Búvópatak

Sokszor sok helyen láttuk, hallottuk őket, az első marosvásárhelyi városnapon, a református világtalálkozón, a Gyöngykoszorú néptáncseregszemlék állandó vendégeként, falunapokon. Ahogy megszólaltatják a trombitát, a kürtöt, a klarinétot, a szaxofont, s ahogy pereg a dob, régi vasárnap délutánok, hajdani ünnepek hangulatát idézik. Teszik ezt nyolc évtizede kisebb-nagyobb megszakításokkal, de olyan lelkesedéssel, ami már az első pillanattól megnyeri, magával ragadja a nézőt, a hallgatót. A mezőcsávási fúvószenekar, mert hogy róluk szólnak e sorok, szombaton ünnepelte fennállásának 80. évfordulóját. 

Darabont József református lelkész a Mezőség jelképévé vált és szépen felújított református templomban az öröm ünnepének nevezte a megemlékezést, s a Dávid zsoltárából vett szavakkal – „zengjetek az Úrnak lanttal, lanttal és a zsoltár szavával; trombitával és kürtszóval...” – biztatta gyülekezetének tagjait a folytatásra. „A mezőcsávási református egyházközség fúvószenekara a mai napig él és hűséggel szolgál. Azokra emlékezünk ma, akik szerették a munkát és a hangszert, időt szakítottak arra, hogy zenéljenek...” – mondta a lelkész, majd a volt zenekari tagok emlékére a templom északi és déli oldalán álltak fel játszani a zenészek. A narancssárga alkonyatra kivetülő harangtorony tövében a négy égtáj felé szállt fel a dallam, majd este a helyi művelődési házban ünnepelték azokat, akik a mindennapi munka mellett továbbra is kitartanak a zenélés mellett. Darabont József református lelkész, Szabó József Levente, a község polgármestere, Pápai István, a helyi Harangláb Egyesület vezetője, Illyés Tóth Sándor főgondnok köszöntötte a zenészeket. Báthory Gábor, a testvértelepülés, Nyírbátor főgondnoka emléklappal fejezte ki elismerését, s felléptek a Harangláb fiatal táncosai. 

A rezesbanda történetét Légrádi Nagy Melinda, az ETV munkatársa ismertette.

Az elgondolást, hogy 80 évvel ezelőtt a református egyházközség dalárdája mellett fúvószenekar is alakuljon, tett követte, s napvilágot látott a felhívás, hogy a hívek anyagi hozzájárulásukkal támogassák a zenekar létrejöttét. Egyesületet hoztak létre, alapító okiratban szögezték le a legfontosabbakat, értékrendet és szabályokat állítottak fel. „A fúvószenekar céljai: a dal és zenekultúra ápolása, fejlesztése, s ezáltal az idealizmus, a szép iránti érzék fejlesztése és a község lakóinak a szépre és jóra nevelése és buzdítása” – idézett Légrádi Nagy Melinda az alapító okiratból. 80 évvel ezelőtt a legfontosabb feladatokat is meghatározták, többszólamú zeneművek betanulása és nyilvános bemutatása, zenés estélyek rendezése (de nem dologidőben) egyházi ünnepeken, temetéseken való szolgálat, ünnepélyeken való közreműködés. Rögzítették a négyféle tagságot (rendes működő, helyettes működő, pártfogó és alapító) és a tisztségeket. 

– Közadakozásból vásárolták meg a hangszereket, az egyház ma is őrzi a támogatók nevét – mondja Nagy Dénes nyugalmazott román szakos tanár, tanító, aki Gudor Gyula után az 1970-80-as években, majd 1993-as újraalakulását követően vezette a rezesbandát. Kezdetben Dicsőszentmártonból fogadtak egy szász nemzetiségű karmestert, aki a zenekar betanítását és irányítását vállalta. Az alapító tagok sorra kihaltak, mások elköltöztek, s a háborús évek is megtizedelték soraikat. De a zenélés iránti érdeklődés búvópatakként élt tovább azokban a családokban, ahol az apa vagy az idősebbik testvér játszott, a gyermek vagy az öcs pedig magánszorgalomból lopva leste el a fogásokat, próbálgatta a hangszert. A legidősebb zenész a 80 éves Tőkés Endre. A ma is működő gárdában Kis István, Pityő, az alapító tagok között levő édesapját követve kezdett el zenélni – emlékezik Nagy Dénes. Székelykeresztúron végezte a tanítóképzőt, de hiába felvételizett sikeresen a kolozsvári zenekonzervatóriumba, mivel a szülei nem voltak tsz-tagok, s nem kaphatott ösztöndíjat, már a kezdet kezdetén abba kellett hagynia zenei tanulmányait. Bár a Dél-Romániában eltöltött katonaság után nem akart visszatérni a tanügybe, a mezőfelei központi iskola igazgatója a diákokat küldte el, hogy megkérjék: tanítsa a román nyelvet. Szülei meghatódottságát látva fogadta el az állást, s a megyei pártbizottság utasítására végezte el a zene és kedvenc tantárgya, a matematika helyett a román szakot, s közben az éneket is végig oktatta, majd tanítóként ment nyugdíjba. 

