Csupán Eduárd képei a Kultúrpalotában

Átfogó egyéni kiállítással zárja művészi pályája első évtizedét Csupán Eduárd. Marosvásárhelyen a Kultúrpalota földszinti galériáiban vállalkozott a megmérettetésre. Tíz esztendeje a megyei tárlaton találkoztunk először a nevével, és nem tévedtünk, amikor megjegyeztük, erre a szászrégeni fiatalemberre érdemes odafigyelni. Jelenlegi tárlata, amelynek a Lamentáció alkonyat előtt címet adta, egy olyan megszállottan dolgozó, sajátos hangú művészegyéniségre vall, akinél a festői ösztönösség és az alkotói tudatosság szervesen egybefonódik. Méreteiben is lenyűgöző képei első pillantásra megdöbbentik a nézőt, a rendhagyó munkabírást tükröző festmények, grafikák tematikája pedig még fokozza az elismeréssel elegy döbbenetet. A halál, az elmúlás, az enyészet, az emberi szenvedés és szenvedély jelenik meg itt különös, expresszív módon, lelki terhet, de katarzist is teremtve több sorozatból, robbanó, erőteljes gesztusokkal megfestett ciklusokból válogatva. Nem kétséges, művészi, szellemi elmélyülésre törekvő, érzékeny tehetséggel van dolgunk, aki következetesen építi ki a maga képi világát. 

Sikeres, népszerű rajztanár, pedagógusi eredményességét elismerések is tanúsítják, két kisgyerek életvidám édesapja, buzog benne az energia, az életerő, témaválasztására tanulmányai mindenképp hatással lehettek. Doktori disszertációja, A halál témája a festői expresszionizmusban nyilván arra késztette, hogy hosszú időre beleássa magát létünk e sejtelmes, rejtelmes dimenziójába, s a tanulmányozott nagy festők, más alkotók univerzuma is észrevétlenül visszahatott rá. De a mai korszellem s az ebből táplálkozó művészeti irányzatok is erősítik ezt a meg-semmisülés, pusztulásközeli, összetett lelkiállapotot. Érdekes módon a fiatalok nyitottabbak rá, ők még lelki sérülések nélkül megtehetik ezt. Csupán Eduárd jeles nemzedéktársainál is tapasztalhatunk hasonló jelenségeket. A vele együtt Kolozsváron végzett ismertebb kollégái közül hirtelen Veres Szabolcsot és Betuker Istvánt említhetjük ilyen vonatkozásban. De szólhatnánk több olyan, még nevesebb román társukról is, akik szintén Ioan Sbârciu professzor tanítványai voltak az ottani művészeti és formatervező egyetemen, és az Ecsetgyár főszereplőiként váltak nemzetközileg is ismertté. Maradjunk azonban Csupán Eduárdnál, most ő bizonyította, hogy már nem csak ígéretes talentum. Olyan markáns arcélű harmincas, aki tudja, mit akar, és a kellő eszköztára is megvan ahhoz, hogy szándékait, törekvéseit a hozzájuk illő szinten legyen képes kifejezni. Nagy hatással volt rá a Báthori Erzsébet körül kialakult legendárium, a titkokkal, borzalmakkal telített, hátborzongató mítosz. Ez a feszültséget árasztó, furán zaklatott ciklus uralja a tárlatot. Nem az évszázadok során iszonyatos borzalmakba öltöztetett drámai történetet mesélik ezek a kusza, vonagló vonalakból, számtalan nagy ívű ecsetvonásból összeálló képek, inkább hangulatot, életérzést, jellegzetes atmoszférát teremtve szólítják meg a szemlélőt. A régeni Kerekerdő és a város szomszédságában található Mocsárerdő ihletésére született Magányos fák sorozata és a halálmotívumot érvényesítő kompozíciói jelképteli festőiséggel indítják el a fantáziát. A több száz éves tölgyek bizarr haláltáncban egyesülve, vagy külön-külön egyénítve keltenek kísérteties légkört, gerjesztenek földöntúli hangulatot. A haláltéma-variációk másik különös ciklusa a festő egyetemista periódusához kapcsolható, akkor kereste és örökítette meg az elesett, nehéz sorsú, nincstelen, fogyatékos kolozsvári embereket, a társadalom peremére szorultakat, csöveseket, mozgássérülteket, koldusokat, képi üzenettel keltve fel irántuk a figyelmet, részvétet. Az enyészet, a mulandóság gondolatát a tárgyi világ, az épített értékek pusztulása is jól érzékelhetően sugallhatja. Az omladozó ház, a romos melléképület, az elhagyott fészer sarka, ahol már csak emlékidéző halomban hevernek az egykorvolt szerszámok, bútordarabok, kevésbé morbid látványt nyújtanak. Ezek a képek derűsebb tónusokban, melegebb színekben sejtetik az élet lehetséges diadalát. A kövek, törött fadarabok közül kisarjad a fű, a gyom, indák futják be a falat, a lét egyik formáját felváltja egy másik. Nem teljes a pusztulás. 

Talán ez is jelzi, milyen irányba terelődhet a továbbiakban Csupán Eduárd figyelme, festészete. Mert nem kétséges – erről ő maga is nyíltan beszélt –, a haláltémát több irányból is megközelítette, művészetelméleti szempontból is körbejárta, nem érdemes ennél hosszasabban időznie. A felgyűlt festői tapasztalatot újabb csapásokon, kreatívan hasznosítva, szélesebb sávban kell a saját útját kitaposnia. Esetleg éppen úgy, hogy még inkább színesíti palettáját. Erről azonban már egy későbbi egyéni tárlaton kell számot adnia. Legyenek sikeresek ezután következő próbálkozásai is!