2024. november 24., Sunday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Gyakran nézett farkasszemet a halállal, s annyiszor járt túl a kaszás eszén, hogy egy ideje udvariasan elkerülik egymást. Így hát beteljesedhet az ötvenéves egyetemi találkozón versben megfogalmazott kérés, hogy a kilencvenedik évét is megélhesse.


Gyakran nézett farkasszemet a halállal, s annyiszor járt túl a kaszás eszén, hogy egy ideje udvariasan elkerülik egymást. Így hát beteljesedhet az ötvenéves egyetemi találkozón versben megfogalmazott kérés, hogy a kilencvenedik évét is megélhesse. A 88 éves dr. Székely Pál a fertőző betegségek 2-es számú marosvásárhelyi klinikájának osztályvezető főorvosaként 1994-ben vonult nyugdíjba. Negyvenéves tevékenysége során betegek ezreit gyógyította alapos szakmai tudás, gazdag tapasztalat birtokában, emberséggel és segítőkészséggel.

Verespataki bányász fiaként az arany hazájából indult. Szellemi látókörét a kolozsvári unitárius kollégiumban formálták. Az orosz fogság poklából szinte hihetetlen módon szabadulva a marosvásárhelyi orvosi egyetem első hallgatóival készült fel az orvosi hivatásra, amit példamutató hűséggel gyakorolt negyven éven át. Nyugdíjasként nagy lelkesedéssel tanított a református asszisztensképzőben, megírta fogságának történetét, majd nyugalomba vonulását követően önironikus versekben incselkedik az öregedéssel és a halállal.

Ahogy kimondom, Verespatak, vastag keretes szemüvege mögött fényes lesz a tekintete, arca kipirul, s mesélni kezd. Érdeklődésemre bekapcsolja a számítógépet, amelynek képernyőjét a negyvenes évek kezdetén virágkorát élő település idilli színes képe tölti be. A házak közül kiemelkedik a katolikus, az unitárius és a református templom, s az erdőbe kapaszkodó utca sarkán jól kivehető az emeletes szülői ház. Abban az időben Verespatakon körülbelül 700 római katolikus, 300 unitárius és 30 református élt – teszi hozzá.

Kitörni az arany hazájából

– 1924. március 24-én születtem a „vad sziklák és szelíd fenyvesek birodalmában”. Édesapám, akárcsak a lakosság többsége, magánbányász, bányatulajdonos volt. A robbantással nyert kőtömböket, amely az aranyércet tartalmazta, csillével hordták ki a bánya száján, majd elszállította ki-ki a saját zúzdájába – emlékezik. Megmutatja egy aranymosó zúzda, az úgynevezett stomp makettjét (képünkön), amelyen gondosan kifaragták a kőtörő és aranymosó műhely minden tartozékát.

– Mennyi aranyat lehetett nyerni ezzel a módszerrel? – érdeklődöm.

Székely doktor egy megőrzött ércdarabot mutat, majd elmondja, hogy az emberpróbáló munka eredménye a szerencsétől függött.

– A nehezen megszerzett jövedelem százfelé kellett, s így a három fiútestvérből sem az öcsémet, sem a bátyámat nem tudták taníttatni, így ők bányászok maradtak. A zúzda 1948-ig működött, akkor egy éjszaka mindent államosítottak. Amikor módjukban állt, a bányászok félretettek egypár gramm aranyat. A kommunista rendszer képviselői azonban letartóztatták őket, s addig kínozták, amíg bevallották, hogy mennyi aranyuk van.

Az unitárius kollégiumban

– Hogyan sikerült kitörni az arany belülről korántsem annyira fényes világából?

– Mivel jó tanuló voltam, a helyi unitárius lelkész, Nagy Domokos és a tanító rábeszélte édesapámat, hogy küldjön gimnáziumba. Hónapokig jártam a lelkészhez felkészítőre, mivel magyar nyelvű óvoda és iskola hiányában románul tanultam. 1937 őszén sikeresen felvételiztem a kolozsvári unitárius kollégiumba. 1940-ben, a bécsi döntés után a negyedik gimnáziumot már menekült diákként végeztem, mivel a kettéosztott országrészben Verespatak Dél-Erdélyhez került. Szülői támogatás nélkül maradtam, s tanáraink tanítványokat szereztek számunkra. Előfordult, hogy négy-öt tanítványom volt. Ötödikes gimnazista koromban elnyertem a Horthy-ösztöndíjat, amit csak egy tanulónak ítéltek oda a gimnáziumból. Mivel kitűnő voltam, három évig folyósították.

