Derékba tört sorsok

1949. március 3-án éjjel a második világháború után hatalomra kerülő romániai kommunista rezsim kiszolgálói – szovjet „mintára”, a proletárdiktatúra nevében – kisajátították az erdélyi nemesség vagyonát, ezzel gyakorlatilag lefejeztek egy társadalmi réteget.

Fotó: Vajda György

1949. március 3-án éjjel a második világháború után hatalomra kerülő romániai kommunista rezsim kiszolgálói – szovjet „mintára”, a proletárdiktatúra nevében – kisajátították az erdélyi nemesség vagyonát, ezzel gyakorlatilag lefejeztek egy társadalmi réteget. Kastélyaikat, uradalmi házaikat kifosztották, ingatlanjaikat elkobozták, tulajdonosaikat kényszerlakhelyre költöztették. Sorsuk egy életre megpecsételődött. Erre a kegyetlen napra emlékeztek hétfőn este a főúri családokat tömörítő Castellum Alapítvány tagjai – és nem csak – a marosvásárhelyi Vártemplom gótikus termében.

A rendezvény házigazdája, Haller Béla tanár ezúttal csak a műsorvezető szerepét vállalta fel, hiszen meghívottja az a László Márton fiatal történész volt, aki a kommunizmus első éveit tanulmányozza Romániában és szakmájának, érdeklődési körének megfelelően levéltárakban, egyéb forrásokból kutatta a kisajátítások időszakát.

A történész rövid előadásában bemutatta azokat az említett történelmi eseményel kapcsolatos hivatalos dokumentumokat, amelyek a kezébe kerültek. Ezek szerint a kisajátítási utasítás már 1949. február elején megszületik Bukarestben. Maros megyében 1949. február 25-én, pénteken, Varga Béni, a Központi Bizottság küldötte készíti fel a helyi pártvezetőket. 1949. február 28-án, hétfőn fél tizenegykor megérkezik a megyei pártbizottság székházába Stoica Ioan milicista hadnagy, aki a Milícia Központi Igazgatóságának küldötteként átadja azt a zárt borítékot Suciu Traiannak, a Román Munkáspárt (RMP) Maros megyei szervezete titkárhelyettesének, amely tartalmazza a kisajátítási utasításokat. A nemesi családokat többek között szabotőröknek, államellenes felbujtóknak nevezik, és azt is meghatározzák, hogy miként kell végrehajtani a parancsot. Többek között olyan utasítás is állt a levélben, hogy az említetteket a jugoszláv határsávba nem szabad átköltöztetni. Megtartják a szervezési gyűlést, amelyen többek között Stoica Ioan, Suciu Traian, Szász János, a Maros Megyei Milícia parancsnoka vesz részt. 1949. március 1-jén, hétfőn megtartják a megyei kisajátítási bizottság alakuló ülését. Ennek tagjai lesznek: Suciu Traian, Nagy Mihály, az RMP Maros megyei szervezetének két helyettes titkára, Mera Anton, a megye prefektusa, Bodor András, a Maros Megyei Mezőgazdasági Igazgatóság igazgatója, Cămpianu Constantin – a Maros Megyei Szakszervezeti Szövetség titkára, Szász János és Stoica Ioan. Kinevezik azt a 120 pártküldöttet, akik részt vesznek a kisajátításokban, és elosztják a teherautókat. Az első gépkocsik a megyeszékhelyről 20.30-kor indulnak útnak. Úgy tervezték, hogy éjjel 2–3 óra körül érkezzenek meg, ez többé-kevésbé sikerült is. A kilakoltatás brutális volt. Felverték álmukból a nemesi családok tagjait, elrendelték, hogy minimális javaikkal szálljanak fel a teherautóba. Az ingóságokat, bár az utasítás szerint leltározni kellett volna, elrabolták. Ékszerek, vagyontárgyak, értékes bútorok, könyvek és számos felbecsülhetetlen érték veszett el egy éjszaka alatt. Feljegyezték azt is, hogy öt esetben nem hajtották végre a kilakoltatást, illetve volt olyan, hogy a gazdatiszteket vitték el, akiket később visszaengedtek. Összesen közel 10.000 hektár földterületet, erdőt, legelőt stb. foglaltak le. Egy éjszaka leforgása alatt 89 épületet, nagybirtokot sajátítottak ki. Március 3-án elkészül a leltár, amely sehogy sem talál egy későbbi adattal – már akkor egyértelművé vált, hogy tulajdonképpen fosztogatásról volt szó. Az ékszereket 1949. március 6-án 21.15-kor Marosvásárhely Polgármesteri Hivatala 73. sz. szobájában Tărnâveanu Jacob alpolgármester, Kohn Márton, a Maros Megyei Kereskedelmi Igazgatóság osztályvezetője, Szalai László technikai szakértő, Anton Mera prefektus, Bodor András mérik fel, majd átadják Koronkai Jánosnak, a Román Állami Bank marosvásárhelyi fiókja pénztárosának, aki valószínűleg a bukaresti központi bankba juttatta el ezeket.

Mint ismeretes, azok, akiket kilakoltattak, évtizedekig pincehelyiségekben vagy padlástereken, összezsúfolt házakban kellett lakjanak, s bár a rendszer munkát ígért nekik, sokáig nem tudtak elhelyezkedni, sőt gyerekeik még felső iskolába sem járhattak. Aki tehette, emigrált.

Május 6-án intézkedtek a javak szétosztásáról, gyakorlatilag mindent elhordtak, ami még maradt. E kegyetlen történelmi nap nyomait még a mai napig is viselik a romosodó kastélyok.

Az előadás végén László Márton arra kérte a hallgatóságot, azok, akik átélték ezt a szörnyű eseményt, írják le emlékeiket és juttassák el archívumokba, mert ezek kiegészítik azokat a hivatalos forrásokat, amelyek a hatóságok szemszögéből fedik fel az intézkedést. Haller Béla – ösztönzésként – több olyan, eddig megjelent kötetet is bemutatott, amely leírja ezt a korszakot. Sokan a hallottakra reagálva saját élményeiket is kezdték mesélni, de időszűkében nem maradt idő erre. Haller Béla megerősítette, ha eljutnak hozzá a kéziratok, a történész segítségével akár egy kötetbe is szerkesztik. Ezen László Márton már dolgozik.

A találkozót színesítették Kilyén Ilka színművész szavalatai. Rövid műsorát Reményik Sándor Egyenlőség című költeményével nyitotta, majd attól a Kabos Évától olvasott fel verseket, aki átélte a márciusi borzalmakat. A költőnő Azt hittem fájni fog, Megígérem magamnak és a Romok fölött című verseit hallhattuk.

Végül a jelenlevők megkoszorúzták a Vártemplom udvarán a történelmi eseménynek emléket állító kopjafát, és gyertyagyújtással emlékeztek azokra, akiknek a sorsát derékba törte a kommunista rendszer.