Ceauşescu és a balerina tüllruhája

Azt a Bukarestet, azokat az éveket, amelyekről Bodor Johanna könyve szól, már régóta elhessegettem az emlékezetemből, valójában megtiltottam magamnak, hogy beszéljek róla.

Az idei budapesti könyvfesztiválon messze elkerültem ezt a könyvet. Tudtam, hogy a ’80-as évek Bukarestje a helyszín, hogy Bodor Johanna balett-táncosból kiváló koreográfus lett, Szegedtől Szentpétervárig, Kolozsvárig és Szabadkáig operaházak és dalszínházak meghívott koreográfusa, Imre Zoltán-díjas, Bodor Pál író, közéleti személyiség lánya.

Azt a Bukarestet, azokat az éveket, amelyekről Bodor Johanna könyve szól, már régóta elhessegettem az emlékezetemből, valójában megtiltottam magamnak, hogy beszéljek róla.

De nemrégiben szóba került a könyv, nagyon jó barátnőm ennyit jegyzett meg róla: arról szól, hogy őt hogy hagyták itt.

Ha mondja, így igaz. Ezután mégis elolvasom Bodor Johanna könyvét, sőt, a nyár óta megjelent kritikákat is. A címlapja telitalálat. Szögesdróttal körülrajzolva egy táncoló balerina.

Második kiadás, tehát sokan olvasták. Belefogok. Nem napló, nem memoár, nem regény, nehéz az ilyen könyvek műfaját megjelölni. Talán énregény. Talán nem is fontos a műfaja. De nem lehet letenni. Csak nem hagyom magam az emlékezés drótján rángatni? Amúgy is könnyező szemem fárasztani, csepegtetni? – Ám Bodor Johanna erre késztet. A hiteles mondanivaló, az üres boltok Bukarestje, a 2 lejes vekni, a sorállás egy darab vajért, egy karton tojásért, a nagy fogást jelentő kínai csokoládéért vagy a zöld babkávéért. A hideg az élelmiszerhiánynál sokkal dermesztőbb volt. A reggel 5 órai felkelés, hogy a pislákoló gázlángnál 7 óráig egy teáskannányi víz legalább megmelegedjen, a munkahelyen 8 óra hosszat kabátban, sapkában, sálakba burkolva dolgozni, netán az orvosi rendelőben vizsgálatra levetkőzni, látni a nehezen megszerzett és otthonossá tett lakás elsivárosodását. Ezt éltük át, de valahogy kibírtuk, míg együtt volt a család. Ám Johanna egyedül maradt. A névházasságok ideje volt, sok fiatal hamar rájött, hogy ez lehet a menekülés útja. Ez mégis hivatalos, engedélyezett lett a magyarok számára is, tőlük így meg is lehetett szabadulni.

Ám itt jön az olvasó döbbenete. Johanna szülei előre mentek.

Hogyan lehetett magára hagyni egy érettségi előtt álló fiatal lányt, az Operaház Balettintézetének növendékét, akinek szakmai vizsgája sokévi nehéz, önfeláldozó, önsanyargató munkájába került? Johanna vállalta, igaz, sokfelől érkező és sokféle segítséggel, hogy ő követi majd a szüleit és nem fordítva, igaz, hogy más körből, más társadalmi helyzetből származó fiatalnak kevés segítség jutott. Csakhogy milyen szülő az, aki legalább két kínos évre, kihallgatások, megfigyelések elviselésére kárhoztatja gyermekét?

A kérdés viszont másként is feltehető. – Milyen szülő az, aki akárcsak névházassággal elengedi, vagy éppen disszidálásra felkészítve küldi el gyermekét? Hogyan lehetséges egyik vagy másik kimenekülést elősegíteni a szülőnek? Erre választ a Ceauşescu-diktatúra, a magyarokat különösképpen sújtó rendszer és akkor várható fenyegetése adhat, aki mindezt nem élte át, aligha értheti. Immár 30 év távlatából, akár memoár, akár regényes formát öltenek ezek az írások (csak a közelmúltbelieket említve, Tisza Kata, Gyárfás András, Ugron Zsolna), még most is sebezhetővé teszik azokat, akik mindezen átmentek.

A lineáris eseménysorban érdekes szereplők tűnnek fel. A 18 éves fiatal lány nagy szerelme beteljesül, rajong a tehetséges, minden jó adottsággal megáldott fiúért, de be kell vallania neki a névházasságot, azt, hogy elhagyni kényszerül. Közben legnagyobb szerencséje és a barátoknál is nagyobb segítsége a vizsgára készülődés izgalma, a próbák, a tanárok, a mesterei jelenléte, szigora, támogatása. A könyv eddigi kritikáiból rendre azt olvassuk ki, hogy értéke mindaz, amit a balett nagyszerű művészetéről, az Operaház belső életéről, a művésznövendékek elképesztő szorgalmáról, szolidaritásáról, a balettcipőkről (a spicc-cipőkről) ír.

