Élő kincsek a várudvaron

Erdélyi mesterségek seregszemléje Marosvásárhelyen

Kovács, fafaragó, gyapjúkészítő, bőrdíszműves, bútorfestő és még számos hagyományos kézművesszakma művelője engedett bepillantást mestersége titkaiba a hét végén a marosvásárhelyi vár udvarán. A budapesti Mesterségek Ünnepe mintájára szervezett I. Erdélyi Mesterségek Ünnepén mintegy 40 hagyományőrző szervezet közel 120 kézművese állt szombat délelőttől vasárnap délutánig a népi kincsek iránt érdeklődő gyermekek és felnőttek rendelkezésére.

Az Erdélyi Kézműves Egyesületek Szövetsége, az Erdélyi Hagyományok Háza Alapítvány és a Hagyományok Háza közös – a magyarországi Népművészeti Egyesületek Szövetsége szakmai segítségével megvalósuló – rendezvényének megnyitóján Kányádi Orsolya és Ila Ildikó műsorvezetők elsőként Íjgyártó Gabriellát, a Mesterségek Ünnepének főszervezőjét szólították a várbeli Figura színpad közönsége elé. 

– Hol máshol lenne fontos egy ilyen ünnep, ha nem Erdélyben, a magyar népi kultúra egyik legfontosabb bölcsőjében? Hol máshol akarnánk felkutatni a még meglévő ősi mesterségeket, megmutatni mindezt a csodát a széles világnak, hol máshol akarnánk ezt megőrizni, továbbvinni és továbbadni? Hiszen itt vannak még élő kincseink, hogy összegyűjtsük azokat egy fesztivál erejéig, hogy itt együtt jobban láthatóvá tegyük az egész világ számára, de önmagunk számára is – hangsúlyozta a Mesterségek Ünnepét 32 éve szervező Íjgyártó Gabriella, akiben már a népi kincsek első budapesti seregszemléjén megszületett a vágy, hogy ezt egyszer Erdélyben is megvalósíthassa. 

Énekkel, tánccal „az idők mélyéről”

Soós Zoltán polgármester nagy megtiszteltetésnek nevezte, hogy ez az ünnep a magyarok, románok, örmények, szászok, szerbek és romák lakta Marosvásárhelyen tartatik meg. 

– Mindannyian, akik itt születtünk, és itt élünk ezen a soknemzetiségű, sokvallású, soknyelvű területen, valami különös, egyedi varázsban osztozunk, amit Erdély tud nyújtani. Azt mondják, az erdélyi emberek halk szavúak, de őszinték és dolgosak. Ezek a tulajdonságok részét képezik az identitásunknak mind területi, mind kulturális értelemben – mondta Marosvásárhely polgármestere.

Kovács Mihály Levente, a Maros Megyei Tanács alelnöke Babits Mihályt idézve – „múlt nélkül nincs jövő, s mennél gazdagabb a múltad, annál több fonálon kapaszkodhatsz a jövőbe” – szólt a hagyományőrzés fontosságáról, ami az erdélyiek közös felelőssége. 

A felszólalók sorát Balogh Júlia, Csoóri Sándor özvegye, a Csoóri Sándor Alap elnöke zárta. – Orbán Balázs ittjártakor úgy vélte, hogy Marosvásárhely arra van hivatva, hogy nemcsak Székelyföld, hanem az egész erdélyi rész kultúrmozgalmainak fáklyavivője legyen. Emiatt is csak dicsérhetjük a késői utódokat, hogy közös akarattal, a városvezetéssel karöltve ideálmodták és meg is valósították ezt a nagy sereglést. Csoóri Sándor mondta, hogy „aki énekkel, tánccal közeledik az idők mélyéről, azt rossz szándék sohasem vezérli”. Amikor népművészetről beszélünk, majdnem mindenki a zenére, táncra és népdalainkra gondol elsősorban. Pedig ugyanilyen fontos a jellegzetes falusi mesterségek továbbélése. Ősi hímzésmintáink és faragásaink máig őrzik jelképrendszerünket és keleti látásmódunkat – hallhattuk egyebek mellett Balogh Júliától.

