Edward király nyomában

„Edward király, angol király / Léptet fakó lován: / Hadd látom, úgymond, mennyit ér / A velszi tartomány” – indítja A walesi bárdok című költeményét Arany János. A történelem kétségbe vonja, a mondában viszont erősen tartja magát, hogy I. Edward angol király ötszáz walesi bárdot végeztetett ki Wales tartomány meghódítása után azért, hogy nemzetük dicső múltját zengve, fiaikat fel ne gerjesszék az angol iga lerázására. Ezt a mondát tekintette forrásul a magyar költő.

Lássuk, mit írnak a történelemkönyvek. A politikailag nem egységes, de nyelvében és kultúrájában közös egészet alkotó Wales hegyvidéke nem tette könnyűvé e területek meghódítását az angolszász, normann és angol uralkodók számára. Ráadásul a tartomány elhelyezkedése miatt sohasem került az érdeklődés középpontjába. Dél-Waleset elfoglalták a normannok, az északi területek pedig három hercegséget alkottak. Llywelyn ap Gruffudd egyesítette a tartományt, és egységes walesi hercegnek kiáltatta ki magát. A függetlenség viszont csak tíz évig tartott. A közben trónra lépő I. Edward angol király ugyanis 1276-77-ben hadjáratot indított, és a conwyi béke alapján Wales viszonylag önálló, de adót fizető tartománya lett az angol koronának. Llywelyn viszont nem hagyta magát, 1282-ben fellázadt a király ellen, amire Edward csapatokat vezetett ellene, és végérvényesen legyőzte. Az utolsó ősi walesi herceg elesett a csatában, és Wales elvesztette függetlenségét.

A walesi hódítások után Edward új várkastélyokat építtetett, a régieket pedig felújította a tartományban. Arra törekedett, hogy hatalmát megőrizze. Összesen tizenhét vár épült fel vagy épült újra, mindannyian a walesi önállóság elvesztését jelképezik. Jellemző rájuk, hogy a tengerparton, esetleg folyó mentén, kevés kivételtől eltekintve kőtömbre épültek, elsősorban a tartomány északi és nyugati partvidékén, gyönyörű természeti környezetben. Talán a legkoncentráltabb középkori várcsoportot alkotják egész Európában. Közülük a legfontosabb négy Conwy, Beaumaris, Caernarfon és Harlech. Az Edward-féle várakon kívül Észak-Walesben normann várdombokat és érintetlen ősi walesi vármaradványokat is megszemlélhet az utazó.

A turista viszonylag könnyen Edward király nyomába eredhet. Sorra meglátogathatja a hétszáz évvel ezelőtti történelmi korra emlékeztető erődítményeket, vagy legalábbis egy részüket. A királyság központjából, Londonból nézve Wales a legközelebb eső „idegen” országrész, amely kissé külföldi hangulatot nyújt, annak ellenére, hogy itt is mindenki beszél angolul, és éppúgy érvényes a brit rendszer minden egyes eleme, mint Nagy-Britannia más tájain.

A mindenkori walesi herceg kastélya az országrész északnyugati részén fekvő Caernarfon, amely annak idején I. Edward király walesi tartózkodási helye és a tartományi vezetés székhelye volt. Itt született a király elsőszülött fia, akit első ízben iktattak be Wales hercegének. Itt zajlott le 1969. július elsején a 18. évét éppen betöltő, nemrég királlyá „avanzsálódott” Károly herceg felavatási ceremóniája. A legjobb állapotban fennmaradt észak-walesi várkastélyban ma különböző kiállítások tekinthetők meg, időszaki rendezvényekre kerül sor. A Caernarfon kastély a világörökség része. A csendes kisváros egyébként kellemes sétálóhely, nyugodt pihenőt nyújt a megfáradt utasnak. Jachtok, csónakok, hattyúk és vadkacsák úszkálnak a tengerszoros, valamint a kastélyt övező csatorna vizében. A levegőben állandóan sirályok keringenek, és szünet nélkül rikácsolnak. Említésre méltó, hogy a városközpontban megnézhető David Lloyd George hajdani brit miniszterelnök szobra (1916-1922), aki innen indult el a politikai pályára. Ő képviselte a győztes Britanniát az első világháborút követő béketárgyalásokon.

