Hétköznapi történet
Szinte észrevétlenül lopakodott be a péntek délutáni némaság a lakótelepi piacra. A virágárusok már jó ideje összepakoltak, a zöldség-gyümölcs-árusok is szedelőzködtek. A szigorú arcú, magas, sovány asszony azonban kitartóan állt az egyik üresedő asztalsor jobb szélén. Nála még volt nézni-, vásárolnivaló: pár kötés zöldhagyma, kisebb halom uborka, krumpli, paszuly, savanyúságos borkánok. Délelőtt is tettem pár kört a piacon, de akkor nem figyeltem fel rá. Valahogy beleolvadt az árusok forgatagába, ahogy csendes, fegyelmezett tekintettel várakozott. Két órára viszont már bizonyára mehetnékje támadt, ezért kínálgatta egyre hangosabban kevéske portékáját. Valahányszor elhaladtam előtte, utánam szólt. Főleg az uborkáit dicsérte, és amikor némi tétovázás után megálltam az asztala előtt, újra elismételte, milyen szép és olcsó ez az árucikk. Nem engedtem az unszolásnak, zöldhagymát kértem. Mintha kevesebb lelkesedéssel nyújtotta volna át az egyik kötést – bár lehet, csak én éreztem így a többszörös ,,uborkareklám” után –, aztán bizakodón kérdezte, szeretnék-e még valamit. Mondtam, csak egy beszélgetést. Róla, a hétköznapjairól, a piaci árusok hajnalban kezdődő, sokórás türelemjátékáról.
– Ha én nekikezdenék mesélni, itt érne a holnap – jegyezte meg jellegzetes, mély hangján. – Van baj elég, lenne mit mondani. De minek? Attól még minden ugyanolyan marad.
– Idevalósi? – kérdeztem gyorsan, mielőtt a borúlátó gondolat végleg lezárta volna a párbeszéd lehetőségét.
– Falun élek, onnan járok be ide hétfőtől szombatig. (Meg is nevezte a települést, de mivel nem kértem rá engedélyt, nem írhatom ki a nevét.) A fiam hoz kocsival, és ha az ideje megengedi, délután is utánam jön. Ha nem ér rá, buszra ülök.
– Az ön kertjéből van az áru? – fontam tovább a kérdések sorát.
– Tőlem is, anyósomtól is. Mit csináljunk, meg kell élni valahogy. Nekem más jövedelmem nincs. Sokat dolgoztam egész életemben, hivatalosan mégsem eleget. Mivel nincs meg a kellő régiségem (szolgálati idő), nyugdíjra nem számíthatok, pedig az életkorom megvan hozzá. Igaz, megvásárolhatnám a jogosultságot, de az annyiba kerülne, amennyi pénzt egy rakásban én sohasem láttam.
– Az árulásból meg lehet élni?
– Meg, de szűkösen. A pandémia előtt másként volt. Akkor egymás után jöttek az emberek, vásároltak bőven mindenből. Naponta két-háromszáz lejt is itthagytak. Most örvendek, ha kijön a száz. Az az igazság, hogy sokan félnek piacra járni. Inkább megveszik a nagyüzletből a külföldről behozott gyümölcsöt, zöldséget, mert – ki tudja, miért – azt hiszik, hogy az biztonságosabb az egészségükre nézve. Pedig nálam – és másoknál is – minden friss és ízletes. Megmosni nem szoktam, amit kihozok, hogy ne romoljon meg, ha megmarad. De attól még a legjobb minőség. Hiába, az emberek felfogásán nehéz változtatni, főleg, hogy naponta adagolja nekik a tévé és a rádió a járványról szóló rémhíreket. Ezt nemcsak én látom így, sokan panaszkodnak az árusok közül. Még a virágosok is el vannak keseredve, mert nekik is nagyon lecsökkent a forgalmuk. – Pár percre elhallgatott, keresgélt a gondolatai között, aztán folytatta: – Tudja, mivel van a legnagyobb baj? Az életkedvvel. Már a fiatalok is inkább csak otthon ücsörögnek a képernyő előtt. Mi annak idején eljártunk szórakozni ide-oda, vendéglőbe, táncos mulatságba. Még vénségünkre sem maradtunk a férjemmel a négy fal között, tavaly márciusig mindegyre volt ,,kimenős” programunk. De most már nem is kívánjuk a lófrálást, nincs is hova, és persze pénzünk sem lenne rá.
Szerettem volna megkérni, hogy meséljen többet a régi időkről, arról, hogy mivel töltötte az elmúlt évtizedeket, milyen ,,nem hivatalos” munkák fosztották meg a nyugdíjas idő – jelképes vagy valós – anyagi biztonságától. De mintha minden mozdulata, egész lénye tiltakozott volna az ilyen jellegű érdeklődés ellen. Ezért inkább a családjáról tudakozódtam, és vártam, hogy arcára kiül majd a derű. A fia mellett egy lánya is van, a gyerekek három unokával ajándékozták meg – tudtam meg hamarosan. Nyugodtan, békésen beszélt a szeretteiről, mindenféle túláradó öröm nélkül. Ez a hatvanas éveiben járó asszony semmiképpen sem tartozik az érzelmeiket önfeledten mutogató emberek táborába. Talán az egymásba mosódó hétköznapok tették ilyenné, talán valami más – villant át rajtam a zöldséges asztal körül egyre vastagabban gyűrűző csendben.
– Hol lesz ez majd leadva? A televízióban? – zökkentett vissza beszélgetőtársam a piaci valóságba.
Amikor megtudta, hogy újságcikk születik az elmondottakról, fáradtan legyintett: – Arra nincs jó szemem. De azért tegye ki nyugodtan, ha akarja.
Nemsokára elköszöntem.
– Mit akart az a nő? – ért utol pár lépés távolságból a közelben még szintén vevőkre váró sorstárs hangja.
– Csak váltottunk pár szót – jött a bizalmas válasz. – Arról, hogy az élet nehéz.