Főszerepben a gyapjú

A megnyitó után el is kezdődött a színpadon a néptáncelőadások sora – a fellépőkről múlt heti Műsorkalauzunkban tájékozódhattak olvasóink –, és a mesterségeket bemutató sátraknál is beindult az élet. Mivel az első Erdélyi Mesterségek Ünnepe kiemelt témája a gyapjúkészítés volt – ahogy ez a szakmai előadások tematikájában is tükröződött –, elsőként a kibédi gyapjúfeldolgozó műhely illetékesével beszélgettünk. Arról, hogy mi mindennel készültek erre az alkalomra, Szilveszter László tájékoztatott.

– A kifüggesztett képeken a gyapjú útját mutatjuk be a juhok nyírásától kezdve a gyapjú válogatásán, mosásán, szárításán, fésülésén, felbontásán át a fonásig. A legrégebbi technika az orsós fonás, az ezt megörökítő fotón édesanyám látható, aki már nincs köztünk. Az itt kiállított eszközök között a fonó- és a szövőkerék, valamint a szövőszék vagy osztováta is megtalálható, illetve egy gyermekszövőszéket is hoztunk, amit rendszerint nagy örömmel próbálnak ki a kicsik. A kész gyapjútárgyak között székely harisnya, takaró, futószőnyeg és adventi koszorú is látható, ez utóbbi a lányom munkája – mondta el Szilveszter László.

A kibédi gyapjúfeldolgozó műhely sátra közös volt a székelyudvarhelyi Kuckó Egyesületével, amelynek képviselője, Bencze Ilona nemezelni várta az érdeklődőket. 

A tanítvány öröme

A népművészeti értékek seregszemléjéről természetesen a szebbnél szebb kézimunkák sem hiányoztak. A kalotaszegi varrottasok standjánál Gyalai Korpos Ágnes munka közben is szívesen beszélgetett. A Kolozsvárról érkezett kézműves másfél éve tanulta meg a nagykapusi Kis Lukács Erzsébet iparművésztől a szemet gyönyörködtető varrottasok készítését, a sátorban kiállított munkák legtöbbje mestere alkotása volt. A hagyományos kézimunkák mellett újragondolt modernebbek is sorakoztak, amelyeknek egyik jellegzetessége a csipkeszél hiánya. 

– Számomra a varrás egy léleküdítő hobbi. Korábban már horgoltam és kötöttem, most pedig a varrással egészítettem ki ezt a tudást – mondta Gyalai Korpos Ágnes, aki szerint a kézzel végzett munkának antidepresszáns hatása van.

A kovácsmesterség ifjú éltetői

Míg az Erdélyi Mesterségek Ünnepén termékeivel és szakmai bemutatóval jelen levő Demeter József marosszentannai fafaragó szerint a világjárvány és a háború okozta gazdasági helyzetben a vásárlók tudatosabbak lettek, és szívesebben áldoznak valamivel több pénzt egy fából készült, minőségi kézműves termékre, mint egy kínai giccsre, a kovácsmesterség hagyományát továbbvivő csíkszeredai Simó Mátyás szerint az olcsó bóvli iránti keresletet még mindig nehéz lekörözni. A fiatalember 16 évesen egy garázsműhelyben kezdett lakatosmunkát végezni, majd érettségi után Budapesten tanulta ki a kovácsmesterséget, aminek meglátása szerint különös varázsa van.

– Olyan ez, mintha gyurmáznál, csak sokkal szerszámigényesebb – foglalta össze a lényeget Simó Mátyás, aki munkatársával, a csíkszeredai Szén Mátyással főként fegyvereket, dísztárgyakat, dizájnelemeket, vásárokra ékszereket is készít. Főleg múzeumoktól kapnak sok felkérést, a szentendrei skanzen erdélyi tájegysége is az ő kezük munkáját őrzi. A fiatal kovácsok szerint ez a mesterség, ha még nem is tűnt el, de utánpótlás hiányában „lélegeztetőgépen van”, a pályaválasztás előtt álló esetleges érdeklődőkben ugyanis nincs meg a mesterség elsajátításához szükséges kitartás és alázat. 

 Az I. Erdélyi Mesterségek Ünnepén szebbnél szebb néptáncelőadásoktól volt hangos a várudvar. Remélhetőleg ezen a gyönyörű, nyáridéző hétvégén új hagyomány született Marosvásárhelyen.