Angliát és Waleset általában együtt szokás emlegetni, mivel Wales hamar elvesztette függetlenségét, és már sok száz éve az angol királyság része. Ez a mintegy húszezer négyzetkilométer nagyságú országrész a Brit-sziget délnyugati részén fekszik, Közép-Angliától nyugatabbra. Területén észak-dél irányban a részben kopár szirtekre töredezett Cambriai-hegység vonul végig, amelynek a legmagasabb kiemelkedése az 1088 méter magas Snowdon. Britannia legrégebben lakott területei közé tartozik, erről tanúskodnak a pattintott kőkorszaki eredetű szerszámok leletei, valamint a későbbi korból származó dél-walesi sírkamrák, rekeszes sírok és bányatárnák.

A walesiek a harcias kelták leszármazottai, akik i.e. a második évezredben telepedhettek le a Brit-szigetekre. Később elkeseredetten dacoltak a rómaiakkal, az angolszászokkal, a normannokkal, és noha a túlerőtől mindig vereséget szenvedtek, megőrizték kulturális önállóságukat, hagyományaikat és nyelvüket. A rómaiak az i.sz. I. század végén hódították meg Wales területét, amely Britannia Superior provincia egy része volt. A rómaiak kivonulása után három kelta királyság jött létre, amelyek állandó harcban álltak az angolszász királyságokkal, a külső hódítókkal, sőt önmagukkal is. Aztán a normann hódítások után több mint kétszáz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy I. Edward király idejében Wales teljesen és végérvényesen a brit korona része legyen. Ezután történtek ugyan kísérletek a függetlenné válásért, de a felkeléseket rendre leverték. Ettől a kortól Anglia és Wales történelmét többnyire együtt szokás emlegetni, bár Wales a korszaktól függően több-kevesebb adminisztratív-jogi önállóságot élvezett. Napjainkban autonóm országrésznek tekinthető, amely szabadon őrzi sajátosságait. 

Ha az angol királyság, illetve a brit birodalom nagyon erőteljes elnyomó és elnemzetlenítő politikát folytatott volna, aligha valószínű, hogy sok száz év távlatában megőrződött volna a walesi nép identitása. Viszont az is tény, hogy csak az elmúlt évtizedek hozták meg azokat a politikailag alátámasztott változásokat, amelyek kedvező keretet biztosítanak a sajátos kultúra és nyelv gyakorlásának, amelyek teljes jogegyenlőséget hoztak létre a walesiek és az angolok között. 

 Walesben a vidékiesebb, elzártabb, közösségibb északi és nyugati országrész esélye sokkal nagyobb az identitás megőrzésére, mint az ipari délen, ahol lényegesen fokozottabb az elangolosodás. A beolvadás valójában természetes folyamatnak is felfogható. Ugyanakkor a decentralizáció a megmaradást szolgálja; első lényeges megnyilvánulásaként szolgál a külön államtitkár által irányított hivatal, a Welsh Office létrehozása 1964-ben. A lakásügyek, a helyi adminisztráció, az egészségügy, a mezőgazdaság, a tanügy és még számos ágazat került a demokratikusan működő államhivatal ellenőrzése alá. 1967-ben aztán megszületett a nyelvtörvény, amely hivatalos nyelvvé nyilvánította a walesi nyelvet, és ezáltal nagy előrelépést jelentett az anyanyelvi oktatás, sajtó, közigazgatás területén. Mégis, vitathatatlan tény, hogy egész Wales területére vonatkoztatva manapság négyszer több az angol anyanyelvűek aránya a walesi anyanyelvűekhez képest. Az évszázadok mesterséges – és ugyanakkor természetes – folyamatai megtették a hatásukat. Ezért a jogok kivívása sohasem jelentheti azok rákényszerítését a velük élni nem akarókra, azok számára, akiknek terhet jelentenek. A jelenlegi walesi politikusoknak a nép akarata szerinti „egyensúlypolitikát” kell tehát folytatniuk.

Walesben körülbelül két és fél millió lakos él. Mindnyájan hibátlanul beszélik az angolt, és mintegy félmilliónyian anyanyelvi szinten használják az ősi nyelvet. Elsősorban az északnyugati Gwynedd tartományban, ahol a gyermekek háromnegyede nem tud angolul mindaddig, amíg el nem kezdi az iskolát. A walesiek kelta nyelve a legősibbek közé tartozik, és erre nemcsak a furcsa szavak látványa utal, hanem még inkább a raccsoló-rekedtes beszédstílus, a számunkra idegen torokhangok torlódása. Ábécéjük voltaképpen nem is olyan bonyolult, de feltűnést kelt néhány kettős mássalhangzó létezése és a kevés magánhangzó jelenléte. 

