Az emlékezés meghitt pillanatai az elmúlásra berendezkedő őszi természet díszleteivel körülvéve. Találkozás volt szeretteinkkel a lélek láthatatlan útjain.
Az emlékezés meghitt pillanatai az elmúlásra berendezkedő őszi természet díszleteivel körülvéve. Találkozás volt szeretteinkkel a lélek láthatatlan útjain. A számvetés és a hála ideje. Megfakuló, majd kihunyó vádak, szemrehányások. Az örökösen megújuló figyelmeztetés a lét végességére, a mindenséghez képest parányi élet fizetőeszközökkel mérhetetlen értékére. Amit szinte bűn fölösleges dolgokra pazarolni. Amit ebben az ég és föld közötti térben gyűlölet és háborúk nélkül kellene eltölteni. Ízlelni a pillanatnyi időt, ameddig szeretetet adhatunk és szeretve vagyunk. Az együttlét minden szépségével és nehézségével együtt.
Vajon hányszor és miért rontjuk el? És milyen büntetést kell fizetnünk az elpazarolt, az elveszített percekért? Vajon tudtunk-e végre tanulni azok példájából, akikre emlékezünk? És gondoskodtunk-e arról, hogy legyen akinek továbbadni, amit tőlük kaptunk, amihez ragaszkodunk? Vagy végig kell néznünk, ahogy értéktelen kacatként hajítanak el mindent, ami nem fér bele a korszerűség kelléktárába?
Tudunk-e őszinték lenni önmagunkhoz és halottainkhoz az emlékezés pillanataiban? Vagy csak egyszerűen hagyjuk magunkat belesodorni a kommersz világ megbolydult méhkasába, virágcserepekkel loholva a temetők között, nehogy lemaradjunk másoktól, s közben időnk sem marad, hogy megálljunk, megszusszanjunk, megnyugodjunk és megvárjuk, hogy az a parányi láng, amit értük gyújtottunk, belealudjon a korán ránk hulló csípős őszi este megbolygatott magányába.