– Hogyan tudott Észak-Erdélyből Verespatakra utazni?

– Az úgynevezett diákcsere keretében a nyári szünidőben évente egyszer útlevéllel mehettem haza.

Diákmunkán Wass Albertnél

– Úgy hallottam, hogy volt egy különleges vakáció is, amit Wass Albert birtokán töltött. Hogyan történt?

– Az unitárius egyház folyóiratában felkérték a híveket, hogy anyagi támogatásunk érdekében a megbízható, szorgalmas tanulókat alkalmazzák nyári munkára. A püspökség válogatta ki, hogy kit hova küldenek, s úgy kerültem 1942 nyarán Cegére, ahol a Wass-birtok volt.

– Mi volt a diák feladata?

– A 45 hektáros cegei tó túlsó partján állt a villaszerű magánnyaraló, ahova rokonokat, barátokat hívtak üdülni. Kaptam egy hétvégi házikót, s az volt a feladatom, hogy amikor megérkeztek a vendégek, s meghúzták az útszéli kis harangot, csónakon vagy tutajjal átkeljek a tavon, fogadjam őket, majd a történtekről beszámoljak Wass Albertnek. A villa mellett strand volt, csónakok, horgászati lehetőség. Annyi hal volt, hogy amikor mentem a tavon, a halak felugrottak a tutajra. Mivel a személyzet is megszeretett, a konyhán jól ment dolgom. A közelben levő határőrségnél minden szombat este táncmulatság volt, s egy idő után Wass Albert rám bízta a pince kulcsát. A mulatságon gimnáziumi egyenruhámban szolgáltam fel az italt, s amikor megtudták, hogy menekült diák vagyok, a borravaló sem maradt el.

– Milyen benyomást őrzött meg Wass Albertről?

– Közvetlen, kedves ember volt, az irodájában fogadott, s az íróasztalán mindig tartott édességet, amivel megkínált. Érdeklődött a helyzetemről, a szüleimről, s alkalmazottaihoz is hasonló módon viszonyult. Sokszor a vállára vette a kapát vagy a kaszát, és dolgozni ment, máskor a puskával a vállán indult el vadászni.

Szép élmény volt, de a másfél hónap hamar véget ért. Visszatértem az iskolába. Az unitárius kollégiumban az ellátási, bentlakási körülmények, az iskolai felszereltség szegényes volt, de a baráti szellemet, az összetartozást, a szabadabb gondolkodás lehetőségét példamutatónak éreztük. Kiváló tanáraink felkészítettek az elméleti és a gyakorlati életre is. A szüleim mellett a tanáraim is azt szerették volna, ha a teológián tanulok tovább, ezért hetedik, nyolcadik gimnazista koromban ünnepekkor legációba is elküldtek.

Haláltábor a Dnyeszter partján

– Csakhogy a pályaválasztásba beleszólt a második világháború.

– 1944-ben az osztálytársaimmal együtt behívtak katonának a kolozsvári gyalogezred 1-es zászlóaljába. A megkezdett gyalogsági kiképzést Debrecenben folytattuk. Az ukrán túlerő gyűrűjében 1944. október 25-én Nyíregyházán fogságba estünk.

Amikor ide érünk a beszélgetésben, Székely doktor az unokája által kiadott könyvet mutatja, amelyben fogságának a történtét írta meg. A címet elolvasva – Haláltábor gázkamra és krematórium nélkül, amit volt fogolytársa, dr. Halas Ferenc egyetemi tanár könyvéből kölcsönzött – semmi kétségünk sem marad a tartalomról.

– Hosszú lenne elmondani, hogy mit élt át, ezért arra kérem, foglalja össze a fogságbeli eseményeket.

