Egy álom vége

A Kós Károly Akadémia történelmi előadás-sorozata keretében nemrég Romsics Ignác Széchenyi-díjas történész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja tartott előadást A székely hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai címmel. Az előadás adott alkalmat az alábbi beszélgetésre. 

 

– Ön azt mondta, hogy 1918 végére befejeződött az első világháború, amely Magyarország számára nemhogy nem győzelmet, nem is egyszerűen katonai vereséget, hanem teljes összeomlást jelentett. 

– Ez az összeomlás természetesen nem egyik percről a másikra következett be, több hónapos folyamat része volt, amely azzal kezdődött, hogy 1918. november 3-án fegyverszünetet írt alá az Osztrák-Magyar Monarchia hadereje az olasz haderővel az olasz fronton, majd azt követően Magyarországon, Budapesten és más nagyvárosokban is tömegmozgalmak kezdődtek, nemzeti tanácsok alakultak (magyar, román, szlovák, délszláv nemzeti tanács), és egyszerre jelent meg az ország demokratizálásának a programja és az ország nemzetiségi megoszlás szerinti átalakulása. 

A Károlyi-kormány kezdetben abban bízott, hogy demokratikus nemzetiségi politikával sikerül megőrizni az ország integritását, ez azonban naivitásnak bizonyult. Már 1918 novemberében látszott, hogy az ország nagy nemzetiségei – románok, szlovákok, szerbek – többé nem Magyarországon belül képzelik el a jövőjüket, hanem Magyarországon kívül, a szomszédos vagy rokon népekkel való egyesülés alapján. A szlovákok már 1918 októberében, november közepén a szerbek is kimondják az elszakadást, és 1918. december elsején Gyulafehérváron a románok is. Hiába próbál tárgyalni a Károlyi-kormány a románokkal, ez akkor már elfogadhatatlan a nemzetiségi vezetők számára: a szerbek mögött ott állt Szerbia, a románok mögött a regáti Románia és a 16-os bukaresti szerződés, valamint a román hadsereg, amely a belgrádi katonai konvenció értelmében 1918 decemberére a Maros vonaláig nyomul előre, karácsonyra már Kolozsváron van, és a párizsi békekonferencia, illetve a nagyhatalmak támogatásával folyamatosan nyomul előre. 

– Mi történik Erdélyben ezzel a román előrenyomulással szemben, milyen alternatív megoldások merülnek föl, van-e fegyveres erő, amely ezzel szembeszállhat?

– A fegyveres erő, amely nem volt erős, nem volt jelentős, de mégis kialakult 1918 végére, az a székely hadosztálynak nevezett erő volt, amely Kratochwill Károly vezetésével a Máramarossziget–Szatmárnémeti–Csucsa–Belényes vonalon próbálta föltartóztatni a románokat, miután azok folyamatosan nyomultak előre, és április 16-án általános támadásba lendültek. Közben Magyarországon március 21-én a demokratikus forradalom kommunista hatalommá alakult, ez a Tanácsköztársaság, amely a székely hadosztályban dilemmát vet fel, mert érzelmeikben nem voltak kommunisták. 

– Azt olvastam, hogy a Tanácsköztársaság ellenségesen viszonyult a székely hadosztályhoz.

– A székely hadosztály viszonyult ellenségesen a Tanácsköztársasághoz, ennek következtében a Tanácsköztársaság is ellenségesen viszonyult hozzá. Mert a székely hadosztály vezetése és részben a legénysége is antibolsevista volt, és azt fontolgatta, hogy szembefordul a Tanácsköztársasággal, illetve Budapesttel, és területi koncessziók fejében – székely autonómia vagy köztársaság – megdönti a budapesti kommunista kormányt. Ebben az ügyben nemcsak a románokkal, a franciákkal is tárgyaltak. Azonban 1919. április végén kiderült, hogy a franciák nem hajlandók semmiféle támogatást adni akár székely, akár nem székely autonómiának, hanem a 16-os bukaresti szerződésnek megfelelően északon a Tisza–Nagyvárad–Arad vonalig a Bánság keleti felével, a Partiummal és Máramarosszigettel együtt Romániának adják. Kratochwill dilemmában volt a vörös és a székely alakulatok közötti villongások miatt. Végül a székely hadosztály tisztikarának a nagy része és a legénységnek több mint fele leteszi a fegyvert. A másik fele, kb. 4 ezer fő, Verbőczy Kálmán vezetésével beáll a vörös hadseregbe, és a Tanácsköztársaság augusztusi bukásáig mint egy székely különítmény harcol. Ezek a mozgások azzal magyarázhatók, hogy bizonyos szempontból a nacionalista vagy nemzeti érzelmű ember érdekei egybe szoktak esni a bolsevista érdekekkel, ha nem a belpolitikai programot nézzük, hanem a külső harcot a románokkal, szerbekkel. Ezt a nacionalista éppúgy magáénak tudhatta, mint a bolsevista. Ezzel magyarázható az, hogy a magyar hadsereg tábornoki karának legalább a fele 1919-ben Verbőczyhez hasonlóan a vörös hadseregben harcolt. 

A románok ’19 májusáig a Tiszáig nyomulnak előre. A Tanácsköztársaság északon Felső-Magyarországon próbál hadjáratot indítani, amelynek tulajdonképpen kommunista indíttatású céljai is voltak, sikeres volt a támadás, kikiáltják a Szlovák Tanácsköztársaságot. Bajorországban is volt egy rövid ideig tanácsköztársaság. A hangulat forradalmi és eléggé kaotikus. 

