Élete sorsmetafora volt...

Tárlatnyitóval ünnepelte csütörtök délután Marosvásárhely érdeklődő magyarsága az immár 19. alkalommal megszervezett Bernády Napok kezdetét.

Tárlatnyitóval ünnepelte csütörtök délután Marosvásárhely érdeklődő magyarsága az immár 19. alkalommal megszervezett Bernády Napok kezdetét. A csütörtök déli, hagyománnyá vált diákvetélkedővel indult a rendezvénysorozat, amely a szóban forgó képzőművészeti esttel folytatódott, majd péntek este ért véget a Kultúrpalotában szervezett gálaműsorral és az emlékplakettek átadásával (ez utóbbiról a későbbiekben olvashatnak).

A csütörtök este megnyitott tárlat tulajdonképpen emlékkiállítás: a tragikus sorsú Kulcsár Béla, Marosvásárhely néhai ünnepelt szobrászművészének, számos köztéri alkotás (közöttük az Íjásznő vagy a Színház téri szoborcsoport) létrehozójának munkáit – festményeit, kisplasztikáit, illetve a köztéri szobrait megörökító fotókat – láthatjuk a Bernády Ház földszinti galériáiban, amelyet teljes telt házas közönség vett birtokba csütörtök délután. A publikumot a házigazda és a ceremóniamester szerepében Nagy Miklós Kund üdvözölte, majd a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány elnöke, Borbély László mondott nyitóbeszédet.

– A tavaly a 18. Bernády Napokat szerveztük, jövőre jubileum következik. Ma délben kétszáz fiatal vett részt a Bernády-kupán, avagy a Sportélet a Bernády korában című diákvetélkedőnkön, és ez azt jelenti, hogy az eltelt húsz év alatt legalább 2000-2200 fiatal ismerhette meg Bernády György életművét. Érdekelte őket Bernády, utánanéztek a témának, hiszen tudjuk: az ő korában is volt már futball, polgármesterként pedig nagyon támogatta a vásárhelyi sportéletet is. Több csapat is román osztályból jött, helytálltak, érdekelte őket az a Marosvásárhely. Ez nagyon fontos mindannyiunk számára, hiszen Bernády nem a marosvásárhelyieké, nem csak a Kárpát-medencei magyaroké. Sokoldalúsága lenyűgöző. Minden évben, amikor a napok lejárta után felszusszanunk, elgondolkodunk azon, hogy a jövőben mi újat szervezzünk, mely, hozzá is kötődő tematikát válasszuk. És minden évben a bőség zavarával küzdünk. A róla kiadott könyvek is nagy sikernek örvendtek, hamarosan a harmadik kötet következik, Bernády városa címmel. Meghatározta a város jövőjét is, tudta, a jövővel foglalkozni kell. Azt kívánom, hogy minden évben örvendjünk annak, hogy ilyen szép városban élünk, hogy milyen sok fantasztikus személyiségünk volt, van, és reméljük, hogy lesz. Ezek egyike Kulcsár Béla szobrász- és festőművész, aki, Bernády Györgyhöz hasonlóan, gyönyörű dolgokat hagyott ránk.

Zsigmond Barna Pál, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának marosvásárhelyi születésű főkonzulja szólalt fel: – Öröm látni, hogy ilyen sokan vagyunk itt ma este, mint arról sokszor meggyőződhettem, a Bernády Ház a helyi magyarság kis kulturális oázisa. Azon központok egyike, amelyek jelzik, hogy nívós magyar kulturális élet létezik Marosvásárhelytől Sepsiszentgyörgyig. Büszkék lehetünk erre, köteleségünk ápolni ezt az örökséget. A Sapientia egyetemről jöttem, ahol emléktáblát avattunk 1956 hőseinek tiszteletére: az ifjúságnak szüksége van az emlékhelyekre. Ezt az örökséget is ápolnunk kell. És az egyik ‘56-os üzenet ezen alkalommal is él: Bernády György, nemzetiségre való tekintet nélkül mindazoké, akik tisztelettel tekintenek rá és elismerik a munkásságát. És ami szintén nagyon fontos: nincs erős Magyarország erős határon túli magyar közösség nélkül, és nincs erős határon túli magyar közösség erős Magyarország nélkül. Szükségünk van egymásra.

A tárlattal kapcsolatosan Nagy Miklós Kund megjegyezte, Marosvásárhely egyik legszebb köztéri szobra Kulcsár Béla alkotása: az Íjásznő.

– Nincsenek szerencsés helyzetben a szobrai, Színház téri alkotásával is baj van: az egyik szobor eltűnt, majd amikor a szoborcsoportot a tér átalakítása után visszahelyezték, rosszul tették őket a helyükre, más pozícióban, mint az eredeti kompozíció. Mi, a Bernády Alapítvány, gyakran szervezünk emlékkiállításokat, igyekszünk elfeledett, kitűnő alkotókat és lenyűgöző életműveiket visszahozni a köztudatba. Kulcsár Béla negyven évvel ezelőtt hunyt el, munkáiból itt láthatunk most válogatást és egy Sepsiszentgyörgyön kiadott katalógust – ott is megrendezték a 40 éves évforduló alkalmából az emlékkiállítást. E katalógus a tárlat kurátorának, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténésznek egy három nyelven közölt tanulmányát is tartalmazza, a tárlatot is ő méltatja majd. Kulcsár Béla nagyon jó barátja volt Székely János, aki szerint nem sok embernek adatik meg, hogy élete sorsmetaforává váljon. Kulcsár Bélának megadatott.