– A focşani-i gyűjtőtáborból a Dnyeszter innenső partján fekvő besszarábiai város, Benderi (románul Tighina) mellé vittek, ahol borzalmas körülmények között, hidegben, élelem és víz nélkül tartottak hónapokon át. Az embertelen bánásmód, a mostoha körülmények miatt a közel négyezer fogolynak a nyolcvan százaléka elpusztult. Mivel minden betegséget, s végül a tuberkulózist is elkaptam, pusztulásra ítélt, munkára alkalmatlan fogolyként 1945-ben az első szállítmánnyal hazaengedtek.

– Hogyan sikerül túlélnie a borzalmakat, a betegségeket?

– Részben azért, mert 14 éves koromtól hozzászoktam a mostoha körülményekhez, másrészt az optimizmusom segített abban, hogy mindig bizakodással tekintsek a jövőbe. Minden alkalmat megragadtam, bármely munkát elvállaltam, hogy élelemhez jussak, mozoghassak. Bár fogságom három hónapját fekvőbetegként, mondhatni a sír szélén töltöttem, életben maradásomra egészen pontos magyarázatot nem tudok adni. Lehet, hogy hírmondónak küldött haza a Gondviselő…

Az orvosi egyetemen

– Ahogy egy kicsit helyre jöttem, 1945 októberében a Bolyai Egyetem Marosvásárhelyen újraindult orvosi fakultására felvételiztem, s mivel az oktatás néhány hónap múlva kezdődött, az idő alatt látszólag meggyógyultam.

– Miből élt az egyetemen?

– Első- és másodéves koromban a volt kadétiskola harmadik emeletén rögtönzött 30 ágyas termekben szállásoltak el, mostoha körülmények között. Rengeteg volt a poloska, s nem volt ivóvíz, mert a visszavonuló németek felrobbantották a vízműveket. A szerpentin alján levő Sándor János forrás vizében mosakodtunk, s szükségleteinket az épület környékén levő erdőben végeztük el. Az évfolyamtársak nagy része már megjárta a háborút, a koncentrációs táborokat, és hozzá voltunk szokva a nélkülözésekhez.

A kezdetben hiányos oktatási feltételek évről évre javultak, s kiváló orvosprofesszoraink, tanáraink szigorúan megkövetelték a vizsgaanyagot.

Nekem könyvem soha nem volt, de gazdag kollégáimhoz társulva haladni tudtam. A menzán a dán segélyt, a száraz halat ettük hónapokon át.

A kötelező vizsgák után 1949-től kineveztek egyetemi gyakornoknak a mikrobiológia tanszékre, amelyet Putnoky professzor vezetett. Irányításával megtanultam az elméletet (mikrobiológia, vírustan, parazitológia) és a gyakorlatot is, mivel mi végeztük minden klinikának a laboratóriumi vizsgálatokat. 1951-ben a közegészségtudományi karon végeztem, majd 1951-53 között tanársegéd voltam az OGYI járványtani tanszékén, s főkutatói minőségben a Közegészségügyi Intézet járványtani osztályán dolgoztam. Tanársegédi kinevezésemet követően rábeszéltem a rektort, hogy küldjön el egy-két évre a fertőző betegségek klinikájára, hogy a gyakorlatban is megismerjem, amit elméletből tanultam, majd visszatérek az oktatásba. 1954-ben mentem a klinikára, 1959-ben főorvosi versenyvizsgát tettem, majd 1994-ig, a nyugdíjazásomig négy évtizedet töltöttem ott.

Fertőző betegek között

– Köztudott, hogy a fertőző betegségek soha nem képezték a fiatal orvosok kedvelt szakosodási területét. Nem félt a fertőzésektől, hisz akkoriban még az antibiotikumot sem ismerték?

– A fertőzőforrást jelentő betegek között dolgozni áldozatot jelentett. Akkoriban nem volt sürgősségi klinika, s minden eszméletlen, lázas, hasmenéses beteget a végső esetben hozzánk irányítottak.

– Hány orvos látta el őket?

