Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Tartozásaim közül az egyik legfájóbb és immár helyrehozhatatlan, hogy az éveken át tervezett beszélgetés dr. Farkas Éva elismert és közkedvelt segesvári balneo-fizioterápiás és rehabilitációs szakorvossal minden utam során elmaradt. Holott a róla szóló véleményekből tudtam: sokan irigyelték a segesváriakat, hogy két olyan nagyszerű szakember él közöttük, mint a kitűnő diagnoszta Farkas Éva doktornő és férje, Farkas Miklós kiváló matematikatanár, a Gaudeamus Szórványközpont megálmodója, alapítója és éveken át a vezetője.
A Farkas Éva doktornővel elszalasztott beszélgetést, amelyet időközben bekövetkezett halála tett immár lehetetlenné, a róla szóló vallomások, vélemények mozaikkockáiból próbálom összerakni így decemberben, amikor 80. születésnapján köszönthettem volna mindazokkal együtt, akik hálával és szeretettel gondolnak rá.
„Aki megment egy életet, egy egész világot ment meg” – a Talmudból eredő közmondással jellemzi dr. Farkas Éva balneo-fizioterápiás és rehabilitációs szakorvos fél évszázados tevékenységét, a Segesváron és a város tágabb (Kőhalom, Székelykeresztúr, Székelyudvarhely, Balavásár, Medgyes határolta) körzetében kifejtett gyógyító munkáját dr. Oprean Petru. A doktornő hűségének bizonyítéka, hogy a több mint fél évszázadból negyven évig a segesvári városi járóbeteg-rendelőben, 12 évig pedig RALMED Rehabilitációs Központban gyakorolta hivatását. Gyógyított nemcsak testet, de lelket is, a pácienst türelmesen meghallgatva, igazi keresztény orvosként, segítőkész munkatársként.
Dr. Farkas Éva példát mutatott 57 évnyi házaséletével is, amely során a 14 műtéten átesett férjét gondozta, amikor kellett, és mellette állt tervei megvalósításában, munkájában is – jellemezte Farkas doktornőt Oprean Petru és Anca orvosházaspár, akik neki is köszönhetik, hogy idős betegeket gondozó központjukat megnyithatták.
Dr. Farkas Éva (lánynevén Törös Vigh Éva-Erzsébet) életútját immár férje foglalja össze. Kolozsváron született 1943. december elsején, és a kalotaszegi Magyarbikalon nevelkedett. Édesapja az aranykalászos tanfolyamok szellemében, tudományos alapon gazdálkodó ember volt, édesanyja, Törös Vigh Erzsébet okleveles bábaasszony, akinek a kívánságát teljesítve lett második lányából orvos. Az elemi iskolát szülőfalujában, a gimnáziumot Bánffyhunyadon végezte, 1961-ben Zilahon érettségizett, és még abban az évben felvették a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet Általános Orvosi Karára.
A gyermekkora nem volt könnyű, diákkori barátnője, Grenzer Ildikó így emlékezik: „…most is látom lelki szemeim előtt: az osztályban a bal oldali sorban ül csendesen, szerényen, okosan, mindent tud, de nem kérkedik, segít, ahol tud…” Négy évig naponta 7-8 kilométert tett meg esőben, hóban, sárban, fagyban, járta szó nélkül a távolságot Bikal és Hunyad között, ha kellett, naponta kétszer is, emellett szorgalmasan tanult, mindig az elsők sorában. „Otthon sem tétlenkedett! Fekvő beteg édesanyját édesapjával ketten látták el, és vezették a háztartást kívül-belül. Szó nélkül! Természetesen!” Testvérei ugyanis (akik a tanügyben dolgoztak) akkor már elkerültek a szülői háztól.
Egyetemi kollégái közül dr. Maria Anna Grauserrel (Ani) – aki kivándorolt Németországba – és dr. Szekrényi Máriával (Babuka) tartott fenn állandó kapcsolatot, valamint a gyógyszerész Veress Lászlóval, akivel Segesvárra való költözésük után szoros barátságot ápoltak.
