2024. november 23., Saturday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A családi és közösségi emlékezet tükrében

A 110 éve született történészre, tanárra, egyházközségi tisztséget betöltő személyiségre emlékezett családja, volt tanítványai, ismerősök és érdeklődők szeptember 6-án a marosvásárhelyi Studium-Prospero Alapítvány Bolyai téri közösségi központjában. A felkért előadók a családtagok mellett arra biztatták a közönséget is, hogy aki valamilyen emléket fel tud idézni az ünnepeltről, ossza meg az egybegyűltekkel. 

Amint a rendezvényt vezető dr. Kiss Zsuzsánna irodalomtörténész elmondta, nagyapja azt vallotta, hogy egy közösséghez tartozni munkát, felelősséget, boldogságot és derűt jelent, és mind ő, mind a család többi tagja ezt tartotta szem előtt, nem az élet negatív dolgairól szóló panaszokat. 

Csekme István, aki 1912-ben a gernyeszegi református lelkész tizenkettedik fiaként született, diákként a Marosvásárhelyi Református Kollégiumban tanult, majd Kolozsváron járt egyetemre, előbb a történelem-földrajz szakot, majd a református teológiát is elvégezte. Két éven át a Nagyenyedi Református Kollégiumban, majd a csombordi gazdasági-szőlészeti iskolában kezdte a tanári pályát, tíz éven át a marosvásárhelyi kereskedelmi iskolában, 1950–54 között a volt Református Kollégiumban, majd a 4-es számú leánylíceumban tanított nyugdíjazásáig. A fő hangsúlyt a jellemnevelésre fordítva, és bármiféle megkülönböztetést mellőzve vívta ki tanítványai elismerését és tiszteletét. 

Mivel a volt diákként felkért előadó, Sebestyén-Spielmann Mihály betegség miatt nem lehetett jelen, Élőszó helyett című írását az egyik dédunoka, Csekme András olvasta fel.

„Csekme Pista bácsi”, aki 1958-tól kezdődően volt három vagy négy éven át a szerző történelemtanára az Unirea-Egyesülés iskolában, a korkülönbség ellenére bensőséges viszonyt tudott teremteni diákjaival. Úriemberként lépett be az osztályba zakóban, vasalt nadrágban, nyakkendővel, és érces hangjával rögtön magára irányította a figyelmet. Előadásában úgy tudta felidézni régmúlt idők eseményeit, legendáit, bölcsességeit, mintha maga is járt volna az ókor híres helyszínein, és Palesztináról szólva a Názáretiről sem feledkezett meg. Régimódi volt „a szó nemes értelmében, mint a sokéves aszúbor”. Egy régi magyar iskolavilág bizonyosságát, szellemét közvetítette, amely „áttört/átszivárgott forradalmakon és diktatúrákon keresztül, nyilatkozatok, törvények és sűrű átszervezések dacára is, máig hordozhatóan”. Szerette egykori iskoláját, a Református Kollégiumot, amelybe pár tanévnyire tanárként is visszatérhetett, amíg a tanügyi reformok, rendelkezések nem parancsolták máshova. Tanítani akart és tudott „méltóságteljes, tudásközpontú és a közvetlenséget tanárosan, racionálisan adagoló személyiségként” – hangzott el Spielmann Mihály méltatásában, akinek könyvespolcán Csekme István emlékét naponta idézi a református temető „nagyjairól és apró polgárairól” szóló képes album, amelynek sajtó alá rendezésében maga is segédkezett. Volt tanárának víg kedélyét bizonyítja az iskolai életről szóló adoma- és diákdalgyűjteménye, mára már dokumentumként. 

A család történetéről, amely Háromszékre, Zabolára vezethető vissza az 1614-es esztendőig, s amit mostanában lelkesen kutat az egyik Csekme dédunoka, valamint a Csekme név eredetéről Kiss Zsuzsánna számolt be. A nagyapa nagyapja, Csekme Tamás Nagyenyeden tanult, majd bányatisztként a verespataki bányában dolgozott. Ott érte az 1848–49-es forradalom, és a környéken zajló események idején egy román asszony rejtegette több napon át egy kemencében. Miután ily módon sikerült megmenekülnie, gyalogosan hazatért Zabolára, ahol gazdálkodott, majd tanítóként tevékenykedett. Három fiút nevelt fel, akik közül Csekme Ferenc fél évszázadon át volt református lelkész, több mint húsz évig esperes Gernyeszegen. Az első világháború környéki eseményekről fontos feljegyzéseket készített, amelyeket sikerült úgy elrejtenie, hogy „az illetékesek” nem találták meg. A gyűjteményből kiderül, hogy támogatta a magára maradt családokat, az árvákat, nemzetiségüktől függetlenül, és mindenkit, aki segítségre szorult. Első feleségétől hét, majd annak halála után a másodiktól öt gyermeke született. A testvérek közül Csekme István volt a legkisebb, aki kellemes, szép gyermekkort töltött Gernyeszegen.

