A szerda reggeleknek meghatározott szertartása van. Évszaktól és politikumtól függetlenül. Halogatástechnikával élek.
A szerda reggeleknek meghatározott szertartása van. Évszaktól és politikumtól függetlenül. Halogatástechnikával élek. Már kedd este tudom, hogy szerda hajnalig semmilyen épkézláb ötlet nem fog az eszembe jutni. Mert ilyen az ember: amíg lehet, a feladatot (legyen bármilyen természetű) addig húzza-halasztja, amíg csak lehet. Elbliccelni teljesen nem lehet, már csak erkölcsi és önbecsülési okokból sem. Taknyolni lehet, kihagyni nem.
Szóval a lelkiismeret nevű örökölt kényszeresség, szúrós kényelmetlenség már fél hatkor, legkésőbb hat óra tájban felveri az áldozatot – jelen esetben e sorok íróját –, és akkor a kávéfőzés oázisába menekül. Kimegy, külön örül annak, hogy nincs őrölt kávé a zöld, egykor ajándékba kapott, lezárható fémdobozban. Erről eszébe jut, hogy minden családban vannak ereklyeként tisztelt fémdobozok, amilyeneket az ember a felmenőitől vagy a rokonságtól szerzett be a génállománnyal, szokásokkal, szófordulatokkal és kedvenc ételekkel együtt. Emlékdoboz. Megbízható, háborúkat átvészelő. Kamaralakó. Például anyámnak két lisztesdoboza is volt, amolyan 40 cm magasak, vörösbarna színűek. Lekoptak róluk a betűk, és az ábrák kivehetetlenek voltak. Hogy mi lehetett az eredeti rendeltetésük, azt nem tudom, talán olajbogyót tároltak benne, vagy valami keleti nyalánkságot, szükségkekszet, amerikai kétszersültet, háborús vésztartalékot. Fogalmam sincs, talán a nagyapám terménykereskedéséből maradtak reánk, de tény, hogy egész gyermekkorunkat végigkísérte, abból emelte ki anya a tortákhoz és tésztákhoz való lisztet, de azután valamelyik költözéskor nyoma veszett. (Ha valaki megdöbbenne, hogy az ötvenes években cukrászati nyalánkságok is előfordultak családonként is, annak javasolom, hogy azért csak mélyüljön el a korszak társadalom- és táplálkozástörténetébe. Meglepetésekben lesz része.)
Mások szögeket és műszaki kincseket rejtegetnek a dobozokban. Van, aki a halászfelszerelés apróságait őrizgeti. Külön élvezetet nyújt az óvatos benne turkálás. A szerencse doboza. A fémdobozok örök életűek. Még manapság is, amikor egyre több dolgot csomagolnak benne mifelénk is. Sőt, már csinos kínai teásdobozokból is nagy a bőség. Hiszen kell az a családalapításhoz. Ui. véleményem szerint fémdobozok nélkül nincs is igazi család. (Próbált.)
Nem is gondoltam rá mostanig. De a reggel arra jó, hogy az ember az emlékek között válogasson, miközben alszik még körötte a család, akikért kikelt szúróssá vált ágyából, kislattyog kávét főzni, megőröli a szemes kávét, betömködi a két év óta szolgálatos kávéfőzőbe, vízzel tölti fel a masina ágyúcsövét, rácsavarozza a fedelét, ami nyomás alatt tartja a gőzöket, és vár, amíg lecsordul az első csepp – vö. inspiráció –, amit egyre szaporábban követ a többi, végül, mint egy győztes finálé, gőzök sistergése közepette ott az üvegkiöntőben az újszülött. Sötétbarna, erős és ízletes. Két édeskét pöttyentünk bele magunknak, egyet az életünket társassá szervező partnernek, fehér port adagolunk a csinálmányhoz, két púpozott kiskanállal, majd forrón tálaljuk kis, erre a célra idomított alpakkatálcán.
Ezzel máris nyertünk egy kis időt. Kávénkkal saját szobánkba sietünk, amennyire a félhomály engedi ilyenkor, október derekán, és kinyitjuk az internetes újságot, hátha nyerünk némi ihletet, ötletet, indítványt, kezdőlökést. Nincs kezdőlökés. Miként isten is örökké mozgatta a világot, melynek se vége, se hossza.
Ám a szerda reggel fenyegetését ezzel még egyáltalán nem semlegesítettük. Nem is lehet. Hiszen a szerkesztőség várja – ezzel áltatom magamat –, a szerkesztőség türelmetlenül rúgkapál, mint felnyergelt táltos ló, amely már felfalta a meseírók által kikészített parázsadagot. A további halogatás életveszélyes.
Nincs mit tenni, megnyitunk egy szűzfehér oldalt a gépen, amely pont olyan falánk és feszélyeztető, mint egykor a hófehér írópapír, és leütjük az első mondatot. Az első mondat bármi lehet. Ad libitum. Ahogy tetszik. A szerző rámered. Jobban mondva ezután válik szerzővé, abban a pillanatban, amikor a kezdőrúgás követelőzővé válik, és folytatásért kiált, toporzékol. Bizony mondom néktek, a következő mondat a legnehezebb. Ha ezen túlestél, a többi már gyerekjáték egy tapasztalt tárcaíró számára.
Ezután már csak tehetség kell, elegendő szókincs, megfelelő emlék- és tapasztalati háttér, és a végén a csattanó. Az esetleges lájkok már csak hab a tortán. Vagy tortúrán.
