Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Amint beköszöntött az ősz, az európai csavargások újabb szakaszát abszolváltuk. Jó, legyen: útra keltünk. Mindig valamilyen nem túlságosan körvonalazott és precíz terv szerint indulunk neki a vándorlásnak – tehát van repülőjegy (vagy más tömegközlekedési eszközre történő helyfoglalás), főszállás, a többi pedig a körülmények és lehetőségek függvényében alakul majd.
Az idei első őszi kirucc célországa Luxemburg volt. Sokat nem tudtunk róla azontúl, hogy nagyhercegség, szinte azt mondanám: városállam, de ennél azért valamivel tágasabb, ámbátor szeretett (vár)megyénknél háromszor kisebb. Most gyorsan belekukkantok a Wikipédiába, és azt mondom: 2586 km2, ám lakossága mára meghaladta a 600 ezer lelket. Mint egyes jól értesült kommentátorok tudatták velünk, 160 nemzetiség lakja a nagyherceg udvarát. Hegyes-dombos ország a Mosel völgyében. Európa szívében.
Köze is van hozzánk, ugyanis egykori 12. századi lakóinak egy része a szegénység vagy társadalmi nyugtalanságok miatt igent mondott II. Géza magyar király hívó szavára, és áttelepült – ki tudja, miféle viszontagságok és mennyi idő – hónapok, évek, akár kétnemzedéknyi idő alatt Erdélybe, magával hozva nyelvét, egy ónémet dialektust, szokásait, belső rendjét. Ők a mai (tegnapi – hiszen már csak töredéke él nálunk) erdélyi szászok ősei-elei.
Persze van későbbi kapcsolat is. Nemzedékem például, amelyet a román rádió és tévé Gică Petrescuval és Margareta Pîslaruval kényeztetett el, nem nagyon kért ebből a Dan Spãtaru-s danából, inkább a Radio Luxembourgból préselte ki a 20. század második felének világi zenéjét, Beatleséket és Rolling Stonesékat. Meg aztán ha nézed az RTL-t, abban a rövidítésben is ott rejtezik Luxemburg.
A várost mély árok szeli ketté (Alzette völgye), a két partot hidak sokasága köti össze, a viaduktok a város „felhőkarcolói”. Ott az árok mélye, a Grund, ma Luxemburg legdrágább lakásait öleli fel, egykor munkáslakások, szegény emberek lakhelye volt, amit kipofozva luxuslakásokká alakítottak át. Széles terek, nem tolakodó emlékművek, köztük a néhány éve felavatott holokauszt-emlékmű a Roosevelt téren, amit egy lengyel-izraeli túlélő szobrász, Shlomo Slesinger készített. Friss virágok a szobor talapzatán. Bevallom, nem tudtam, hogy Luxemburgot is elfoglalta a hitleri had, s innen is elhurcolták a zsidókat. (Miért is tettek volna kivételt?)
Az árak láttán panaszra nincs lehetőség. Csak hápogni tud a turista. Óriási ütemű építkezés folyik, itt minden európai kőműves, ács, szerelő munkát kaphat.
Ma az Európai Unió harmadik legfontosabb központja. Emitt székel az Európai Legfelsőbb Bíróság, mely az EU igazságszolgáltatásának legfelső fóruma. A városban ennek megfelelően új, modern városnegyed fejlődött ki, a Kirchberg, ahol a bíróság mellett ma már az egyetem, a nemzeti könyvtár, a filharmónia új székháza emelkedik. Egyetlen kényelmes, halk villamos vonala köti össze a végeket „hosszában”, átszelheted a várost kb. egy óra alatt. (A tömegközlekedés ingyenes az egész ország területén!) Rengeteg a látnivaló, múzeumok, színház, elegáns üzletek, óriási pályaudvar, melynek stílusa – akár egy templom – jellemző a Mosel vidékére. Ugyanilyen a vasútállomás Metzben is, de a távolabbi Colmarban is, melyek már francia földön vannak.
S ha már a franciákat emlegettem, el kell árulnom, hogy nem elégedtünk meg Luxemburggal, hanem 50 perces körzetben több helyre is kicsapongtunk vonattal. (Ez amúgy is szokásunkká vált, mióta Olaszországban kb. 20 éve felfedeztük, hogy a vonat tiszta, rendezett, kényelmes, gyors és viszonylag olcsó, sűrű helyi járatokkal áll a közönség rendelkezésére.) Átugrottunk Metzbe, megtekinteni a csodálatos gótikus homokszínű katedrálist, üldögéltünk az enyhe, hol esős, hol napfényes őszi parkban, és egy másik napon a Németország legrégebbi városa címmel büszkélkedő Trierbe látogattunk el. A Porta Nigra egykori római castrum századokat átvészelt kapuerődítménye a középkorban egy egész város lakosságának volt menedéke a háborúk elől. A bazilika román kori, óriási méretű püspöki székesegyház, melyek belsejét a barokk szobrászat teszi még látványosabbá. Piactere talán a középkor óta változatlan. Nyüzsgése is. Minden emlékműve rendbe tett, hiszen a germánok földjén maradtak meg a leginkább a római hódítás emlékei: amfiteátrum, therma, azaz fürdő és a már említett fekete kapu.
Ahol lehetett, képeslapokat vásároltam, azt hiszem, évek óta én voltam a legszorgalmasabb fosztogatója a képeslapos forgóállványoknak. Viszont midőn átvonatoztunk (20 perc) az utolsó napon a közeli Arlonba (Belgium), itt már szombaton nem volt nyitva egyetlen lapárus sem. Viszont a hegyes-völgyes kisvárosban megtaláltuk Belgium első zsinagógáját, melyet az 1860-as években építettek az akkor már az emancipáció útjára lépett francia nyelvű izraeliták. Vásárhelyen is ugyanebben az időben történt az első imaház építése. (Csak még nem tudtak franciául.)
A vidéket különben Lotharingiának is hívták, hiszen ezt az országrészt kapta a birodalom felosztásakor Nagy Károly egyik fia, I. Lothar, s állandó vetélkedés tárgyát képezte a német és francia monarchiák/birodalmak között. Mára négy-öt ország osztozik e borokat termő, gazdag vidéken. A múltat pedig békévé oldja az emlékezés.