Dr. Szekrényi Mária így jellemezte kettejük baráti viszonyát:
„…az egyetemi évek mindennapjainak kis és nagy történései, a stúdiumok, a vizsgák és megannyi közös esemény, a közös szoba, a közös zsíroskenyér-partik és még sok más élmény alakította ki a két egykori kollegina későbbi emberi és orvosi jellemvonásait, amelyeknek… az általuk kezelt betegek vették életeket mentő áldásos hasznát”.
Dr. Grauser Anikó írja: Éva rendkívül értelmes volt, ami szorgalommal, valamint szerénységgel társult, így kiváló tanulmányi eredményei voltak. Köztiszteletben állt a diákok és tanárok előtt.
Veress László osztotta orvostanhallgató kollégái véleményét, mely szerint Évike (legtöbben így becézték) valóban szorgalmas, komoly, kedves, szerény egyetemi hallgatóként közvetlen modorával mindenkivel megtalálta a hangot, alkalomadtán tanácsokat adott.
Az egyetemi évekhez fűződik a romantikus találkozás, megismerkedés a Marosvásárhelyen első évet végzett medika és a Babeş–Bolyai Egyetem matematika-fizika szakán negyedévet végzett tanárjelölt között. Mindketten üdülőjeggyel utaztak a costineşti-i diáktáborba, ahol a végzős fiatalember felfigyelt az ügyes orvostanhallgató lányra. A fiú szerencséje az volt, hogy hazafelé tartva az állomáson találkoztak, ahol a sorban állva a lányoknak is megvásárolta a jegyet. Bár a vonaton sokat beszélgettek, nem kérték el egymás címét. Egy hónap elteltével a fiú belső sugallatra levelet írt a lánynak, s bár csak halványan emlékezett a nevére, a Magyarbikalra elküldött levélre két hét múlva válasz érkezett. 1962 őszén találkoztak Kolozsváron, amit „egy csodálatos szerelem” követett. „1965-ben eljegyeztük egymást, majd 1966-ban összeházasodtunk. Ekkor én már segesvári tanár voltam, ő meg utolsó évét végezte az egyetemen. Tanulmányait 1967-ben fejezte be kitűnő eredménnyel, és az akkor Brassó megyei Szénaverősre nyert kihelyezést. Abban az évben halt meg az édesanyja, aki utolsó éveiben azt remélte, hogy orvosként lánya a közelében lesz. 1968 őszén, amikor az új megyerendszert bevezették, az állása megszűnt, és a Maros megyei Fehéregyházára került, ahol 1972-ig gyermekgyógyászként dolgozott. 1972-ben kezdte meg a balneo-fizioterápiás szakorvosi képzést. Egy évet a marosvásárhelyi központban töltött, két évet a segesvári rendelőintézetben dolgozott. 1975-ben szakvizsgázott, és 2000. évi nyugdíjazásáig ugyanott működött szakorvosként, akiről mindig a legnagyobb elismeréssel beszéltek. A rossz minőségű felszerelés ellenére rendkívül lelkiismeretesen és szakértelemmel, „szeretettel, tisztelettel, odaadással, magas szintű hivatástudattal hallgatta meg és gyógyította betegeit”. Nyugdíjazása után 2006-ig kétszer is visszahívták, de mivel határozott kérésére sem újították fel a járóbeteg-rendelő elavult készülékeit, 2007. február 1-től 2019-ig a dr. Oprean házaspár által vezetett RALMED Rehabilitációs Központban dolgozott, és nagy szerepe volt ennek a létrehozásában. Sokszor hangsúlyozta, hogy ez a 12 év volt a legkedvesebb számára egész munkássága idején, mert kizárólag a betegekkel kellett foglalkoznia. „Ha egyetlen szóval jellemezhetném Őt, az a SZOLGÁLAT lenne, a szó legnemesebb értelmében” – emlékezik feleségére Farkas Miklós. Családtagjainak, betegeinek, barátainak „a szolgálata” soha nem jelentett dr. Farkas Éva számára terhet, mert magától értetődőnek, természetesnek tartotta. Főbb jellemvonásai a becsületesség, szerénység, erkölcsi tisztaság, a meg nem alkuvás, az igazság melletti kiállás voltak. A járóbeteg-rendelőben minden páciensével a saját anyanyelvén beszélt, a román mellett magyarul és németül is. Amikor ezt felrótták neki, pártgyűlésen, a férje segítségével megírt szövegben az alkotmányt és az akkori államfőt idézte, és kitartását nem tudták megtörni.