– 1964-ben teljes volt a létszám – mondja, s mutat egy képet is, amelyen a klinika orvosai láthatók: dr. Kelemen László professzor, dr. Kasza László adjunktus, tanársegédek, szakorvosok, alorvosok, vegyészek, gyógyszerész –, összesen 26-an dolgoztunk a 250 ágyas kórház két épületében. Olyan nagy járványok voltak – vérhas, hastífusz, malária, tetanusz, gyermekbénulás, diftéria, skarlát, szamárköhögés –, hogy a folyosók is tele voltak betegekkel. Rengeteg volt a haláleset, sok kollégánknak, barátunknak a gyermeke halt meg, s orvoskollégák, a segédszemélyzet tagjai is.

– Hogyan lehetett ezt a munkát szeretni?

– Ha az ember hivatásának érzi, akkor szívvel-lélekkel gyógyítja a betegeket. Rengeteg sikerélményem volt, de sok kudarcot is el kellett viselni, elsősorban a gyógyszerek hiánya miatt. A fertőző betegségek klinikáján teljes kivizsgálást kellett végezni, hogy megállapítsuk a sokszor eszméletlenül hozzánk került páciens diagnózisát.

– Mikor javult a helyzet?

– Az antibiotikumok megjelenésével és a kötelező oltások bevezetésével jelentősen csökkent a betegek száma.

– Számon tartotta-e, hogy hány betegen segített?

– 15 évet tesz ki az ügyeletben eltöltött idő. Engem orvos sohasem vizsgált, a saját diagnózisom is én állapítottam meg: érelmeszesedés-alapon előálló érzés- és mozgászavarok, s ennek a mellékhatásai, ami sajnos a szobához köt.

– Ha visszagondol a klinikára, milyen emlékezetes dolog jut eszébe?

– A rokonok, testvérek, szülők, barátok, ismerősök és ismeretlenek…, mert az orvos, aki hivatásból végzi a munkáját, minden betegével meghal egy kicsit. A feleségemet, aki főkönyvelő volt a klinikán, 12 évig gondoztam cukorbetegséggel és szövődményeivel: négy infarktus, agyvérzés, jobboldali bénulás és teljes vakság az utolsó három évben.

Sok neves, híres embert kezeltem, s mivel kevesen voltunk unitárius orvosok, az unitárius papok is hozzám jártak. Egy nap a volt verespataki lelkészt, Nagy Domokost hozták gyomorrákkal Vásárhelyre. Megálltak a klinikánál, megvizsgáltam, s az analízisek alapján megállapítottam, hogy vészes vérszegénysége van. A vértranszfúziós központból eritrocitamasszát kértem, s amikor a második flakont is megkapta, kinyitotta a szemét, megkérdezte: te hogy kerültél ide? Hat hét után gyógyultan távozott, s a következő szavakkal köszönt el: milyen jó, hogy nem hallgattál rám, és nem mentél a teológiára.

– Mikor kezdődött a klinika jellegének a megváltoztatása?

– Viszonylag későn, amikor már betöltötték a jövedelmező állásokat, nálunk ugyanis csak az állami fizetés járt az orvosnak.

– Ha újrakezdené, melyik szakot választaná?

– Ma sem az anyagi érdekek vezényelnének, ami a fertőzőklinikán nem volt divat, így hát valószínűleg ugyanazt.

Egyetlen karikagyűrű

– A nehéz, felelősségteljes munka után mi jelentette a kikapcsolódást?

– Rá kell nézni a könyvtáramra. Diákkoromtól csak úgy tudtam elaludni, ha olvastam néhány oldalt. Ezenkívül vadászni jártam, szarvasbőgést hallgattam, horgásztam. Nagyszerű baráti körünk volt, akikkel összeültünk, kártyáztunk, beszélgettünk.

– Gyermekei, unokái folytatják-e a mesterséget?

– Egy fiam van, aki Párizsban informatikus, az egyik unokám Budapesten jogból doktorált, a másik utolsó éves bölcsészhallgató.

– Aranybányász utódként szerette-e az aranyat?

– A karikagyűrűn kívül, ami 18-20 karátos verespataki aranyból készült, s amit 1951 óta nem húztam le az ujjamról, nincs egyéb aranytárgy a birtokomban, s arany ékszer a családomban sem volt.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató