utána ugyanott indult tanári karrierje. Középiskolai évei alatt (délutáni zeneiskolai órákon) szerzett ismeretei indították a zene magasabb régióiba, tanárai Chilf Miklós és Trózner József voltak. Az ő nevük már nincs fekete márványtáblán a Kultúrpalotában, mint a Metz Albert tanári karáé, azokban az években ez már nem volt divat. A tanári életút Kolozsváron nem volt könnyű. A Magyar Művészeti Intézet gyors felszámolása után (1950) a fiatal egyetemi tanár megtapasztalta az összeolvasztások vagy tagosítások „élvezeteit”, és megérte azt az időt, amikor már nem volt mit összeolvasztani. A magyar tagozat nagy tanárai, köztük zeneszerzéstanára, Jodál Gábor, szép lassan, de biztosan leszorultak a színpadról. Terényi átvette a szerepüket, és nagy igényességgel, kitartással és sikerrel folytatta azt, „ahogy lehet”. Tanítványait nemcsak tudománnyal, hanem felelősséggel is felruházta, annak a figyelmeztető bibliai üzenetnek a szellemében, hogy „elvész az én népem, mivehogy tudomány nélkül való”.
Hatalmas és sokrétű zeneszerzői munkásságának méltatására itt nincs lehetőség. Sugárzik belőlük a nagy elődök (az e kategóriába tartozó műveinek címeiben is rájuk utaló) tisztelete (Vivaldi, Haendel, Paganini, Bakfark, Bach, Bartók stb.), felmutatja az erdélyi táj szépségeit, zenei múltjának értékeit, jelentősek egyházzenei, történelmi tárgyú és népzenei ihletésű művei. József Attila és Ady Endre verseire írt dalokat, bejárta a zenei „izmusok” világát, de mindig visszatért zenei anyanyelvéhez. Zenetudományi és kritikai munkásságát imponáló tárgyi tudás, elfogulatlanság és őszinte jobbítani akarás jellemezte. Doktorátusát 1983-ban védte meg, ez akkoriban nem volt olyan könnyed, mint manapság. Felesége halála után elszigetelte magát a világtól. Legutolsó beszélgetésünk a magyar kórusprozódia tárgyában folyt egy nemrég megjelent kötete kapcsán, érvelési következetessége és kérlelhetetlen igényessége bámulatos volt. Jó lett volna, ha marosvásárhelyiként visszatértél volna hozzánk, de mindig örvendtünk sikereidnek, idelátogatásaidnak, és egy kicsit a magunkénak tartottunk. Kedves Ede, fájón búcsúzunk Tőled.
Csíky Boldizsár
