Elmélkedéseim az európai parlamenti választások kapcsán
Március 26-án jártak le a hivatalos bejegyezések az európai parlamenti jelöltlistákra a központi választási irodában, a kampány még várat magára, de a politikai pártok nagy hűhóval igyekeznek egymást túllicitálni az ígéretekkel, s mint ilyenkor már bevett szokás, előkerül a már megszokott és jól bevált nacionalista retorika, szónoki beszéd.
Március 26-án jártak le a hivatalos bejegyezések az európai parlamenti jelöltlistákra a központi választási irodában, a kampány még várat magára, de a politikai pártok nagy hűhóval igyekeznek egymást túllicitálni az ígéretekkel, s mint ilyenkor már bevett szokás, előkerül a már megszokott és jól bevált nacionalista retorika, szónoki beszéd. A kisebbségi törvénytervezet már évek óta a parlament fiókjaiban hever, miközben nemrég a székely szabadság napján elfogadott kiáltvány kapcsán, amelyben Székelyföld területi autonómiáját kérték, a szenátus nagy többséggel fogadta el a Bogdan Diaconu szociáldemokrata képviselő által beterjesztett törvénymódosítást, mely szerint meg lehet fosztani állami kitüntetésétől azt, aki az egységes és oszthatatlan román nemzetállamra, az államnyelvre vagy az ország területének elidegeníthetetlenségére vonatkozó alkotmányos előírást – szóban vagy cselekedetben – megsérti. Ez ellentmond az Országos Diszkriminációellenes Tanács az utóbbi napokban hozott azon döntésének, amelynek értelmében nem szankcionálhatók az autonómiapárti felszólalások, nem szítanak gyűlöletre és erőszakra, ezért a diszkrimináció megállapítása és a szankcionálás a szólásszabadság megsértését jelentené. Akkor itt hol van az igazság? Az előbbi törvénytervezet megfélemlít, az utóbbi állampolgári alapvető jogainkat védi. De azzal, hogy megfélemlítenek, azzal, hogy minden városban kötelező az 1918. december 1-ről elnevezett főutca, csak ellenszenvet szítanak, nem fogunk lojálisabbá válni, de ha – és itt újra a Gyulafehérvári Nyilatkozatban ígéretekre gondolok – azokat 96 év távlatából betartják, akkor nem fogunk elkívánkozni szülőföldünkről idegen tájakra, legyen az akár az anyaország is. Vajon itt nem épp az elvándorlás felgyorsítása a burkolt céljuk?
„A székelyföldiek üljenek otthon. Én sem megyek Kovásznára, ők se jöjjenek ide” – jelentette ki városunk polgármestere, aki nem akar arról tudomást szerezni, hogy a mai Marosvásárhely – mint egykori Székelyvásárhely – Székelyföld fő székközpontja, Székelyudvarhely pedig anyaszék, „mert régente a székelyek főkapitánya legtöbbször itten lakott, itt tartattak a székely nemzeti gyűlések, s a perek az egész Székelyföldről ide fellebbeztettek.”
Megkérdőjelezni Székelyföld létezését mint történelmi régiót? Orbán Balázst idézem a hatéves, kitartó munkájaként 1868-ban napvilágot látott a SZÉKELYFÖLD LEÍRÁSA című művének előszavából: „Fő igyekezetem oda volt irányozva, hogy a vizsgálódásom alatti területnek történeti, népéleti, régészeti s tájirati hű leírását adjam;…”
Az RMDSZ hiteles jelöltekkel készül az erdélyi magyarok mozgósítására – hangsúlyozta Kelemen Hunor szövetségi elnök március 24-én. Hogy mit jelent a hitelesség jelen esetben, nem tudom, mert konkrétabb dolgokra gondolok, olyan törvénykezdeményezésekre, olyan lobbikra a minket képviselők részéről, akik nem csak olyan törvények elfogadására adják a voksukat, hogy az uborkának milyen görbülete lehet, hanem nekünk erdélyi, székelyföldi magyaroknak mint őshonos kisebbségeknek hasonló jogaink legyenek, mint Dél-Tirolban, a finnországi Aland-szigeteken, Baszkföldön, Katalóniában, vagy bárhol a nagyvilágban.
Annyi szennyet raktak ránk az utóbbi időben a hazai hírcsatornák, és fehér holló számba sem láttam, hogy a választottjaink meghívottként, avagy betelefonálóként kiálljanak védelmünkre. Ez csak akkor lehetséges, amikor ellenzékben politizálnak? Akkor sem tapasztaltam, vagy csak nagyon ritkán, mert vagy nem hívják meg, amikor rólunk, kisebbségekről esik szó, vagy már ott tartunk, hogy nem mernek szembeszállni a gyalázkodókkal? Ha a koncon osztoznak a kormánypártokkal, akkor mindent a szőnyeg alá seperhetünk? Azért csak vannak nemzetközi normák, amikre hivatkozhatunk, nemde?!
A fenti eszmefuttatás kapcsán véleményem szerint jogosan elvárhatnánk azt, hogy amikor a MOGYE kapcsán az önálló magyar tagozat elindításán fáradoznak, a román médiában keményen hallassák a szavukat, álláspontunkat megismertetve azokkal az óromániai nézőkkel, hallgatókkal, akik nem tudták vagy nem akarják tudomásul venni, hogy a kolozsvári Bolyai Egyetem orvosi kara 1945-ban költözött Marosvásárhelyre, majd 1947-ben (nem kommunista, hanem királyi rendeletre) vált önálló, kizárólag magyar tannyelvű intézetté, mely az évek során jelentős szakmai tekintélyt vívott ki, és a Bolyai Egyetem után az erdélyi magyarság második legfontosabb felsőoktatási intézményévé vált. A román tagozatot 1962-ben Ceauşescu telefonutasítására hozták létre. Az akkor magyar nyelven végzett medikusokat főleg az ország románok lakta vidékeire helyezték, ahol derekasan megállták a helyüket, mert a szakterminológiát mindkét nyelven elsajátították. Kérjék, hogy most se aggódjanak, ne féltsenek attól, hogy a többségi betegeket nem tudnák gyógyítani.
Továbbá javasolnám a nem erdélyi többségieknek, hogy időnként nézzék a LOOK TV-n Sabin Gherman România de la A la Z című műsorát, hogy egy kis transzszilvanizmust, erdélyi szellemiséget szívhassanak magukba. A XXI. században már illő volna az évszázados közös múltunkból arra összpontosítani, ami összetart, és nem arra, ami elválaszt, ami ellenségeskedésre, gyűlöletre uszít.
Uram, hallgasd meg könyörgésünket!
Szász Károly nyugdíjas, Marosvásárhely