„A törékeny alkatú, nagy munkabírású, logikusan gondolkodó Farkas Éva, akinek gyakorlati képessége a szakmai tudással párosult, a klasszikus orvosgenerációhoz tartozott. Akinek mindig volt ideje, energiája a betegek számára… Nála összhangban volt az ember és az orvos” – emlékezik Sz. Kovács Géza festőművész, barátként és gyógyult páciensként egyaránt.
Dr. Paul Horlescu nyugalmazott altatóorvos és asszisztensnő felesége, Mária szerint visszahozta a mosolyt az általa kezelt páciensek arcára, nem szólta meg munkatársait, élete végéig napirenden volt szakmája újdonságaival, amit szívesen beszélt meg a kollégákkal.
„Egész életemben kevés szerencse ért, de a kevesek közül szeretném megemlíteni azt, hogy a segesvári poliklinika fizikoterápiás osztályán főasszisztensként dolgozhattam Farkas Éva doktornő irányításával és vezetésével”, ő fontosnak tartotta munkatársai szakmai tudásának a fejlesztését is – írja többek között visszaemlékezésében a 80 éves Joó István volt főasszisztens.
Tordai Zoltánt már kisgyermek kora óta ápolta a fehéregyházi orvosi rendelőben, később felesége felépülését követte, majd a fájdalmát megszüntető műtétet is a doktornő javasolta, amiért mértéktelenül hálás ma is.
„Kedves, szelíd szavai és türelme tanított arra, hogy nyugodtsággal és odaadó magatartással végezzük munkánkat. Örvendünk, hogy élete utolsó napjaiban mellette lehettünk, és segíthettünk enyhíteni fájdalmain” – emlékeznek volt munkatársai, Révész Orsolya, Hegedűs Enikő, Jakab Csilla, Solomon Mihaela, Matis Theodora, Aflat Vlad, Purenciu Carmen, Radu Carmen, akikkel hét éven át együtt dolgozott a RALMED Rehabilitációs Központban.
Révész Orsolya (Orsi) írja:
„…annyira szerettem és tiszteltem a doktornőt, hogy betegsége alatt úgy kezeltem, mintha saját nagymamám lett volna, sokszor fogtam a kezét, megetettem, ha már nem tudott önállóan táplálkozni”.
Ha szükségesnek tartotta, rábeszélte, ha nem, lebeszélte a műtétről betegeit, ahogy Dudás László medgyesi filmes, fényképész szakember, férje volt tanítványának esetében is történt, aki így emlékezik: „Számomra nemcsak orvos volt, hanem gyógyító is, akinek biztatása többet ért, mint egy marék gyógyszer. Reménykeltő szavai elsősorban a lélekre hatottak, s azután a testre.”
Jól felkészült szakemberként az említetteken kívül számos esetben megtörtént, hogy felismert daganatos, endokrinológiai és más betegségeket, és a megfelelő szakorvoshoz irányította pácienseit.
Közös életükre visszatérve, Farkas Miklós elmondja, hogy felesége társasági lény volt ugyan, de nem szerette a zajos, nagy nyilvánosságot. Mivel férje az évek során a nyilvánosság középpontjában állt, az a tévhit alakult ki Farkas Éváról, hogy nem szólt bele férje dolgaiba. Holott minden döntését közösen megbeszélték, minden írását, beszédét először feleségének olvasta fel, csak azután cselekedett. Évának ugyanis minden alkalommal sikerült józanul felmérnie a helyzetet, és rengeteg hasznos tanáccsal látta el férjét.
„Sokszor elmondtam neki otthon és a nagy nyilvánosság előtt is, hogy általa jobb ember lett belőlem…, és „az elismerések, diplomák, kitüntetések legalább felét neki kellett volna kapnia… Az ő hatására sokkal bátrabbá váltam, ami az elöljárókkal való kapcsolataimat illette, kiálltam az igazam mellett, felvállaltam a konfliktusokat” – vélekedik kapcsolatukról Farkas Miklós. Emlékének ápolása céljából férje megalapította az egyenként 200 euró értékű Dr. Farkas Éva kiválósági díjat egy általános iskolát és egy líceumot végzett diák számára, akik kitűntek tudásukkal a biológia, fizika, kémia terén.
