Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Nagy kalandnak indult újabb utazásunk. Terveket szőttünk és baráti találkozások kerültek volna terítékre, felkeresett városok és műemlékek szerepeltek volna az utazás szőnyegén. Végül is legtöbbször egy régi barátom keleti szőnyegeit nézegettük volna, ha nem a tévéhíradó villózott volna előttünk esténként.
A híradóról csak annyit: este hétkor kezdődik, nyolckor ugyanazokkal a vitatkozókkal, egymás szavába vágó alakokkal folytatódott, és barátunk néha egy-egy szót vagy fontosabb mozzanatot, történést, vitát lefordított, a többit kitaláltuk a hangsúlyokból, mozdulatokból, a képi illusztrációkból, az angol nyelvű bejátszásokból. A feliratok sem mondtak semmit: analfabéta voltam, nem tudok keleti ún. kvadrát betűkkel – biblikus, ótestamentumi betűkkel/betűkből – olvasni. Lehet, hogy szégyellnem kell magam, volna is rá okom, de a körülmények, a munkám, az ősök által megkezdett önkéntes asszimiláció, a disszimilációs önkísérletek személyes kudarca hozta így. Még az ősi nyelv hallatán sem fog el borzongás, szent reszketés. Hiába, én már csak annak a nyelvnek maradok boldog foglya, amibe ez a kis írás is bezár és felszabadít.
Az ország ott, Közel-Keleten folyton épülő fehér városokkal büszkélkedik. Az utakon alig látni külföldi rendszámú gépkocsit. Innen aligha lehet szárazföldön távozni/érkezni. Az ország kapuja a Ben Gurion repülőtér Lodon. Egy percre sem áll meg az élet, annak ellenére, hogy időről időre dühös gázaiak vaktában rakétákat lőnek ki zsidók és arabok házaira. Szerencsére pontosan működik a hatékony izraeli fejlesztésű rakétaelhárító rendszer. Több embertől is hallottuk – autentikusnak és szavahihetőnek tartott, baloldali meggyőződésű emberektől –, hogy az arabok a legjobban éppen a gyűlölt Izraelben élnek. Jobban, mint a környező hatalmas maghreb országokban.
Vannak jogaik, a kormányalakítás nélkülük nem megy, minden három nyelven van feliratozva, a bankjegyektől az útjelzőkön át a kutyaharapásra figyelmeztető tábláig. A tévében nyilatkozók anyanyelven szólhatnak bármely műsorban. De tudnak államnyelven is. A környező ellenséges államok súlyos betegeit Izraelben kezelik az orvosok – a hippokratészi esküt itt komolyan veszik valamiért. Valahogy ez természetes.
Orvosokról jut eszembe: az állam (medinat újhéberül) már másfél héttel ezelőtt, a járvány kezdetén megtiltotta az egészségügyieknek, hogy elutazzanak, mindenkit készenlétbe, rendelkezési állományba helyezett, pillanatok alatt megjelentek a mobil kórházak. Igen, a vírus ott sem tesz különbséget az emberek között, a fertőzés terjed, igaz, jóval fékezettebben. Izrael is nyitott ország, rengeteg a külföldi, a Szentföldet járó zarándok, polgárai a vakvilágban mindenhová utazhatnak, ahol elfogadják a Dávid-csillagos (igazából Dávid pajzsa – magen David) útlevelet. Egyebek mellett ebben az országban a Vöröskeresztet Vörös Magen Dávidnak hívják, miként a szomszédban a Vörös Félhold a humanitárius és egészségügyi segélyadás intézményének elnevezése.
Szóval jártunk egy keveset, jóval kisebb földrajzi távolságokat tettünk meg kifogástalan, folyton bővülő úthálózatban – a Tel-Aviv–Jeruzsálem egyes számú nemzeti műutat megállás nélkül szélesítik, miként valaki fogalmazott: húsz év múlva Izrael összefüggő, vég nélküli települések és autósztrádák országa lesz –, voltunk Jeruzsálemben, a Szent Sír templománál, ahol folyvást nyüzsgött a nemzetközi keresztény zarándokok tömege, idegenvezetők próbáltak úrrá lenni a bábeli hangzavaron, látogattunk francia és keresztesek által alapított szép kolostorokat, voltunk egy temetőben, ahol a sírok fölé kis tetőt, házikót húznak, néhol ételt visznek a holtaknak babonás, ősemberi meggyőződésből, jártunk a Kálvárián, és láttuk a Siratófalat, Jeruzsálem és Tel-Aviv keleti óvárosát, Abu Gosh arab faluban védőmaszkot vásároltunk, a vallásos negyedek fekete ruhás, kaftános, lógó pajeszos lakóit és elhanyagolt külsejű, topis, sokgyermekes asszonyait kissé idegenkedve szemléltük. Náluk az ideális családmodell a tíz gyermek, másutt a nem vallásos európai családminta érvényesül: a háromgyermekes. Barátom, aki az ókori tudományok cambridge-i doktora, nyugalmazott jeruzsálemi (Héber Egyetem) professzor, egyébként gyermekkori barátom, hét unoka nagyapja, a nyolcadik gyerek útban van. Szenvedélyes gyűjtő: műtárgyak, régiségek, bányavirágok és befogadott szép macskák a szenvedélye. Regényt ír az ókori Egyiptomról Hérodotosz meséi nyomán. Minden reggel sétál, tornára jár, úszik, jógázik. Egészséges életet él. Fényképalbumában találkoztam hatvan év előtti önmagammal, kisiskolás öcsémmel, havereimmel, akik már nincsenek az élők sorában, szüleivel és nagyapjával, aki egykor Marosvásárhely híres könyvkereskedője, kiadója volt: Révész Bélával. Elhunyt 1944-ben Auschwitzban, családjával együtt. Ahogy ez akkoriban szokásban volt...
Barátaim óvatosak voltak, kerülték a személyes kontaktust. Úgy köszöntöttük egymást – összetett kézzel –, mint az elővigyázatosan vigyorgó japánok. Hazautazásunk kalandos, sokszor kiszámíthatatlan volt, egy utolsó El Al-járatra sikerült felkapaszkodni, mely Bukarestbe tartott. Most itthonról írok, de szívem félig odamaradt Nyugat-Ázsia földközi partjainál. És ezt még a koronavírus sem tudta meg nem történtté silányítani.