– Sepsiszentgyörgyön nagy sikerű tárlatot nyitottunk, de a kiállítás most ért csak igazán megfelelő közegbe, hiszen itt sokan ismerték a művészt – mondta méltatóbeszédében Vécsi Nagy Zoltán. – Kulcsár Béla itt született 1929-ben, itt járt a Református Kollégiumba, majd a festőiskolába, Kolozsváron elvégezte a képzőművészeti főiskola szobrászat szakát. Művészi alkotói vállalása, tragikus élete sorsszereppé vált. Banner Zoltán körültekintő monográfiájában megfogalmazta: „a mócok ügyét felvállaló Varga Katalin témájával először nyújtja ki az erdélyi magyarság nevében saját kezét a megbékélés és testvériség őszinte szándékával a (…) többségi románság felé, hogy két évtized múltán ugyanannak a gesztusnak a kudarcába pusztuljon bele, az agyagfalvi emlékmű örvén”. Ugyancsak a közösségi szerephez, valamint a körülmények szabta vállalások kudarcaihoz is sorolható a megbízás, amelyet 1956-ban alma materének 400. évfordulója és névadó ünnepsége alkalmából kapott Bolyai Farkas szobrának megtervezésére. A forradalmi események forgatagában ez az elképzelés akkor lekerült napirendről. Ugyancsak társadalmi felkérésre faragja azt a Dózsa-szobrot, amelyet a sepsiszentgyörgyi textilgyár fennállásának 75. évfordulója alkalmából, 1958-ban állítanak fel a gyár művelődési otthona elé. Erősen expresszív jellege és mellszobroknál rendhagyónak számító, belső erőtől is feszülő dinamikája túlmutat a szocreál stílusú köztéri szobrok szokványosságán, megmutatva valamit Kulcsár Bélának abból a zsigeri kísérletező modernségéből, amelyet legfrappánsabban a csavarokkal és ipari alkatrészekkel kombinált Önarcképe közvetít.

A hatvanas évek elején készítette számos „civil” kis szobrát, végigkísérletezi az akkor Kelet-Európában elterjedt szelíd modernista és visszafogottan klasszicizáló formanyelv minden közkedvelt témáját a portrétól az aktig, a munkásábrázolástól az anyaságig, stílusában pedig a realista felfogásútól a dekoratív stilizáló szemléletig és az akkor nálunk merészebbnek számító kubizmustól megtermékenyített síkkal határoló szemléletig (Pongrácz Antónia, Bánat, Napozó, Korsós lány stb.).

Legsikeresebb szobrászi vállalkozása az Íjásznő című bronzszobra. Egy pillanatra úgy tűnt, ez a vállalása is kudarcba fullad, hiszen a Képzőművészeti Alap által hivatalból megszabott magas kivitelezési árat városa nem akarta megfizetni. Kulcsár Béla nem hagyta magát, különböző gyárakból, műhelyekből összevásárolta és összekéregette a szükséges mennyiségű bronzot, és a szobrot egy helyi nagyvállalat munkásaival öntette ki. Hibátlanul sikerült, viszont a kockázat okozta feszültség annyira megviselte, hogy szívinfarktust kapott 38 éves korában. Az Íjásznő 3,5 méteres bronzszobrát nemsokára felállították – a művész döntése alapján – Marosvásárhely egyik legszebb villasorával szemben, a város akkori egyetlen toronyháza előtti parkban annak adekvátan harmonikus kiegészítőjeként. Kulcsár Bélának sikerült ezzel az alig kubizáló, art decós eleganciájú, bizonyos nézetből már-már absztrakt, mindenképpen merészen minimalista vonalvezetésű művel megteremteni egy korszak, a tisztességes remények, az urbanizáció haladást ígérő, de hagyományokra is tisztelettel tekintő korszakának talán immár örök érvényű emléket állító műtárgyát.