A vörös hadsereg északon eljut Bártfáig, a régi magyar határig, nyugaton pedig a Garam völgyéig. Ezt követően ultimátumot kap Párizsból, hogy ha nem vonul vissza, koncentrált támadásban lesz része Magyarországnak. Visszavonul, megkíséreli felszabadítani a Tiszántúlt, de 1919. augusztus elsejére a Tanácsköztársaság összeomlik, a vezetői zömmel elmenekülnek az országból, a románok átkelnek a Tiszán, és augusztus 4-én már Budapesten vannak.

– A román nacionalisták sokszor dicsekednek azzal, hogy bent voltak a budapesti parlamentben, és fenyegetőznek is időnként, hogy újra megtehetik…

– Még tovább is mentek. 1919. szeptember-novemberben a román hadsereg ellenőrzi Tiszántúlt, Mátraalját és a Tiszától északra fekvő részeket, a Duna-Tisza közét és a Dunántúl északi részét. Amit nem ellenőriznek, az a Balatontól délre eső rész, ahol Horthy nemzeti hadserege rendezkedik be. 

– Meddig tartott ez a román uralom?

– Néhány hónapig tartott, de rossz emléke van Magyarországon, mert a román hadsereg eléggé zabolátlanul viselkedett, és nemcsak rekviráltak, de még a Nemzeti Múzeum aranykincsét is megpróbálták eltulajdonítani. Egy tárgyalássorozat eredményeképp 1919. november végére kiürítik a Duna-Tisza közét, Észak-Magyarországot, a Dunántúlt, a Tiszántúl kivételével, ahová Horthy nemzeti hadserege nyomult be, és Tiszántúlt 1920 áprilisáig megszállás alatt tartja.

– Hogyan tűntek el végül a románok?

– Úgy, hogy az antant nemcsak Magyarországgal, Romániával szemben is ragaszkodott ahhoz, hogy a saját döntéseit keresztülvigye. Vagyis olyan határokat szabjon meg Románia és Magyarország között, amilyenben Párizsban megállapodtak. A románok például egy kicsit kevesebbet kaptak annál, amit a 16-os bukaresti szerződésben nekik ígértek. Makó és Gyula még Romániához kellett volna kerüljön. A békekonferencia célja, hogy az általuk megszabott határoktól vonják vissza a különböző katonaságokat. A románokat 1920 áprilisában sikerült visszavonni, de Délvidéken a szerbek csak 1920 nyarán vonultak ki, amikor a békeszerződést ratifikálták. Nekünk is van egy terület, ahonnan ki kellett vonulnunk, az Őrség (Burgenland). Ott a magyar haderő állomásozott. 

– Ez az időszak hogyan befolyásolta Magyarország további történelmét? Milyen hatásai voltak?

– Vége lett egy nagy álomnak. Ennek a hatása kettős. Annak a valamikori magyar államnak a visszaállítása, amely először 1541-ben esett szét, és amelynek visszaállításáért a magyar politikai erők évszázadokon át harcoltak, egyszer és mindenkorra lekerült a napirendről. Olyan demográfiai átalakulások történtek magyar területen, hogy ez lett a következménye. Hogy ez éppen ekkor és éppen így történt, azt is mondhatnánk, hogy véletlen volt. A modern nacionalizmusok korában ilyen demográfiai háttérrel nehéz fenntartani egy államot. Ez tehát az első világháború befejeződésének az egyik tartós következménye: az álom, hogy a magyar államot vagy a régi magyar királyságot magyar vezetés alatt fenntartjuk és modernizáljuk, meghiúsult. Úgy tűnik, egyszer s mindenkorra lekerült a napirendről, és Magyarországnak meg kell békülnie a trianoni határokkal. 

A másik a belpolitikai forrongás magyar és magyar között. A háborút követő 20-25 évben magyar és magyar között antagonisztikus ellentét alakult ki: hogy valaki a vörös hadseregben harcolt, valaki rekvirált vagy szocializálta a nagybirtokot, vagy valakiét szocializálták. Valaki emigráns volt, mint Bethlen István Bécsben, vagy pedig Kun Béla hatalmon Budapesten. És ’44-45-ben jönnek vissza a volt kommunisták bosszúszomjasan. Nem igaz az sem, hogy 1956-ban az ország egy emberként harcolt az oroszok ellen. Akkor is megosztott volt az ország, voltak Rákosinak hívei és voltak forradalmárok. Ezek lőttek egymásra. 

A Kádár-korszakban ezek az egymásra rakódó ellentétek eltompultak, szőnyeg alá voltak söpörve. A rendszerváltás óta elég erősen feltörtek, és Magyarországon a politikai elit megosztottabb, mint például Romániában, Csehországban vagy Szlovákiában. Nem tudok példát arra, hogy a romániai politikai vezetés Brüsszelben alapvető román célokban egymást bírálta volna.

A magyar elit számára ez a természetes. Ez pedig antagonizálta a magyar társadalmat. A történelmi emlékezetünk nagyon ellentmondásos a 20. századot illetően.

– Tehát máig hatnak azok az események?

– Ma is hatnak. Van egy társadalmi elmélet, amely szerint a család vagy kis csoportok átörökített emlékezete képes fölülírni a társadalmi emlékezetet. Az iskolában mondhatnak valamit, de a családi emlékezet generációkra visszamenőleg képes felülírni. És a gyerekben hagy egy olyan érzést, hogy nem úgy volt, de nem mondjuk. Ez volt jellemző a Kádár-korszakra: otthon másként beszéltek, mint például az iskolában. Erre a politika rá tud játszani, föl tudja erősíteni. Tudná tompítani is, de úgy látom, Magyarországon nem ez a cél. 

– Ahogy a hatalom megszerzése vagy megőrzése kívánja.