A továbbiakban Csáky Károly nyugalmazott református lelkész – aki 1949-től tanult az éppen megszüntetett Református Kollégium utódjában – emlékezett volt történelemtanárára, a későbbi egyházközségi tisztséget betöltő presbiterre, gondnokra és a református temető felelős funkcióját betöltő mindenesére. Csekme István történelem- és földrajztanár a megváltozott új, ismeretlen világban, ahol nagyon sokat jelentett egy bizalmas kapcsolat, érkezett az iskolába, és néhány kollégájával együtt az egykori Református Kollégium szellemiségét, az igazi tanári egyenes tartást, a bátorságot képviselte. „Ha kollégáival kénytelenek voltak az új elvárásoknak eleget tenni, régi mentalitásuk, egyéniségük kisugárzott megjelenésükből, magatartásukból. És mi ezt éreztük. Felnéztünk rájuk. Csekme Istvántól többet tanultunk, mint amit az akkori történelemtankönyv előírt” – hangzott el a méltatásban. 

Majd dr. Tőkés Béla professzor Négymenetes spirális erőtér című könyvéből idézett. „Maradandók voltak Csekme Pista bácsi órái. Nagy tudású, szigorú és mindemellett igen kedélyes, jó humorú tanár volt… A tanár úr nagyon szerette a rendet és a rendszerességet… A feleltetéseket is élveztük. Érdekes információk kerültek felszínre, melyekre tanulás közben nem is gondoltunk, mint az antik görögök viselt dolgai… vagy a háborúk vallási és gazdasági hátterei… Amikor már csak pár perc volt hátra az óra végéig, a tanár úr felállt az asztal mellől, zsebre dugta mind a két kezét, és bejelentette: fiúk, továbbmegyünk, az anyag nagy. Ezután fantasztikus tömörséggel elmondta a következő lecke lényegét.”


Tanári hivatását egyházi szolgálata követte. Az 1970-es években a vártemplomi gyülekezet gondnoka volt. „Nem tisztségviselő, hanem tisztséget betöltő szolgálattevő.” 1989-ben ismét presbiterként egyike volt azoknak, akik a déli harangszó bevezetését szorgalmazták a nagy történelmi esemény emlékére. Ugyanakkor szívén viselte a Bernády Györgyné által adományozott könyvtár sorsát, amelynek használatára, gondozására és megőrzésére szabályzatot dolgozott ki. Gondnoki munkáját a református temető kuratóriumának tagjaként folytatta. Előmozdította a temető útjainak javítását, a legrégebbi sírhelyek felkutatását, egy múzeumi terület kijelölését, ahol helyet és leltári számot kaptak a régi síremlékek, majd az egész temető területének felparcellázása következett. A továbbiakban elkészítette a temető monográfiáját, amely fekete-fehér fotókkal és a sírkövek feliratát közlő fejezetben kalligrafikus kézírással 1994-ben jelent meg – mondta Csáky Károly. A továbbiakban bevallotta, hogy ez a könyv és a szerző lányának az orvossírokról megjelent kötete késztette őt is a temetőben elhantolt protestáns lelkészek sírhelyét felkutató és dokumentáló munkára, és könyvébe az egykori teológus, a lelkipásztori egyéniségű és szinte lelkipásztori munkát végző Csekme István sírhelye is bekerült. A folytatás viszont már a fiatalok feladata – fogalmazott a nyugalmazott lelkész, aki fontosnak tartja, hogy az ősök tisztelete, az elődeinkre való emlékezés és a síremlékek által közvetített üzenet történelmi bizonyítékként írásban is fennmaradjon. 

Az elhangzottakat Kiss Zsuzsánna egészítette ki azzal, hogy a református temetőről szóló album elkészítésében Csekme Istvánnak két fontos munkatársa volt, Kovács György vegyész, aki a kiváló fotókat készítette, és Horváth Ödön szobrász. Csak hárman együtt tudták a már-már láthatatlanná kopott régi sírfeliratokat megeleveníteni, és Horváth Ödön munkájának köszönhető a régi sírkövek feliratának kézzel írt megjelentetése.

Az estről az ünnepelt egyéniségéhez híven a humor sem maradt el. Először a dédunoka olvasott fel a Nevetőkönyvből egy anekdotát, majd Mátéfi-Takács László unoka.

Visszaemlékezésében Ötvös József nyugalmazott vártemplomi lelkipásztor kiemelte, hogy a két világháború közötti időszakban mennyire fontos volt az erdélyi magyar pap- és kántortanító-gyermekek művelődésközvetítő szerepe, köztük a Csekme Istváné is. Beszélt az édesapa, Csekme Ferenc református esperes szolgálatának fontosságáról Gernyeszeg életében, aki az első világháborúban harcoló katonák levelét összegyűjtötte, füzetbe ragasztotta, és megtartotta kordokumentumként. Végül szólt arról is, hogy milyen nagy becsben tartja Csekme Istvánnak a református temetőről szóló könyvét. A továbbiakban kiemelte, hogy az erdélyi művelődéstörténet nagy adóssága temetőink krónikája, hiszen a 24. óra után vagyunk. Már alig lehet olvasni a neveket a zsidó temetőkben, és nem sokkal jobb a szász temetők állapota sem. Sajnos a református temetőkben is vannak olyan sírok, amelyeket már alig lehet megtalálni, mert benőtte őket az erdő. Ezért lenne nagyon fontos az apadó magyar falvakban lévő temetők „feldolgozása” is, mert több száz éves történelmünket rejtik, különösen az 1948 előtti időkét, amikor az anyakönyveket elvették a parókiáktól – hangsúlyozta.