Szívinfarktusa után Kulcsár Béla, mivel orvosai eltiltják a nehéz fizikai munkával járó szobrászi tevékenységtől, az általa már korábban is gyakorolt festészet felé fordul. Festészete bátor és sajátos egyszerre, élesen különbözik kortársainak, kollégáinak a felülről ellenőrzöttség okán akarva-akaratlan egymáshoz érlelődött világától. Számára a festészet ekkortól válik a művész közönséggel való kapcsolatának elsődleges közvetítőjévé, amely első intenzív festői periódusában néhány drámai hangvételű művet eredményez (például A barokk város és A mélyben című). Későbbi festményeit inkább a konstruktivitásban összefogott rend és a festészet anyagközeliségének, a nyers tubusszínek alkalmazásának markáns jelenléte (Kompozíció maszkokkal, Csendélet korsókkal és tányérokkal, Oslói est), valamint a természet világmodellként való felfedezése határozza meg (Az élet fája, Ahova vágyom). Több festményén viszont ez előbbieknek ellentmondó nagyfokú elfogódottságot és gyöngédséget mutató líraisággal fogalmazza meg érzéseit (Lepkék, Tükröződés, Lebegés). 1971 után térhetett vissza a szobrászathoz, s készül egyik, a kor szelleméhez legközelebb álló műve, a marosvásárhelyi Színház térre 1974-ben felállított Térkompozíció. Banner Zoltán szerint a szoborcsoport „a páratlanul intenzív művészi gondolkozásmód diadala a narratív (szocreál) iskolázottság, az anyag (a fém) és a társadalmi-politikai környezet előítéletei, visszahúzó erői fölött”. Sajnos, ez az akkor mindenképpen újszerű, de köztereinken máig is ritka, öntörvényű és modern szellemiségű alkotás jelenleg kompozíciós rendjében megbolygatottan, megcsúfolva ad hírt arról a hálátlanságról, amelyben a város egyik legkiválóbbja, Kulcsár Béla és életműve részesül Marosvásárhely mai gazdáinak „jóvoltából”. Kulcsár Béla szobrászi és immár ezzel párhuzamos festészeti életműve a következő években, betegsége ellenére, felfelé ívelt. 1975-ben a szárhegyi Barátság művésztelepen hat hét alatt három művet készít el, ezek közül a Szárhegyi Szfinx, híven becenevéhez, a tulajdonváltás körüli hercehurcát talán egyedül mozdulatlanul átvészelő alkotás, a másik kettő közül a Pillangó immár két éve az Erdélyi Művészeti Központ gyűjteményében gyönyörködteti látogatóit.

Kulcsár Béla fiatalon, alkotóereje teljében, 47 évesen huny el szívinfarktusban az agyagfalvi emlékmű gondjaival lelkében, az ellehetetlenítettség súlyos terhe alatt elszenvedett izgalmak miatt, a kommunista időszak tipikus áldozataként. Olyanként, aki tehetségét a közösség céljainak szolgálatába állítva vállalta a legnehezebbet, látszólag elfogadni a sajátos kisebbségi tudatot lényegéből kifordító hatalmi szándék fondorlatos megbízói ajánlatát, és ami legalább olyan nehéz volt számára, a közízlést kiszolgáló művészeti kánon diktátumát. Megpróbálva – a művészettörténet számos jó példája nyomán – a művészet minden kicsinyes korlátot legyőzni képes erejében bízva a lehető legbecsületesebben megfelelni a feladatnak, megpályázta a székelység mindenkori legnagyobb szabású emlékművére kiírt pályázatot. Amit meg is nyert. A pályázatra benyújtott két pályaműve közül az eleve több kompromisszummal készülttel. (Eltanácsolt másik pályaműve, amely mind tartalmilag, mind formailag a bátrabbik lett volna, úgy tűnik, örökre a kultúrpolitika süllyesztőjébe került. Szerencsére némi fogalmat erről is alkothatunk a hagyatékban fennmaradt vázlatok alapján.) Egy dolog sajnos mára a korabeli tanúk egybehangzó véleménye szerint biztosnak látszik, hogy az emlékmű elkészítésével a művészt megbízó, az alkotás létrehozásának fázisait kézi vezényléssel irányító, a történelmi hazugságokat és esztétikai tilalmakat mindenáron érvényesíteni akaró, ennek érdekében számos technikai korlátot állító kommunista román rezsim a már korábban is beteg Kulcsár Bélát, ha közvetett módon is, de a halálba küldte. A tervet az Országos Műemléki Bizottság elfogadta, de kikötik, hogy a tizenkét alakból hatnak románnak és hatnak magyarnak kell lennie, aminek karakterükben és öltözékükben kifejezésre kell jutnia, és hogy november 25-i határidőre kész kell lennie. A hatalom képviselői, a megbízók többször érdeklődnek az emlékmű makettjének alakulása iránt. 1976. április 2-án is bukaresti kiküldöttek vizionálnak a műteremben. Április 5-én a művész másodszor is szívinfarktust kap, és kórházba szállítják. A kórházban is többen megkeresik az emlékmű további sorsának ügyével. Kulcsár Béla 1976. június 18-án meghal. Az agyagfalvi réten ma látható emlékmű csak nagyvonalakban emlékeztet a Kulcsár Béláéra, amely – ahogyan Banner Zoltán fogalmazott – végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában 1980 nyarára készült el. 1990. október 14-én került sor az emlékmű ünnepélyes avatására. Kulcsár Béla neve az avatóünnepségen talán el sem hangzott – mondta Vécsi Nagy Zoltán, majd a néhai művész előtt tisztelgő pezsgőbontással és azt követő beszélgetéssel kezdetét vette Marosvásárhelyen a XIX. Bernády Napok.