– Mikor, hogyan alakult újra a zenekar? – érdeklődöm.

– A rendszerváltás után 1993-ban Zonda Attila szólította meg Székely Jánost, a területi RMDSZ-szervezet vezetőjét, hogy szükség lenne a zenekarra. Jancsi azt mondta, hogy lesz, majd eljött hozzám, hogy újra kellene alakítani.

– Lehet – válaszoltam – de kivel?

– Ne búsulj, beszélek a fiatalokkal – ígérte, s valóban jó munkát végzett, hisz az első megbeszélésre 36-37-en gyűltek össze. Kifaggattam a társaságot, hogy meg tudják-e fújni a kürtöt, beszereztem a kottákat, amelyeken a hangok mellett a fogásokat is feltüntettem. Beállítottam őket szólamokra, s a következő próbára már egy négyszólamú egyházi éneket is elfújattam velük. A Borsay Samu-féle korálkönyv dalait az együttes lehetőségeihez és képességeihez alkalmaztam, majd rátértünk a népdalokra s később a műdalokra is. A tanulást követően, amikor már annyira haladt a társaság, felléptünk a templomban, és minden temetésen fújták, majd egy idő után csak akkor, ha erre megkérték őket. 1983 óta részt vettünk minden Gyöngykoszorú-találkozón, s elmentünk az ünnepségekre, ahova hívtak – emlékezik Nagy Dénes, akitől veje, Légrádi Nagy József mérnök vette át az együttes vezetését. 

– Dicséret illeti Nagy Jóskát, mert nagy dolog fújni és vezetni is egyszerre – válaszolják kérdésemre a zenészek, majd elhangzik, hogy amit most tesznek, az Nagy Dénes tanár munkájának az eredménye. Ha még lenne egy hozzá hasonlóan lelkes 18 éves karvezető, akkor ötven évig biztosított lenne a kórus fennmaradása – mondják. 

– Mit jelent számukra a zenekarban játszani?

– Élményt, szeretetet, hozzáállást – mondja a legrégebbi hangszert, az 1893-ban készült basszuskürtöt megszólaltató karvezető. Majd hozzáteszik, hogy az idősebbek önszorgalomból tanultak meg zenélni, de a fiatalok már bejártak tanulni a városba. 

– Mennyit kellett gyakorolni? – kíváncsiskodom. 

– Sokat, egy életen keresztül idegesítjük a család többi tagjait. Tulajdonképpen minden pénteken próbáltunk, s mindenki igyekezett, hogy lehetőleg ne hiányozzon

– A fiatalok miért csatlakoztak? 

A kérdésre a 35 éves Kovács Levente válaszol:

– Hallottuk az idősebbeket muzsikálni, s arra gondoltunk, jó lenne velük együtt játszani. Megkérdeztük, hogy beállhatunk-e, s már nyomták is a kezünkbe a hangszert, megmutatták a fogásokat, a skálát. Aztán elvégeztük Vásárhelyen a népművészeti iskolát, s a rezesbandán kívül más zenekarban is játszunk, esküvőkön zenélünk. Nagyon szép, kimondhatatlan, jó érzés, amikor annyi ember hallgat bennünket. 

Végül a repertoárról érdeklődve elmondják, hogy jelenleg a száz egyházi ének mellett még körülbelül száz népdalt, mulatós zeneszámot tudnak játszani, amit szombat esti előadásukon is bizonyítottak. 

Befejezésképpen Légrádi Nagy Melindát idézem:

„Nyolcvan éve van fúvószenekara Mezőcsávásnak. Változtak az emberek, és változtak a korok is, de egy dolog nem változott, a zene szeretete.” Ezt ünnepelték a szombati megemlékezésen, és azokat az embereket, akik ezt az eszmét képviselik a mai napig.