Divat a trauma és a szülőhibáztatás
Valahogy észrevétlenül – vagy mégsem –, kúszott be a mindennapokba és árasztotta el az életünket a trauma. Azt hiszem, kéz a kézben járt a pszichologizálás elterjedésével, hisz olyan jól hangzik traumatizáltnak lenni, és okoskodni róla. Eléggé traumatizáló – mondhatnám, ha szellemeskedni akarnék –, hogy egyszer csak arra ébredtünk, hogy életünket, benne az érzelmeinket, a cselekedeteinket, a kapcsolatainkat a gyerekkori traumáink alakítják, magyarázzák, teszik olyanná amilyen, és nem hagynak lehetőséget arra, hogy mi magunk legyünk, és alkossuk meg magunkat olyannak, amilyennek szeretnénk.
És ha már a gyerekkorunk ennyi traumával jár, akkor ez remek lehetőséget teremt arra is, hogy mindenért a szüleinket hibáztassuk. Mert nem szerettek eléggé, vagy jól, vagy feltétel nélkül, mert nem engedték, mert túlságosan engedték, mert tiltották, mert nem tiltották, mert túl sokat mondták, nem mondták eleget, nem jól mondták, nem akkor és nem úgy mondták, és túl sok volt az elvárás, nem vártak el semmit, nem dicsértek, nem voltak jelen, túlságosan is beleszóltak mindenbe, elvárták a jó jegyet, nem érdekelte őket a jegy, és folytassa mindenki saját ismeretei szerint – a végtelenségig.
Valóban vannak családok, sajnos egyre több, ahol a gyerekeket, de még a felnőtteket is érik súlyos, fájdalmas, rettegést okozó csapások, érzik tehetetlennek, kiszolgáltatottnak magukat: súlyos alkoholista és/vagy agresszív szülők, apa, aki az anyát is bántalmazza, ritkábban fordítva, sőt, nemi erőszak, félrenézés segítés helyett.
Nehezen behegedő sebek, félelem, bizonytalanság érzése marad utánuk. Mert a trauma egy, a múltban megélt, megrázó esemény, mely túlmutat a mindennapok tapasztalatain, s fenyegeti az egyén testi-lelki egyensúlyát, integritását (Bóna, 2015). Erős szenvedéssel jár, meghaladja az egyén megküzdési képességét. Fenyegetettség, kiszolgáltatottság és tehetetlenség érzése marad utána, összeomlik a világba vetett bizalom érzése – ha egyáltalán volt ilyen.
Ma már azt is tudjuk, hogy a krónikus, traumás stressz – mint az állandó bántalmazás vagy a háborús tapasztalatok – megváltoztatja az agy kémiai egyensúlyát és szerkezetét.
A problémás családban felnövő gyerekek helyzete és fejlődése valóban nehéz kérdés és nagy téma, amivel foglalkozni kell. Ám ami mára divat lett, amire lassacskán minden elfogadhatatlanul viselkedő vagy lelki gubancokkal küzdő ifjú és kevésbé ifjú hivatkozik, a gyerekkori traumái és a mindent rosszul csináló szülők, az tulajdonképpen nem valódi traumákról és nem traumatizáló szülőkről szól.
Természetesen sok gond van, volt mindannyiunk életében, gyerekkorunkban is. Gond, ha nincs elég zsebpénz, ha nem tud fölzárkózni a divatcikkek terén a kortársaihoz, és nincs aki ezt értékesebb elfoglaltsággal, tevékenységgel kompenzálja, ha kapott egy pofont, ha megbüntették valami csínytevésért, netán hazugságért, ha eléggé el nem ítélhető módon házi munkákra fogták, rákiabáltak és hasonlók. Igen, lehetnek ezek gondok, de traumák?! Na, ne tréfáljunk! Ám mostanság ez már nem tréfa, mert egyre többen komolyan veszik, hivatkoznak rá ürügyként azért, amit tesznek vagy nem tesznek, amiért olyanok amilyenek. A szülői tekintet, megemelt hang vagy pénzhiány minden pszichés zavar, elfogadhatatlan viselkedés oka, a szülő pedig a bűnbak. Látványosan lehet panaszkodni rájuk, kiegészítve a sort a fegyelmet tartani próbáló, netán valamennyi tudást megkövetelő tanítóval és tanárral, akiket aztán a szülők vesznek elő, ha véletlenül belemászik csemetéjük lelkivilágába egy rossz jeggyel, vagy elfogadhatatlan viselkedésének büntetésével.
