Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Az életben, a kisbetűsben, előadódhatnak magánévfordulók. Ezzel semmi szokatlant nem állítottunk, ugyanis az emberek élete csupa ilyen évfordulókkal van teletűzdelve, mint a jelzett országutak kilométerkövekkel. A mérföldkövek kifejezés túl ünnepélyes, túlhivatkozott és közhelyszerű. Na már most az évfordulók természetéből következik, hogy megünnepelhetők és elfeledhetők. Avagy elég, ha az ember emlékezik azokra. Mostanában a közösségi média, a közösségi hálók, telefonok azért memóriasegédként is működnek, fel-feldobnak egy-egy emlékezetes fotót és vele együtt az akkori kommentárokat, a csodálók és lájkolók nevét. Persze ennek előfeltétele, hogy akkoriban már fotóztunk a távbeszélőnkkel, és hogy azokat megosztás végett a nyilvánosság, a magánpublikum martalékévá tettük.
Ám az efféle szerencsés megörökített pillanatok, események fotókrónikája legfennebb 10-12 éves, ennyire terjed ki a mobiltulajdonlásunk időtartama. Előtte volt a klasszikus fényképezőgép meg a digitális ugyancsak rövid múltja, hiszen mindezek a műszaki jószágok hozzánk a rendszerváltást követő második évtizedben érkeztek el és váltak pillanatok alatt tömegméretűvé. Ha maradt volna a diktatúra, nem biztos, hogy a 21. század minden technikai vívmányából és átkából ilyen sebesen és ekkora sikerrel, elterjedtséggel részesültünk volna. Köztudomású például, hogy a Nagy Huawei országában vagy a 38. szélességi körtől északra uralkodó népi demokratikus Kim-okráciában a gugli és a többi információs csatorna, világhálózat tartalmát megszűrik vagy ki-be tiltják teljes egészében. Efféle gyakorlat ma már errefelé, Közép-Kelet-Európában egyszerűen elképzelhetetlen, hihetetlen.
Csak változott valami. A régi curájbágyés, tapsonc világot visszasírók száma fizikailag is csökkent. Ugyanis lassan kihalnak; akik pedig ennél fiatalabbak, azoknak fogalmuk sincs arról, hogyan éltünk. Hasztalan mesélnénk nekik rémtörténeteket, nincsenek azokról videóink, felvételeink. (A dokufelvételeket könnyen meg is lehet hamisítani az adott ideológiai célok érdekében.)
Akkortájt születésnapokat örökítettünk meg, képeket apukával és anyukával, egy tavaszi sétát a főtéren, amikor szerelmünk felvette az új raglán ujjú tavaszi kabátját, amit a konfekcióboltban szerzett be, exportból visszamaradt, ezt onnan tudtuk, hogy Made in Romania. Sokunk számára ez volt az első angol teljes mondat, amit kívülről megtanultunk. (Ehhez hasonló volt a szagos tornacipő: Made in Peoples Republic of China.) Fényírtuk honi, kárpáti, somostetői kirándulások vidám kompániáit – sokkal többet túráztunk idehaza, mint külföldön, Velencében és/vagy Thaiföldön – , Olănesti-en voltunk szakszervezeti jeggyel és nem thai masszázson Balatonalmádiban vagy Trogirban.
Ebből aztán, könyörgöm, nehogy azt a téves és elhamarkodott következetést vonják le, hogy e sorok írója valamilyen titkos formában, tudatalatti sötét kapcsolat-láncreakcióval szeretne újból abba a korszakba, néhány évtizedbe visszahátrálni, amelyet gyakran idéz írásaiban. Egész egyszerűen azzal magyarázható, hogy akkor is voltak csütörtökök és más hétköznapok és jeles ünnepek, csak akkor jóval ifjabbak voltunk (voltam, voltál), és a tapasztalatok tárháza onnan töltődött fel, akkor kezdődött az eredeti tőkefelhalmozás.
Nekem az emlékeké, elméleteké, a valami tudásáé, másoknak a marxi értelemben vett kapitalisztikus vagyon és vállalkozás megalapozása. Például, mivel magyarázható, hogy az egykori bolt- és aprozár- (id est zöldség- és gyümölcskereskedések) vezetők, forgalmazók, beszerzők túlnyomó többsége, a párt és állami hivatalnok elitje vált a vállalkozók, újgazdagok, sikeres üzletemberek első nemzedékévé a rendszerváltást követő zavarodott években? (Nem mintha manapság oly nyugodt vizekben folydogálnának a gazdasági és társadalmi jelenségek, macerák és szappanoperák...) Maradjunk annyiban – és ezzel remélhetőleg senkit sem gyalázunk, sértünk meg – jókor voltak jó (?), szerencsés helyen, így jutottak a szó szerint értékes információhoz. Nálunk szerencsére – nincs adatom erre, de lehet, hogy csak tudatlan vagyok – nem voltak Aranykéz utcai gyilkosságok, Prisztás Józsefek, és nem működött Rohács koma, ebben a tekintetben látszólag békésebben zajlott a gazdaság átcsoportosítása, áthangszerelése, a nemzeti vagyon átstrukturálása tulajdonosi szempontból.
Csupán most veszem észre, hogy a magánévfordulókat tűztem ki célul, és elragadott a szociologizáló hevület. Pedig azt akartam mondani, hogy éppen 50 éve voltam először Londonban és Amszterdamban, jövőre lesz ötven éve, hogy diplomát nyomtak a kezembe Kolozsvárott, és ötvenöt évvel ezelőtt érettségiztem egy nemszeretem nemzeti kollégiumban. Akkoriban nem így hívták, de ennek nincs jelentősége, csupán az eltelt fél századnak. A centenárium nem rajtunk múlik.