A walesiek szabadon használják nemzeti jelképeiket. Félig fehér, félig zöld háttérbe elhelyezett vörös sárkány a címerük, egyúttal a zászlójuk is. Az északi vidéken elég gyakran lehet találkozni a nemzeti színekkel. Például olyan tejet gyártanak, amelynek a kartondobozán ott a vörös sárkány. Az is előfordulhat, hogy a buszmegálló jegyárusító bódéjára festik, esetleg éppen az autóbuszon található meg. És elég gyakran lehet látni nemzeti színekkel befestett rögbioszlopot és kirakatokat, az autók hátán kicsi címerkéket, fakópiros-fehér-zöld zászlógirlandokat, szalagocskákat. A brit sas háttérbe kerül, a műemlékekre általában a walesi lobogót és a walesi műemlékbizottság zászlóját szokták kitűzni. A walesiek nemzeti ünnepe március elseje, Dávid napja, akit védőszentjükként tisztelnek. Amúgy ünnepnapjaik és szabadnapjaik teljesen megegyeznek az angolokéval.

 „A költők és dalnokok honának” szokták nevezni Waleset. Arany Jánost nem véletlenül inspirálta ez a vidék, amikor megírta ismert költeményét Edward királyról és az ötszáz walesi bárdról, kelta népi énekesről. A hagyományos költészet és népzene még ma is fontos szerepet játszik egyes walesi településeken. Erre bizonyíték, hogy számos dalos ünnepet szerveznek. Zene, költészet és tánc gazdag egybefonódása jellemzi ezeket az igen látogatott fesztiválokat.

Walesben minden lakosra több mint két juh jut, a felbecsült juhállomány körülbelül hatmillió. „Nemzeti állatuk” mégis a kecske, igaz, belőle sincs hiány. A mindenkori uralkodó születésnapjára rendezett zászlós díszszemlén a walesi zászlóalj előtt mindig egy kecske halad. A felvonuló skót királyi testőrség előtt az erre a célra „alkalmazott” és feldíszített birka menetel, míg az ír gárda egy ír szettert vezet pórázon. A hagyományt egyformán tisztelik az angolok, a skótok, a walesiek és az írek egyaránt.

A walesiek nagyon ragaszkodnak ahhoz, ami az övék. Büszkék arra, hogy legalább ötvenféle sajtot állítanak elő, ásványvizük pedig a francia és az olasz vendéglők asztalaira is eljut. Van külön napilapjuk és tévéadásuk, saját postai bélyegeik, saját fém egyfontosuk. Szeretik a szokásos brit úri sportokat, golfozni és krikettezni járnak, de azért a rögbihez jobban húznak: egyszerűbb, durvább, igazi férfisport. Külön válogatottjuk van fociban, rögbiben. Nemrég az a hír röppent fel a sajtóban, hogy Wales labdarúgó-szövetsége azt fontolgatja, hogy a válogatott – Törökország példáját követve, amely az angol elnevezése helyett a török megfelelőjét fogja használni – a jövőben Cymru néven szerepeljen, hiszen ez a terület nemzeti elnevezése.

Bár a walesi hercegség lakóinak lényegesen nagyobb hányada nem beszéli már ősei nyelvét, nagy többségük számára mégsem közömbös a szülőföld, a hovatartozás. Mert a walesi sohasem angol. A walesi lányok dundibbak a gólyalábú angol nőideáloknál, valamivel szőkébbek és mosolygósabbak. A srácok zajosabbak és humorosabbak; ha kedvük támad rá, átszólnak az utca túlsó oldaláról, vagy barátságosan hátba veregetnek valamelyik pubban. A walesi család, főleg északon, közösségi életet él, együtt tud örülni vagy bánkódni a szomszédjával. Általában vendégszeretőbb az angol családnál; ebben csak valamelyik skót vagy ír család lehet vetélytársa az ország másik szegletében. A walesi ember határtalanul büszke arra, hogy ő nem angol, hanem csakis walesi. A walesi öregember walesi földben akar örökre megpihenni.

„Edward király, angol király / Léptet fakó lován: / Körötte csend amerre ment, / És néma tartomány.” (Arany János: A walesi bárdok)