A következőkben az ünnepelt lánya, dr. Csekme Márta nyugalmazott családorvos emlékezett arra, hogy mekkora örömet, lelki gazdagságot jelentett ilyen apa mellett, ilyen családban felnőni. Bár Csekme István fiúgyermeket is szeretett volna, három lánya született, akiket nagy szeretettel vett körül, és vágyakozását az egymást követő három fiúunoka teljesítette be, no meg a negyedik, egy kislány. A rendszeres imádság, az illemszabályok betartása, az olvasni és írni tanulás, az éneklés szeretete mellett a ház körüli teendők elvégzését is tudni kellett a Csekme családban. Az apa gondoskodott arról is, hogy saját gyermekeinek a vizsgán ne jelentsen előnyt a tanítványának lenni – hallottuk lányának vallomásában. 

Kiss Zsuzsánna biztatására többen megszólaltak a közönség soraiból, felelevenítve az ünnepelttel kapcsolatos emlékeiket. Madaras Ildikó, a volt tanártárs lánya az enyedi és csombordi emlékekről szóló derűs beszélgetések emlékét idézte. 

Nagy Miklós Kund a közéletben nagy lendülettel, jó kedéllyel, magával ragadó energiával tevékenykedő Csekme István alakjára emlékezett, aki a református temetőről szóló könyvével felkeltette az érdeklődést a temetők iránt, de tudott könyvet írni a vidámságról, diákéletről, diákszokásokról, diákdalokról is. Szóvá tette azt is, hogy megszűnőben van az a szokás, hogy a családban történeteket meséljenek, ami véleménye szerint a közemlékezetet szegényíti.

A diákdalos könyv is megérdemelné az újrakiadást, hisz a kollégiumi diákélet érdekes momentumairól szól, egykori tanárokról, a diákok által tett igazságról érdekes szokásokkal, szókészlettel, jellemrajzokkal – jegyezte meg Kiss Zsuzsánna.

Nemcsak tanára, osztályfőnöke is volt a 2-es számú fiúlíceummá átkeresztelt református kollégiumban dr. Jakab Sámuel tiszteletbeli egyetemi tanárnak, akadémikusnak Csekme István. A 44 diákból álló rakoncátlan fiúosztályt határozott fellépésével, tiszteletet parancsoló magatartásával sikerült megszelídítenie. Mindig állva, tömören, lényegretörően adta elő a történelmet, úgy, hogy érdekes, tartalmas legyen, de se magának, se diákjainak ne okozzon bajt. Osztályfőnökként is kiváló volt, hiszen a népes közösségben nem fordult elő fegyelmi probléma. Segítőkészségét a volt tanítvány is megtapasztalta, akit származása miatt kitettek a bentlakásból, de Csekme István gondoskodott arról, hogy ingyenszállást és kosztot kapjon kisebb diákok oktatásáért. 

Fiúunokája, Kiss István a kamaszkori kalandok szigorú számbavételét említette, és elmondta, hogy többek között azért is hálás nagyapjának, mert megtanította bort készíteni, ami közösségteremtő cselekvéssé vált, és minden évben egyszer összetereli a családot.

Mátéfi-Takács Péter elmondta, hogy harmadik fiúunokaként az olvasás szeretete mellett a zene iránti érdeklődést is neki köszönheti, a családi összejöveteleken népdalokat énekeltek, ennek hatására alapította meg a Tűzvarázs együttest, amely népdalokat és régi dalokat játszik – tette hozzá. 

Végül a nagy meglepetés egy hangfelvétel volt, amelyen Csifó János faggatja a 82. évét betöltött nyugdíjas tanárt, és Csekme István részletesen elmondja életét, ami egyébként a hozzászólásokból addigra már kirajzolódott. De az élőszó ereje, a részletek mégis másképpen hatottak, ahogy szerénysége is, hiszen már kezdetben kifejtette, hogy nem szeretné magát reklámozni. Ugyanakkor határozottan kijelentette, hogy mindennap készen áll, hogy vége legyen az életének, mert ez a természet törvénye és rendje. Beszélt a református temető történetéről, és beszámolt a temetőről szóló kötetek keletkezéséről és tartalmáról, kiemelte munkatársai közreműködését. 

Érdemes lenne hasonló alkalmakat teremteni, hogy szóban is fel lehessen idézni, ápolni olyan személyiségek emlékét, akik közösségi emberekként váltak ismertté Marosvásárhelyen – zárta a rendezvényt Kiss Zsuzsánna, aki bátyjának, azaz a Csekme-ház borának kóstolójára hívta meg a közönséget.


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató