Daczó Árpád (P. Lukács OFM) élete

Négyszáz oldalon, naplólapokba, levelekbe és más feljegyzésekbe, fényképekbe, kéziratokba ágyazva. Itt-ott, ahol feltétlenül szükséges, rövid szerzői eligazítás, tárgyszerű pontosító magyarázat segíti a netalán elbizonytalanodó olvasót.

Négyszáz oldalon, naplólapokba, levelekbe és más feljegyzésekbe, fényképekbe, kéziratokba ágyazva. Itt-ott, ahol feltétlenül szükséges, rövid szerzői eligazítás, tárgyszerű pontosító magyarázat segíti a netalán elbizonytalanodó olvasót. És máris elbizonytalanodik a recenzens maga is, hiszen szerzőként Kozma Máriára gondolt, akinek óriási türelmet, kutatói kitartást, kiadói, szerkesztői hozzáértést és kellő szakmai alázatot, meg persze sok-sok időt és energiát igénylő munkája nélkül nem születhetett volna meg ez az értékes, izgalmas könyv, de a szerző tulajdonképpen Lukács atya, aki írásban és néha hangfelvételen rögzített minden fontosat, ami őt hányatott, megpróbáltatásokkal nehezített, mégis oly példásan kiteljesített, felemelő életében érte, és mint becses hagyatékot bízta az egész kisilabizálandó, megszerkesztendő paksamétát az írónőre. Bizonyára azért, mert benne fenntartások nélkül megbízott, és tisztában volt fentebb említett kvalitásaival is, amelyek korábban is segítették a ferences rendi barátpapot, P. Daczó Árpád Lukácsot abban, hogy a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadónál megjelentetett két kötete, a Csíksomlyó titka (2000) és a Csíksomlyó ragyogása (2010) sikerkönyv legyen.

Kilencvenedik esztendején túl, hanyatló egészségi állapotban bízta Kozma Máriára ezt a különös hagyatékot, amely – mint 1994-es nyugdíjazása utáni otthonából, a dési kolostorból küldött levelében írja – „ha egyébre nem is lesz jó, bizonyítani fogja, hogy Erdélyben volt egy ferences szerzetespap, aki ilyesmikkel bajlódott már kisdiák kora óta!”. Nem csak ezt bizonyítja, és nem csupán ezért jelentős ez a kiadvány, amelynek biztos nagy visszhangja lesz. Az önmagáról a legnagyobb őszinteséggel, nyíltsággal valló ember, a hitében, elhivatottágában rendíthetetlen lelkész egyéni sorsán túl, azon keresztül egy áldozathozatalra mindig kész közösség, a Ferenc-rend életébe, romániai történetébe, meghurcoltatásába is betekinthetünk. És ennél is többe, hiszen nehéz gyermek- és ifjúkoráról, a szászrégeni, a székelyudvarhelyi évekről is részletesen beszél. Az embereket – szüleit, hozzátartozóit, tanárait, nevelőit, osztálytársait – is alaposan bemutatja. Sokfelé megfordult, pappá szentelése után is számos helyre vetette a kényszerűség. Az egyházakat, a katolikus rendeket folyamatosan zaklató új hatalom, a diktatúra önkényeskedése a ferencesek felszámolásához is felhasznált minden eszközt. Az ifjú páter már első szolgálati helyén, Marosvásárhelyen is megtapasztalhatta ezt. Hányattatásaik során neki is meg kellett ismerkednie a börtönnel is. És bárhova került a későbbiekben, a gondok mindenütt rájuk találtak: Esztelneken, Radnán, a gyimesi Kosteleken, Csíksomlyón, Marosillyén, ismét Marosvásárhelyen, Fogarason. De mindenhol a végsőkig kitartottak, helytálltak. Lukács atyának pedig külön erőt adott Csíksomlyó ragyogása, illetve lelki, hitbeli őrzője, Babba Mária. E csillapíthatatlan vonzalom jegyében bontokoztatta ki tudományos munkásságát is, amelyért 2012-ben a Kriza János Néprajzi Társaság Életműdíjjal jutalmazta P. Daczó Árpádot.

Tánczos Vilmos néprajzkutató laudálta akkor, ez a méltatás is benne van a kötetben. Idézzünk belőle: „A csíksomlyói kegytemplomban és kolostorban kezdődött el P. Daczó Árpád Lukács vallási néprajzi munkássága, mégpedig a vallási néprajzi tárgyi értékek gyakorlati megmentése terén: összegyűjtötte a kolostor szétszóródott értékeit, csíki népművészetbe öltöztette a kegytemplomot, visszaállította a Kis-Somlyó keresztúti stációit és ledöntött keresztjeit. A kommunista diktatúra nehéz éveiben itt ismerkedett meg a népi Mária-tisztelet mélységével is”. És még mennyi mindent tett, miközben a somlyói kegyhely titka, az ott kialakult és máig eleven napkultusz is foglalkoztatta, és írta tanulmányait, közleményeit az ősi gyimesi hiedelemvilágról. Naplóját, miként a kötet hátsó borítója is tanúsítja, 1937. november 1-jén kezdte el. Tiszta, gyermeki írással. Így szól: „A tegnap elhatároztam, hogy az iskolai év alatti események megjegyzése végett naplót írok. Mivel a tegnap vasárnap volt, nem voltak nyitva az üzletek és így nem tudtam beszerezni a szükséges füzetet, amibe írhatok. Ma kértem pénzt a Prefektus úrtól, vettem füzetet és az Isten segítségével nekikezdtem a napló írásának”. Nem írt naponta, és az idő teltével a megkapó gyermeki naivitás is eltűnt a szövegekből, az őszinteség, az igazmondás önmagával szemben is kíméletlen igénye azonban, az önvizsgálat kényszere mindvégig megmaradt jegyzeteiben az utolsó, 2011. május 3-i naplóbeírásig. „Babba Mária! Őrangyalom! Mondjátok ti is Jézusnak, segítsen, hogy elvégzetlen, rám bízott feladat ne maradjon utánam” – hangzik fohászában. Aki végigolvassa a könyvet, azzal a meggyőződéssel teszi majd le, hogy Lukács atya elvégezte a rá bízott feladatot.

A kiadványban nagyjából időrendbe kerültek a dolgok, de ahol jónak látta, Kozma Mária időben egymástól távol eső, ám összetartozó eseményeket, történéseket, gondolatokat is társított. Így könnyebb az olvasónak átlátni, egybekapcsolni a főbb vonulatokat ebben az „életregényben”. Vagy miben is? Nehéz műfajilag besorolni a kötetet. De nem is lényeges. Jó, hogy az írónő, aki megszoktatott, hogy regényei sorát mindegyre valamilyen rendhagyó ötlettel, próbálkozással megszakítva lepi meg közönségét, e problémamentesnek egyáltalán nem nevezhető, nemes kihívásnak is elébe állt. Abból az örömteli érzésből is átadhatott valamit az olvasóknak, ami akkor tölthette el, amikor az atya „spárgával, cipőfűzővel, szalaggal, gumiszalaggal stb. összekötött csomagocskáit” bontogatva, nyitogatva, kézbe vehette az iskolai füzeteket, más lapocskákat, és felfedezhette P. Lukács kincseit. „Aranyásó” könyves ösztöne most sem csalta meg.