Tárgyias, érdekes, szemléletes fejezet, valóságos méltatása a mesterség fő kellékének, ez is igazolja, hogy megbecsülés fűti a hivatásuknak élők iránt.

„Az Operaház balettcipőműhelye varázslatos egy hely egy kis balettintézetesnek. A műhely falai mentén, plafonig érő fémpolcokon sorakoztak a gyönyörű kaptafák és a kész, névre szóló balettcipők. Óhatatlanul eszembe jutott, vajon leszek-e valaha annyira ismert táncosnő, hogy saját kaptafám legyen a cipészműhely polcán. A helyiség közepén e különös cipészműhely hatalmas asztala uralta a teret. A mesterek durva kezei között a halvány rózsaszínű szatén balettcipők olyanok voltak, mint amikor a horgász a csillogó pikkelyű halat leakasztja a horogról. A cipészeszközök, a satu, amivel a ragasztót rögzítették, a piciny szögek, az enyv szaga, a vászon, mely a cipő belső borításához kellett, a bőr, amit a kemény orrhoz ragasztottak, mind egy kecses és szadista cipő születésének voltak a kellékei.”

A klasszikus balettruhához emlékezetes jelenet társul, a történet kacagtató pillanata még a családi érában. Egy augusztus 23-án, a nagy felvonuláson, Ceauşescu derűs kedvében megfogja a balettiskolások pózoló csapatában egy szökőkút peremén valcerezők közül éppen a kis Johanna tüllszoknyáját, és a nép szerető vezére morzsolgatja ujjai közt. Így kerül a könyv szereplői közé a Kárpátok géniusza is.

Hihető, de meglehetősen bizarr szereplő a Letitia nevű, „a második anyukának” nevezi. A román kémelhárításnál dolgozott, megelégelte a besúgóhálózatot, és megengedhette magának, hogy korkedvezményes nyugdíjba vonuljon. Műveltsége, szellemi frissessége révén közel került a kolozsvári irodalmi és művészeti körökhöz. A család barátjává szegődött, és ismeretségi köre, nyomozói tehetsége, védőfala sokat jelentett az egyedül maradt kislány számára. Abban az időben a jó barátok körében elkelt egy ilyen segítség, aki elővigyázatosságra, pókerarcra tanította. Johanna két év tengernyi munkája, erőfeszítése, színlelése, határozottsága a balett szigorából, szépségéből merít. Hogy a sok segítőkész és jótét lélek mellett a rendszer egy démonikus alakja is feltűnjön a történet vége felé Johanna mellett, egy szilveszteri bulin őt is megismerjük.

„Virgil negyvenéves, tehetséges szobrász és restaurátor, fiatal korában atlétaként a román olimpiai csapat tagja volt. A vadászat élvezete, a nők imádata, gazdagsága, merészsége, gátlástalansága, külföldi utazásai és kiállításai mind különlegességét hangsúlyozták. A korszellemnek megfelelően szabadságának árnyoldala is volt. Mégis megnyerő egyénisége, stílusa, nagyvonalúsága folyton háttérbe szorították ezeket a sötét gyanúkat.” Hősünk Nyugat-Németországból érkezve toppan be a szilveszteri bulira, autója dugig whiskyvel, csokival és egyéb ínyencségekkel. Ez a mámorító csemegetömeg kellett ahhoz, hogy egy Kiseleff sugárúti villában „írók, költők, orvosok, dramaturgok” között sziporkázzon a jókedv, a hangulat, hiszen a túlélés módja sem mindegy. Virgil a jólét, a feledtetés megteremtője, szerelmet is ad és akar, félelmetessé válik, de nem lehet elkerülni. Démoni figurája kissé az ifjú Ceauşescut idézi, esetleg a híres és tehetséges író, Marin Preda orgiáira és dermesztő titokban történt halálára is emlékeztet. Ez már fikció, nem lehet igaz az előzmények és Johanna addigi életvitele után. Az olvasónak joga van ezen eltűnődni, az írónak pedig valamely ördögi luxusjelenettel dúsítani a történetet. Gondolom, így lesz kerek.

A kivándorlás utolsó, elviselhetetlen része a csomagolás, a kedves, régi tárgyak, holmik elajándékozása, biztonságba helyezése, a búcsú az otthontól, az Operától.

Mellesleg a későbbi, az 1985 utáni évek elviselhetetlenebbek lettek, egyesek folyókat úsztak át, szinte esélytelen kockázattal keltek át a zöldhatáron. Johanna története mégis feszíti a megpróbáltatás határát. A legritkább esetben történt meg, hogy a szülő egyedül hagyja a diktatúra idején gyermekét. Az esetek többségében a fiatalok mentek el, a szülők majd utánuk.

De közben kiderült az ég, eufóriás napok jöttek, bár sokaknak még nehezebb lett a hontalanság ideje. A diktatúra után is sokan lettek elűzöttek. A világ nem lett jobb. Amint a szerző írja utószavában, az ő története „csak egy történet a lehetséges több millió közül”, akinek – tegyük hozzá – jobbra fordult a sorsa.