2024. november 21., Thursday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Csütörtöki kimenő

Sosem gondoltam volna, hogy macskás leszek. Macskanő pláne. Ez utóbbi már csak azért is lehetetlen, mert a macskanőiesség egyetlen kritériumával sem rendelkezem. Ilyen szűkkeblű volt a természet velem. Bánatom tehát magánjellegű, és nem tartozik a továbbiakban a nyilvánosságra.

Pedig macskatartó lettem. A tulajdonlás, birtoklás nem engem illet, arra vannak sokkal hivatottabbak a családon belül. Nekem jut viszont a teljes körű gondoskodás – elméletileg –, amikor a család többi, macskitiszben szenvedő/kéjelgő tagja nem tartózkodik a Vásárhely nevezetű kontinensen. Ilyenkor előveszem a kamrában tartott macskatáp változatos tárházából az éppen legfelső tasakot, aminek tartalmát kisfokú kézügyességgel kifejtem a macska táplálására rendszeresített alpakatálkába. (Nem az alumíniumból készültbe, mert arról azt tartja a népi orvostudomány, hogy Alzheimer úr látogatása minden időben várható. Érkezése biztos, de azt már az áldozat aligha érzékeli.) 

A macska hálásan dörgöli az ő háromszögre hajazó (szőröző) fejét a lábfejemhez, dorombol, azaz különös, csak a macskafélékre jellemző gége-torok-tüdő stb. hangot ad ki, amelynek a gazda szívét melegítenie kell. A doromb nevű népi hangszert néhányszor sikertelenül próbáltam fel életem folyamán. Igaz, akkor még nem voltam macskás.

A mi macskánk nem szeret kint kóricálni. Ha olykor szökni próbál, mint afféle szobajószág, csupán a második vagy harmadik emeletig nyilall fel, ott viszont az idegenséget tapasztalván visszaiszkol a meleg akol, akarom mondani szoba melegébe. Volt némi kísérlet arra, hogy unokánk pórázon levigye a tömbházikónk elé, ám J. (teljes nevének elhallgatását kérte) ugyancsak idegenkedett a természet közvetlen megismerésétől, visszakozott, ha lett volna elég ereje, lábát megvetve egy tapodtat sem mozdult volna. Tény, hogy gazdáját visszahúzta a már említett megszokott környezetbe. Ebben következetesen konzervatív. Kiadott szárazdajkaságban nem barátkozik. Más macskákkal sem. Azért az erkélyekről és ablakokból figyel: madarat, kutyát, más macskát, levélrezdülést, esőkopogást nemkülönben. A vadászösztön nem veszett ki belőle.

Szociálisan melegszívű. Ragaszkodik hozzánk. Tőlünk elfogadja a simogatást. Itt egy kivételt kell mindenképpen beiktatnom: én még soha nem érintettem meg a macskát, akit ettől függetlenül felixnek nevez a tudomány, ami a latin boldognak felel meg. Azaz még csak nem is kellett a Szentszék elé kerülnie, már születésétől fogva boldoggá van avatva. Ragaszkodására jellemző, hogy midőn a család aktív dolgozói és tanulói elhagyják a közös fedél alatti helyiségeket, termeket és konyhákat, és a lakosztály sajátságosan üres, bejön hozzám, az íróasztalomra telepszik, az egeret kezelő kezem után kapdos vagy méltóságteljesen átsétál a billentyűzeten, egyedi lábjegyét hagyva az éppen készülő szövegben.

Midőn nagyon zavar, előveszem azt a kis palackot, mely kék szesszel telített, és a képernyő, szemüveg vagy teló tisztítására használatos. Elég felmutatni, anélkül, hogy kicsavarnám a palack száját, már a szúrós szag emlékétől is menekülőre fogja. Rátelepszik a széles ablakpárkányra, amelyet a bagolygyűjtemény számára kértünk kialakítani a termopánosoktól (akik nincsenek rokonságban a thermopülei hős spártaiakkal – önként adódik az összevetés), de amely kedvenc obszervatóriuma lett háziállatunknak. A baglyoknak össze kell szorulniuk. 

Reggelente rátelepszik életem párjának bal térdére, onnan ugrásra készen szemléli a vidéket: megéri, mert a molylepkék szörnyű halála és felfalása következik e szemléből, miközben simogatást kér és becéző szavakat. Lelke van, állítom. Vagy meghallgatja a legfrissebb mondén híreket és aktuális évfordulókat, művelődéstörténeti adatokkal gazdagodik (paprika-blog). Határozottan sokat tanul tőlünk. Nem idegenkedik a komolyzenétől. Elmélyülten hallgatja az ágyra telepedve. Teljesen ellazul. 

Ha tévézünk, nem érdeklik a mérkőzések, a tenisz egyenesen idegesíti, inkább kimegy a balkonra, és zöld leveleket szagolgat, néha egy-egy savanyút meg is kóstol. Él-hal az olajbogyóért és a fasírtért. Ízlése mediterrán. Végül esténként, midőn lehuppanunk krimit nézni a Netflixen, a karosszék háttámláján a fejem mögé telepszik: nem nézi a borzalmakat, annál függetlenebb személyiség, csupán hallgatja a párbeszédet, és elmélázik a hangeffektusokon. És ha egy-egy szót nem értek, vagy túl gyorsan elkapkodják a feliratot, a fülembe súgja az ismétlést. Nem is tudom, mitévő lennék nélküle.


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató