2024. july 5., Friday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Csütörtöki kimenő

 A hétközben felírt ötletek kis cédulákon hevernek egy erre a célra rendszertelenített dobozban. Nálam – speciális eset, de nem kell hozzá orvosi konzílium – a hét csütörtöktől csütörtökig tart. Jobban mondva szerda reggeltől szerda reggelig. A jegyzetírás az egyetlen meghatározó pont eseményekben nem dúskáló létezésemben.

 Például fel volt ceruzázva egy olyan konyhai kis cetlire, amire szokott körülmények között a vásárlandók jegyzéke kerül, minden további kommentár vagy függelék nélkül: „törni vagy harapni a kenyeret?” Ne tessék valami épületes gondolatra rásejtődni, egyszerűen gyermekkoromból maradt itt csökevényként a dilemma. Számos szülői intéssel és jótanáccsal, asztali figyelmeztetéssel, a jómodorra való utalással igyekeztek rászorítani bennünket a közös ebédek alatt, hogy a kenyeret, a gondosan leszeltet törni kell, nem harapni belőle, marcangoló kutyamód, ahogy pedig a képeken (filmeken) látni szabad, lehet. (Gondolom, ez olyan fiús dolog, a lányok e tekintetben másak voltak, illedelmesebbek. Samu unokám szerint van fiús számítógép is, hogy a gendernevelés csődjéről is ejtsek néhány szót.)

 Pedig mennyivel nagyobb élvezet beleharapni a zsíros kenyérbe, amelyre apró kockákban rászórták a vereshagymát, sőt megsózták és meg is paprikázták, ahogyan a pajtásom, Ambrus ette, akinek a második emeletről dobták, eresztették le kötélen papírstanecliben az uzsonnát.

 Ekkor azonban megint következett a szülői kekeckedés, kifogás, kivételezés, hogy azt nem kell törni, hanem abból egészséges kis (hangsúlyozott: kis) falatokat kell fogaink akkor még ép és 

teljes félköríveivel lemetszeni. (Na persze a fogak között ott lapul a természet által is kedvelt munkamegosztás, vannak metszők, rágók, őrlők, bölcsködők stb.) Így – ha rájuk hallgatna az ember – teljesen össze lenne zavarva. Ráadásul a kenyértöréssel az ember morzsázik, szemetel, szőnyegre ejt, akkor meg a lehullott morzsákból egészséges galacsint sem lehet gyúrni, amivel pedig istenien lehet dobálni az asztal túlsó oldalára biztonságból távol ültetett öcsénket. (Úgy vettünk revansot a galacsincsinálás tilalmát kijátszandó, hogy a kertből, mely a házunk mögött nyújtózott hegynek fel a kadétiskola egykori tanárainak és kertészeinek jóvoltából – a ház, amelyben akkor laktunk apánk szolgálata folytán – vágtunk egy szépen ívelő, jól hajló vesszőt, és valahol egy csábítóan hívogató pocsolyából sarat emeltünk ki saját kiművelt, írni már tudó kezünkkel, és galacsint sodorva feltűztük a botunkra, majd az éppen nem szeretett – délutáni alvásaihoz síri csendet parancsoló – egyetemi tanár házának fehér-kávészín falára lövelltük rá. Az élvezet kéjes volt. A vessző tehát úgy működött, mint egy ókori ostromgép a rómaiak korából. Ha Freud bátyámat kérdezed, akkor bizonyára ez a gyermekkori pozitív trauma vezetett oda, hogy én és barátaim egy része felnőttkorban a múlt vizsgálgatásából kereste, keresi kenyerét, a törtet vagy harapottat, az most édes mindegy. 

 A dilemma – törni vagy harapni – unokáink korában már elavulttá vált. Vagy nem esznek, vagy el kell távolítani az isteni kenyérhéjat. Nem fogyasztanak, nem szeretik a kenyeret. Az iskola kiflit oszt, szárazat és ehetetlent. Sőt a szüleik sem szelnek maguknak, mert a kenyér hizlal, egészségtelen, nem ajánlott és egyéb, Barbie babák alakformázására és utánzására, idealizálására alkalmatlan eszköz. A kenyér már nem a legfontosabb táplálkozási alap. Manapság az emberek croissantot keresnek, vagy müzlit és más szárazkorpákokat. Megvetés tárgyát képezi az, aki húsleveshez, pityókához kenyeret is fal. Jobb helyeken, Nyugaton százféle variánsban kelletett kenyeret nem esznek karcsúbbnál karcsúbb ismerőseink. Sőt a családfő vagy az, aki nincs gyermeknevelési szabadságon, nem munkanélküli, már nem is kenyérkereső. Valami mást keresnek. Például a boldogságot, ámbátor azt sem törni, sem harapni sem illő.

 Azért a kenyér jelen van a közéletben, hiszen folyton kenyértörésre kerül sor, frakcióznak, meghasonlanak, különbözni, elválni vágynak, autonomizálnak, egyre kisebb és kisebb fogyasztható darabokra törik az egységet, ami inkább már kétség, háromság (szentség nélkül), négység így a végtelenségig, a teljes atomizáltságig, amikor aztán valaki felveti a részek összefogását, egybeterelését világszervezetekbe, uniókba, hármas vagy többes szövetségekbe, antantokba vagy atlanti szövetségekbe való tömörülés előnyeit. Mondanom sem kell, mindig lesznek, akik szeretnék magukat kiharapni, kitörni az egységből, akik önfejűen mást hirdetnek, amíg be nem látják, hogy az emberiség előtt ott a nagy dilemma: harapni vagy törni kell a Jövő kenyeréből?

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató