A csendőrző
2013-04-02 15:21:54
- Nagy Székely Ildikó
Ibolya ideje nagy részében várakozott. Napsütésben kint üldögélt a fehér ajtó előtt, ami leginkább egy kiöltve felejtett nyelvre emlékeztetett az óriásszürke, mozdulatlan betonarcon.
Ibolya ideje nagy részében várakozott. Napsütésben kint üldögélt a fehér ajtó előtt, ami leginkább egy kiöltve felejtett nyelvre emlékeztetett az óriásszürke, mozdulatlan betonarcon. Esőben, szélben, kánikulában behúzódott a klórszagú, szűk helyiségbe, a mosdó és a fűtőtest közé. Az idei március is bent tartotta. Lassabban telt így a nap, mint melegebb tavaszokon, amikor a piaci nyüzsgést figyelhette, de legalább nem fagyoskodott.
– Meghívhatom egy kávéra? – kérdeztem tőle találkozásunkkor, meghökkenésemet leplezendő. Hosszú, barna hajú, negyven körüli nőt találtam a megbeszélt helyen, aki életkorát tekintve nemigen illett gyerekkorom „vécésnénijei” közé. Bajuszos férfi ült mellette, hátát a falnak döntve. Jöttömre köszönt, és távozott.
– Nagyon fáj a fejem – hárította el a meghívást az asszony, aztán aggódva nézett rám. – Miről beszélgessünk? – És a következő pillanatban neki is látott a történetnek.
– Édesanyám 15 évet húzott itt le, a piaci közvécénél. Öt éve ágynak esett, én jöttem helyette. Látták, hogy tiszta, rendes vagyok, felvettek. De nemigen jár erre senki. A piac környéke tele van bárokkal, kávézókkal, azokban ingyenes az illemhely használata, itt egy lejt kell fizetni. Amikor jönnek az oltyánok, még van egy kis forgalom, de egyébként semmi. Régebb azért másképp volt…
– Mindennap itt van?
– Mindennap, vasárnap is. Nyáron hajnali 5-től este 10-11-ig, télen reggel fél 8-tól délután 5-ig. De nemcsak ennyiből áll a munkám, sepregetek is a piacon, amikor nagytakarítás van, azonkívül naponta felmosok a tejautomata körül, a piaci iroda illemhelyét kétnaponta takarítom. 550 lejt kapok egy hónapban. A férjem…
– Aki itt volt az előbb?
– Igen, ő… Az utcát sepri a MIU-tól (fémipari szakközépiskola) a csorgóig reggel 7-től du. 1 óráig. Ő is keveset keres, de legalább vasárnaponként szabad.
– Mennyi iskolája van?
– Semennyi, egy napot sem jártam iskolába. Négy testvérem van, két lány és két fiú, a lányok közül én vagyok a legkisebb. Édesanyánk a közüzemeknél sepregetett, én és a kisebbik nővérem vigyáztunk a házra, takarítottunk. Tízéves voltam, amikor a nagyobbik leánytestvéremnek kisbabája született. Ő olyan szélhámos fajta, ott hagyta nekünk a gyereket. Mi viseltük gondját a kisebbik nővéremmel, pelenkáztuk, főztük, langyosítottuk neki a tejet. Most már a „nevelt lányunknak” is hat gyereke van, túltett rajtunk… Azért ne gondolja, hogy anyám nem akart taníttatni, csak hát ott Meggyesfalván, ahol laktunk, volt egy verekedős testvérpár, a ház elé sem mertünk lemenni, úgy féltünk tőlük. Miattuk nem engedett anyám sehova.
– Azóta sem gondolt arra, hogy írni, olvasni megtanuljon?
– Nincs nekem türelmem arra, baj van az idegeimmel is. Van egy 26 éves fiam, az kijárta a nyolc osztályt. Az utcaseprőknél dolgozott ő is egy darabig, de szégyellte a volt osztálytársaitól, régóta munkanélküli. Megnősült, gyereke is van. Mi segítjük a férjemmel, amennyire tudjuk. Nehezen élünk, a gáz- és a villanyszámlára megy el az egész fizetés, sokszor még kenyérre sem marad. Anyám asztmás, a gyógyszerek drágák, háromféle „pumpára” van szüksége. Mit csináljunk, ilyen ez az élet, „rá kell szenvedni”. Mennék én szívesen máshova is dolgozni, most azonnal indulnék, de iskola nélkül hova? Nem is próbáltam más munkát keresni. Külföldre sem telepednék ki, tudom, hogy ott is nehéz, és itt legalább itthon vagyok. A főnöknőm nagyon jó asszony, szeret engem.
– Nem félt soha, hogy esetleg megtámadja itt valaki?
– Én nem aztán. Csendes itt az élet, nincs mitől tartani.
Sovány, fekete szemű nő lépett be a helyiségbe. Leült a székre, ahol korábban a férj foglalt helyet, és csendesen várakozott. Mikor indulni készültem, bizakodva fordult felém. Még a tavaly elvégzett egy tanfolyamot egy romaegyesületnél, de nem kapott sem diplomát, sem munkahelyet. Hol nézhetne utána az ügynek? – tudakolta. Nem tudtam segíteni.
– Vajon megint esni fog? – ért utol beszélgetőtársam hangja, mikor kiléptem a fehérre meszelt térből.
– Ki tudja – sóhajtotta a másik.
A piacon egyre sokasodtak az embercsomók.
