Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Mostanában régi, elsárgult iratok között kotorászok. Apám egy kéziratban maradt dolgozatát keresem, melyet bemutatnék egy tudományos ülésszakon. Minden irattartókba (neked doszárokba) van süllyesztve. Mellékelten előkerülnek családi dolgok, félretett újságok, okmányok, szakadt szélű igazolványok. Hivatalos iratok géppel írva vagy kézzel kitöltött kérdőívek másodpéldányai. Felsorolni is lehetetlen a sokféleséget.
Megkezdett önéletrajzok – nem cévék, mint amilyeneket mostanság kérnek attól, aki alkalmazást szeretne nyerni egy cégnél, intézménynél. Még nem olyan rendszerezett, rovatolt, lecsupaszított, csak a tényekre-lényegre koncentráló iromány. Ezeket az, akinek készül vagy átolvassa, vagy csupán kutyafuttában nézi meg, úgyis unni fogja. Rengeteget olvasott már. Rengeteget dobott vissza. Olykor magyarázatot fűzött hozzá, kérte, követelte, hogy az elvtárs(nő) arról is írjon önéletvázlatában, hogy mit csinált a háború alatt, kivel cimborált, milyen rangja volt a seregben és milyen volt a viszonya Franco tábornokkal, Benito Mussolinihez hogyan kapcsolódott, nem is beszélve Horthyról és Antonescuról, meg más akkor főszereplő világ- és Európa-tényezőkről.
Az önéletirománynak manapság mindenképpen megnyerőnek kell lennie szikárságában, érdemeket és ígéretes készségeket kell tartalmaznia, a tényeknek lehengerlő erővel kell rendelkezniük. A gyakorlott humán erőforrás-szakértő, szakbürokrata (a régi káderes jelenkori leszármazottja, tovább fejlesztett változata, drótnélküli génmutánsa) már az első adatokból képes ítélni balul vagy bölcsen – közép-út ez esetben nincsen. A régieknek folyton nyilatkozni kellett a vagyoni állapotukról, és a szegénység feltüntetése, felnagyítása kifejezetten előnynek számított. Ebben a tekintetben az államosítás (az államilag elkövetett vagyonfosztás, rablás, elkobzás, agrárreform, elhappolás) például az emberek egyenlőségét szolgálta, segítette elő, valamint a kiszolgáltatottságot növelte, bár úgy hitte az alkalmazását, felvételijét kérő, állását megtartani igyekvő reménytelen és egészségtelen származású, hogy kifejezetten előny, ha már nincs vagyona. Balgán hitte. A párt mindent észben tartott, feljegyzett, kibányászott, utólag is büntetett, jutalmazott, megfosztott reménytől, éjjeli nyugalomtól, szabad szóhasználattól.
Aztán a rendszerváltás után mégis kiderült, hogy minden családban van valami, amit vissza lehet kérni, követelni, kérvényezni, ügyvédi rátermettséggel és pénzzel vissza lehet szerezni. Tehát akkor, a világfelforgatáskor mindenkitől elvettek valamit, mindenki rendelkezett valamivel, amit az állam és a párt törvénycsapdái magukhoz haraptak, kisajátítottak, elkoboztak, állami/szövetkezeti tulajdonba vettek, elhurcoltak, bepecsételtek egyet-mást. Láttál volna rohamot a levéltárak, irattárak felé, láttál volna akkor kotorászást a család megmaradt iratai között! Mindenki igazolást akart szerezni, bizonyítványt, hogy volt neki, apjának, nagyapjának, elhalt, elhurcolt, kivándorolt oldalági rokonának boltja, földje, háza, erdeje, telke, tava, tehene. Az embereket a visszaszerzés reménye hazahozta. Voltak, akik ötven év után tértek vissza, voltak, akik akkor jártak először apáik földjén vagy azon a parcellán, amelyről azt hitték/tartották, hogy őseik földje, erdeje volt. Ravaszdiék ekkor arattak, gazdagodtak. Az járt jól, aki az országos csalafinta továbbképzőt is kijárta. Vagy szorgalmasan látogatta a gátlástalanok káderiskoláját.
Ugyanekkor támadt föl a „közvagyonvédők” szektája, az államosítás haszonélvezői, ingatlanok indokolatlan tulajdonosai, akik ugyancsak iratokkal védték a „magukét”. Avagy éppen az iratok hiánya védte őket, amikor kézen-közön eltűntek okmányok, hiányoztak az amúgy mesterien eltüntetett telekkönyvi tulajdonlapok, mert ez volt a népi hatalom kegyeltjeinek érdeke, mert így lehetett családi házhoz, telekhez jutni. Vagy az erdőket irtani, mindaddig, amíg kis városszéli villácskáikkal szegélyezte utcáikban megjelentek a szovjet-orosz népmesék bumfordi Miska medvéi.
Persze a régi iratok közötti turkálás azoknak is segít, akik nem remélik, hogy családjukról kiderül, hogy egykor a Krőzus-frakcióhoz tartoztak, akiknek nincsenek illúzióik a múltról, viszont megtudják végre, mikor és hol született nagyapjuk, nagyanyjuk, akit már nem ismerhettek, mivel foglalkoztak a dédszülők, hol haltak meg, hol nyugszanak. Ismeretlenek fényképei hullanak ki egy elsárgult, rongyos borítékból. Kik ezek? – kérdi kíváncsi döbbenettel, róluk, ezekről soha nem beszélt apa vagy nagyanya, keresi az arcokon a rokonságot igazoló vonásokat, kihez hasonlít, kinek ez a fiatalkori képe, kik ezek a rémes öregek múlt-múlt századi viseletben?
Megfordítják a képet, ahová a gondos előd ráírta, hogy ez Lonci néni Losoncról, az meg Guszti bácsi és Béby – balzsamfürdői emlék, az évszámok pedig annál régebbiek, minél barnásabb vagy kemény kartonra felragasztottabb a kép. De az is gyakran fordul elő, hogy a gondos ősök nem írtak rá semmit, mert akkor még minden élő rokon köztudott, szeretett vagy utált volt, mindenkiről tudtak valami jellemző anekdotát, bár nagymamáék kilencen, dédiék meg tizenketten voltak testvérek, és szétszóródtak a nagyvilágba, vagy a kifulladt Osztrák–Magyar Monarchiában, ami mindezek dacára elég tágas volt egy tizenöt tagú kis család számára is. És még azt mondják, hogy a Föld népessége szaporodik napjainkban, midőn múzeumba állítják ki azt, akinek Európában 10 élő, eleven és sikeres gyermeke van egyszerre, egy időben, Covid nélkül…