Égbe küldött üzenet
Eltelt immár hat hét, mióta az örök mezőkre távozott legjobb barátnőm, KONRÁD IBOLYA nyugalmazott tanítónő. Nagyon hiányzik. Adjon neki a Fennvaló csöndes, békés nyugodalmat. Megérdemli. Akik ismerték és tisztelték, gondoljanak rá szeretettel.
A 45 évig tartó őszinte barátság alatt kitörölhetetlenül ivódtak szívembe okos tanácsai, emberséges, jó szándékú intelmei. Könnyek gyűltek a szemébe, mikor édesanyámat gyászoltam.
Szerényen élt, és sohasem panaszkodott, akkor sem, mikor nagy létszámú (40 és afelett) csoportot bíztak rá. Mindent vállalt és mindenkit tanított gesztusaival, bölcs mondásaival és jóságával. Minden gyereket egyformán szeretett, mintha a fülébe csengő hivatástudat örök kongása irányította volna egész pályafutása alatt: „Csak bátran, csak biztosan, kisfiam, … tenyeremen hordozlak, és ne félj. Aggódó szeretettel mindentől megóvlak.”
Mind mintatanításai, mind általános hétköznapi foglalkozásai során vezérfonalként követte a programot, amely szent volt számára. Megpróbálta elültetni a kis emberpalánták lelkébe az otthon, a munka és a felelősségtudattal végzett kötelességteljesítés íratlan törvényeit. Tanítványai őszinték voltak hozzá, folyóáradatként sorolták neki híreiket, tapasztalataikat, és ő mindenkit meghallgatott, bátorított, mert tudta, hogy a szókészletgyarapítás legjobb eszköze a beszéltetés. Türelmét, jóságát és anyáskodó mozdulatait nagyon egyszerűen, de kedvesen köszönték meg kis tanítványai. Valahányszor, ha belépett közéjük és síri csend volt, lopakodva ugyan, de a kicsiknek úgy próbálták megsimogatni a köpenyét, hogy észre se vegye. Szabály volt, hogy sorokba felzárkózva minden kisebb mellé egy nagyobbat beosztva mehettek a dolgukra vagy a játszótérre.
Rendesen tájékoztatta a szülőket a tevékenységekről és a tanulmányok állapotáról. Külön időt szánt klasszikusaink tanítására is. Petőfi-estet szervezett, Móra Ferenc-, Benedek Elek-mesék. Világirodalmi hírességek díszítették a tantermet.
Faragott kapu várta a mesebeli városba menőket, lakásának múzeumában pedig népi ruhákba öltöztetett bábuk festett és faragott bútorokon csücsülve ejtették ámulatba a kíváncsi tekinteteket.
Az erős jellemű emberek tartásával kezelte és viselte a kisebbségi létet. Minden adódó alkalommal kiállt a gyerekek, a kollégák és az igazság védelmezésében. A hiúság és a képmutatás nem homályosította el meleg tekintetét – talán az árván növés tette végtelenül jóindulatúvá és segítőkésszé.
Családjában rendkívül jó édesanyatípusként tevékenykedett, ha tennivalói akadtak. Sok türelemmel ápolta beteg nővérét, anyósát és rászoruló rokonait. Kolléganői felnéztek rá, példaképüknek tekintették pontossága és jósága miatt.
Életútját, melyet értelemmel és becsülettel járt végig, egy regény terjedelmében sem lehetne megörökíteni.
Férjét, a drága embert kiegészítette mindenben, szerette, tisztelte és aggódott érte előrehaladott kora miatt. Illesse őt is a babérkoszorú csillogása, hisz mellette maradhatott meg Iboly is a szépnem hű és ápolt asszonyának, a nem lankadó, simogató kéznek.
Megismerkedésünk időpontja kiesett az idő ködéből. Csak azt tudom, hogy aki hasonló lélek, az első alkalommal helyet kap szívünkben, mintha örökké ismertük volna, vagy ikertestvérként nőtt volna hozzánk.
Mikor legutóbb nála jártam, csendesebb volt, kicsit hosszabb ideig rajtam felejtette tekintetét, fogta a kezem, majd megkérdezte: „Kicsi testvérem, mikor látlak még?” Párszor még hívott telefonon, hogy hallja a hangomat, aztán három nap kiesés után a férje tudatta velem, hogy „nincs többé Ibolyánk”! Sírt, zokogott, és vele együtt mi is. Kértem, hogy mesélje el az utolsó óráit.
„Egész délután mellette ültem, és énekeltem neki. Szerette a népdalokat, az opera- és operettbetéteket, gyermekműsorok dalfeldolgozásait. Mintha egész lelke dalban fogant volna, annak örök emberi érzelmekbe gyökerezett bánatával, keservével, múltjával, árvaságával, élni akarásával… és könnyezett.”
Mikor Béla, a férje víz helyett teát akart itatni vele, az kicsordult a szája szélén. A kiérkezett mentősök már csak a kimerült szív végpihenőre szállt dobbanását állapították meg.
Sírtam, sírtunk, de a megszakadt élet fonalát már semmi sem köthette újra. Az utolsó egybehangolt lélekszimfóniát így küldte az égbe, benne múltunk, életünk és népköltészetünk.
Mi is lehetne jellemző és sokatmondó üzenete az utókor számára, mint talán az örök jó Benedek Elek sorai: „Míg emberek közt élsz, vedd ki a részed minden nemes küzdelemből, állj a gyengék, a védtelenek mellé. Az erősek mellé állni nem virtus.”
És nekünk, hátrahagyottjainak sóhajba vésett kívánságunk: Adj, Uram, sok hozzá hasonló embert!
B.A.
(sz.-I)