Csúnya divat ez, mert hitelteleníti a valódi traumát. Ami létezik és hat, mindenkire másképp. Ebben is létezik az egyéni érintettség, érzékenység, ráadásul helyzete válogatja: épp milyen, mennyire fogékony állapotban van az egyén, ezért van, aki jobban, van, aki szinte sehogy sem tud megbirkózni a nagyon súlyos történésekkel.
A pszichoanalitikus iskola szerint létezik a születési trauma (is), tkp. elhatárolódási trauma (Otto Rank 1924), amikor elhagyjuk édesanyánk biztonságos és kellemes-kényelmes méhét. Sokakban ez alapszorongást is kiválthat, de bizalmat is, ha megfelelő módon – karolva, simogatva, szeretettel, anyai test melegével – fogadják a világra jövő csöppséget.
Később, mikor tudatosítjuk, hogy életünk véges, minden gondolkodó embernél megjelenik az egzisztenciális trauma: nem könnyű megbirkózni vele. Nem véletlen, hogy olyan sokan és olyan végtelen szorgalommal keresik, keressük az élet értelmét vagy azt, ami legalább ideig-óráig valamiféle értelem látszatát megadja nekünk.
És akkor még nem szóltam arról, hogy elhagy a szerelmünk, meghal a legfontosabb szerettünk, becsapnak, hogy mindenünket elveszítjük – csak néhány abból, ami vár reánk életünk során. Ha így vagy úgy vesszük, akkor az egész élet néhány nagy és sok kicsi, állandó, újabb és újabb trauma, bár lehet, hogy csak kisebb-nagyobb bajok sorozata. Értelmezés kérdése. Szerencsére létezik a valamilyen szinten eleve adott megküzdési képességünk, és meg is tanulhatjuk a különböző technikákat, amivel átvészeljük a bajokat.
Azok, akik állandóan traumát vizionálnak és mást – különösen a szülőket – okolják mindenért, épp a reális szembenézéstől és a megküzdési módszerek kialakításától fosztják meg magukat. A rengeteg állítólagos gyerekkori trauma – fene tudja, honnét annyi, ha jól belegondolunk – nem csak problémássá tesz, hanem meg is akadályoz abban, hogy jól reagáljunk, hogy megfelelően szeressünk, fogadjuk a szeretet, gondoskodjunk, elmélyedjünk, áldozatot hozzunk vagy épp nagyon is kiálljunk magukért, tartalmas kapcsolatokat teremtsünk, szép családot alapítsunk, ügyes gyerekeket neveljünk, hanem – hatalmas szerencsénkre és minő megkönnyebbülés – fel is ment egy csomó felelősség alól, hisz nem mi, hanem a traumáink tehetnek arról, hogy úgy teszünk, ahogy. Nem mi, hanem a szüleink a felelősek azért, amilyenek vagyunk. Csodálatos állapot, és teljesen megfelel korunk felelősségkerülésének: sokan túl sokan, sok mindent rosszul csinálnak, de nem baj, mert attól még vígan és legtöbbször mégis boldogtalanul élik az életüket, hiszen nem ők a hibásak, hanem a szülők, a tágabb család, az óvó néni, a tanító, a gyerektársaik vagy épp a hiányuk és így tovább. Remek állapot (lehet) ilyen lazán élni, és szépnek, hibátlannak látni magukat, a felelőtlenség és változtathatatlanság boldog nyugalmában, legalábbis addig, amíg hagyják. Míg egyszer csak valami módon meg nem rugdossa őket a valóság.
De még az sem mindig elég.
Nehéz felismerni, belátni és elfogadni, hogy igaz ugyan, hogy környezetünk, elsősorban a családunk igen lényegesen befolyásol és alakít minket, de a felnőtt személyiségünkért, viselkedésünkért, emberi tulajdonságainkért, döntéseinkért egyedül mi magunk vagyunk a felelősek.
Albert Ildikó, klinikai pszichológus
