Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Utoljára néhány hete találkoztunk. Harmincvalahány éve rendszertelenül és mégis folytonosan. A párbeszéd folytatásos volt, hol vidám, hol komoly, hol aggodalmas, hol felszínesen semmitmondó. Félbeszakadt mondatok kötöttek össze és indítottak útnak újakat. Emberekről, irodalomról, városi dolgokról, szülőkről, elődökről, olykor versről és irodalomról, dilettánsokról, a folyóirat gondjairól, zsidóságról, magyarságról. Igen, mindenről beszéltünk, csak a halálról sohasem. Pedig valahogy éreztem, magában hordozza azt a tragédiát, ami végül is az óév utolsó napján őt követelte, bizonyságul, hogy van végszó.
Vagy mégsem.
Néhány hete, egy őszi estén, a Baross Gábor utcai Dráma-zóna egykori üzlethelyiségből átalakított próbatermében verset szavalt. Mondott. Ragyogott. Székely Csabával párba álltak, és mindketten az emberi szabadság és okos magyarság igéit adták át a hallgatóságnak. Andráska egész este visszahúzódva vagy görnyedve ült, de amikor a közönsége (barátai, a sajtó és értő hívei) elé állott, és szólásra nyílott a szája, hirtelen Ő volt a Régi, az Utolérhetetlen KAF. Az, akit mindig szívesen láttunk-hallottunk, akit a szívünkbe zártunk már az első pillanatban. Amikor barátjává fogadott bennünket. (Merem remélni, én is oda tartoztam. Ott vagyok ma is.)
Valaki megjegyezte e csodás versmondó metamorfóz láttán:
– Mindig verset kellene mondania. Hiszen ekkor él. Felszikrázik. A költészet és a nyelv művészete élteti.
Tudatos költő volt. Versciklusait éppen úgy megtervezte, felépítette, mint reneszánsz mesterek a palazzókat. Minden mindennel összefüggött, semmi sem volt véletlen és indok nélküli. Itália és Gallia régi mestereire emlékeztetett. Műveltsége rendkívüli volt, és szabálytalan órák keretében adta elő egy egész verskedvelő nemzetnek. Nem csak Vásárhelynek, hol három évtized alatt meggyökerezett.
Élete sokszor vetett váratlan bukfenceket, csak költészete volt folytonosan emelkedő és magiszteri. Nem volt veszélytelen, ahogyan mindennapjait égette, ellobbantotta. Adysan szertelen, megismételhetetlen, egyszeri csoda, mely közvetlen közelünkben lobogott.
Talán nem törődtünk vele eléggé. Lehet, nem figyeltünk rá eléggé. Betegségeiről mit sem tudtunk. Késő bánat.
Nyugalma legyen csendes, költészete maradjon mindenkor velünk. Szelleme, szeretete feledhetetlen.