Bár nagyon szerették a gyermekeket, hisz mindkettőjük háromgyermekes családban nőtt fel, az akkori idők legmodernebb kezelései ellenére sem született gyermekük. De mégis lehetőségük nyílt a gyermeknevelésre, hiszen Éva bátyjának a kislánya náluk, Segesváron végezte a középiskolát. Bár voltak nehéz pillanatok is, sikerült rendezni a helyzetet, és az érettségi után az unokahúg közgazdaság szakon sikeresen tanult tovább, vezető állást töltött be az egyik székelyudvarhelyi neves cégnél, két lányától pedig négy unokája van.
Bevallása szerint Farkas Miklós tanárként kivette részét a gyermeknevelésből, hiszen ezer körül van azoknak a serdülő fiataloknak a száma, akiket matematikára tanított, és akik közül többen is híres emberek, egyetemi tanárok, vállalkozók lettek. Diákjait otthonukban felesége is szeretettel fogadta. Nagy segítségére volt a segesvári szórványotthon kialakítása és működtetése idején is.
Dr. Farkas Éva sok páciensének gyógyulása mellett férje is neki köszönheti, hogy 14 (ebből nyolc nagyon súlyos) operáció után is életben maradt és felépült. Felesége azonnal felismerte, amikor baj volt, és intézkedett, hogy a lehető legrövidebb időn belül műtsék is. Egyik súlyos operáció után például ő figyelmeztette a sebészt, hogy férjének tüdőgyulladása van, amiből nehéz volt a felépülés.
Szoros kapcsolatot tartottak fenn a szülőkkel, mindkét oldalról, egészségi gondjaik idején készségesen gondoskodott róluk.
Szerették a természetet, sokat és szívesen kirándultak belföldre és külföldre egyaránt. Az együtt megélt élményekről Sz. Kovács Gézáné nyugalmazott tanítónő emlékezik meghatóan szép szavakkal.
2021 nyarán dr. Farkas Éva agyvérzést kapott, és férje beszámolója szerint „a romániai egészségügy nyomorúsága és az orvosi hanyagság miatt a bal fülére teljesen megsüketült”, a bal szeme pedig súlyosan bevérzett, amit gyors orvosi beavatkozással sikerült megmenteni.
Egy pénteki napon déli 12 óra körül lett rosszul, azonnal mentőt hívtak. Mivel a sürgősségi osztályon a két ideggyógyász közül egyik sem vizsgálta meg, Marosvásárhelyre kellett volna bevinni, de a két mentőautó annyira foglalt volt, hogy csak 18 órai várakozás után, hajnali 6 órakor került be a vásárhelyi kórházba, ahol férje szerint nem sok kezelést kapott, és négy nap múlva hazaküldték. A szemét is csak azért sikerült megmenteni, mert időközben Oprean doktor hazaérkezett Segesvárra, és sürgősen intézkedett. Később vérnyomása ingadozásával bajlódott Farkas doktornő, majd egy koponya-CT után kiderült, hogy agydaganata van. A gyors beavatkozást Bukarestben, majd a szakszerű kezelést (kemo- és sugárterápia) Marosvásárhelyen végezték. Az utolsó időszakban a RALMED Egészségügyi Központban kapott gondos és odaadó kezelés már nem segített, és augusztus 6-án, 57. házassági évfordulójuk napján elhunyt.
Férje szerint az Oprean család mindent megtett Éva gyógyulásáért, biztosította a szállítóeszközöket Bukarestbe és Marosvásárhelyre, valamint a szakszerű kíséretet Sebastian Alexandrescu asszisztens személyében. Sebi nagy szeretettel vette körül, ami valamennyire megkönnyítette a rendkívül nehéz utazást és kezelést. Ebben segítségére volt Máthé Éva református diakonissza is.
Befejezésül idézzünk Némethi András matematikus, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjának leveléből:
„Nagyon sokszor voltam nálatok, úgy is mint diák, és később már családommal. Számomra és később számunkra sokat jelentett a ti otthonotok, Éva jelenléte, kedvessége, támogatása. Ti jelentettétek a segesvári otthont, az »odahaza« egy részét. Ezt sohasem köszöntük meg rendesen, és Évának már csak gondolatban tudjuk…”