Hétköznapi történet
Dálya Balázs Bencére idén tavasszal figyeltem fel először egy vasárnap délelőtti istentiszteleten a kövesdombi református templomban. A frissen konfirmáltak csoportjával állt ki igehirdetés után a gyülekezet elé, és amikor rá került a sor, társaihoz hasonlóan ő is elmondta, mit adott neki az elmúlt két év hitbeli növekedés és közösséghez tartozás szempontjából. Pontosítok: nem elmondta, inkább előadta. Nem egy előre megírt szöveget olvasott fel, hanem improvizált, nem is akárhogy. Annyi természetes derű és spontán őszinteség volt a szavaiban, hogy hallgatósága megtapsolta.
Pár hete vasárnap délelőttjeim állandó helyszínén egy ifitábor élménybeszámolója hozta újra elém a beszédstílusával, frappáns fogalmazásmódjával mindenkit felvillanyozó tinédzsert. Ekkor ért meg bennem az elhatározás: megkérem, hogy legyen élettörténet-sorozatom legújabb szereplője. Édesanyjával „szinkronban” mondott igent. Örültem a lehetőségnek, bár akkor még nem sejtettem, hogy ennek az éles eszű, kivételes humorérzékkel megáldott fiúnak egy egészen meglepő oldalát is megismerhetem, amikor pár nap múlva a lakótelepi sétány egyik padján beszélgetni kezdünk.
– Tizennégy éves vagyok, 2012. július 4-én születtem. A Dr. Bernády György Általános Iskolába járok, ősszel megyek nyolcadikba. Bár itt élek Marosvásárhelyen, sok időt töltök Magyarországon, ugyanis ott van a legtöbb rokonunk, és Székelyudvarhelyen is, az anyai nagymamámnál – sorolt fel Balázs mindent, ami első szusszanásra eszébe jutott. A hobbijairól kérdeztem, és ekkor jött a meglepetés.
– Szeretek olvasni, filmeket nézni, és… filmeket készíteni. A filmes szakma érdekel a leginkább.
Egyértelmű volt, hogy csakis ezen a szálon folytathatjuk a kérdezz-feleleket. Leginkább arra voltam kíváncsi, hogy mikor alakult ki Balázsban a hetedik művészet iránti vonzalom.
– Három-négyéves voltam, amikor anyukám elvitt a Művész moziba. Akkoriban rövidfilmeket is vetítettek, és emlékszem, hogy az animációban, amit megnéztünk, valamilyen zöld emberek szerepeltek. Nagyon megtetszett ez a képi világ, és azután anyukámmal gyakran jártunk moziba. Akkoriban még nem gondolkoztam azon, hogy ez legyen a hivatásom, de aztán tizenegy éves koromban láttam egy nagyon jó filmet Christopher Nolantől, annak hatására döntöttem el, hogy filmrendező szeretnék lenni. Azóta sokat fejlődtem ezen a téren, a közönségfilmekről áttértem a művészfilmekre, és közben magam is kipróbáltam a filmkészítést. Tavaly egy magyarországi filmfesztiválra is bejutottam egy rövidfilmemmel, amit zsűritagként Puskás Peti is megnézett, ráadásul találkozhattam a Mindenki című rövidfilm Oscar-díjas rendezőjével, Deák Kristóffal. Azóta Nemes Lászlóval, a szintén Oscarral elismert Saul fia című film rendezőjével is volt alkalmam találkozni. Jövő héten (sz. m.: ezen a héten) megint megyek Magyarországra, ugyanis egy marosvásárhelyi rendező meghívott egy rövidfilm forgatására Epres Attila főszereplésével. Nagy élmény lesz végignézni ezt a munkafolyamatot, annál is inkább, mivel az a vágyam, hogy idővel filmrendezőként és forgatókönyvíróként kerüljek be a magyar filmszakmába. Persze a román filmek is érdekelnek, Cristian Mungiu, Radu Judea alkotásait nézem. A magyar filmművészetből pedig például Tarr Béla-rendezéseket. Azt hiszem, egy tizennégy évestől ez egészen szokatlan.
– Hogyan született meg tavaly az a rövidfilm, amiről meséltél? – kérdeztem.
– Augusztus vége, szeptember eleje volt, már nem tudom pontosan, és éppen unatkoztam otthon, amikor rátaláltam a Cinemira Nemzetközi Gyerek- és Ifjúsági Filmfesztiválra. Készítettem a telefonommal egy kétperces rövidfilmet, körülbelül húsz perc volt a filmezés, aztán megvágtam, és beküldtem a fesztivál honlapjára. Októberben kaptunk értesítést arról, hogy elfogadták az alkotásom. Több mint száz rövidfilmet küldtek be a versenyzők abba a kategóriába, amelynek a tematikája a szabadság volt, én pedig bekerültem a top harmincba. Idén újra beneveztem erre a fesztiválra, de most már egy hosszabb, hétperces filmmel, amit nem egyedül készítettem, inkább csapatmunkának mondanám, ugyanis a templomtól is kaptam hozzá segítséget.
– Ennek az alkotásnak mi a tematikája?
– Ez bizonyos mértékben keresztény filmnek is nevezhető. Egy fiúról szól, aki egy reménytelen jövőbeli világban él, és egy hang irányításával eljut egy elásott bibliához. Számára ez a könyv ismeretlen, de minél többet megtud belőle Istenről, annál inkább szeretne a mennybe jutni. Aztán közbeszól a valóság… Szeptemberben lesz eredményhirdetés. Sokan mondták, hogy ez lett az eddigi legjobb filmem, úgyhogy reménykedem a sikerben.
– Még van egy éved az általános iskolából, de úgy sejtem, már eltervezted magadban a filmes karrier megvalósításához szükséges lépéseket – provokáltam beszélgetőtársamat a saját jövőképe feltárására.
– Nyolcadik után a Bolyai líceumban vagy a Református Kollégiumban társadalomtudomány szakon szándékszom továbbtanulni, aztán a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemre szeretnék bejutni. Nagy vágyam, hogy főként Nyugat-Európában ismert legyek, és legalább egy Oscar-jelölést kiérdemeljek az alkotásaimmal.
A továbbiakban azt is megtudtam, hogy Balázs olvasás iránti szeretete is szorosan összefügg a filmes világgal: tizenegy évesen az Egy ropi naplója című filmsorozat keltette fel az érdeklődését a film alapjául szolgáló könyvek iránt, amelyekből aztán minden héten megvásároltak neki egyet a szülei. Innen egyenes út vezetett a szépirodalom felé, ma pedig már Krasznahorkai László műveit olvassa, sőt június elején a marosvásárhelyi közönségtalálkozón élőben is hallgathatta a Nobel-díjas írót.
– Igazából az is megfordult a fejemben, hogy író legyek, de aztán visszatértem a filmek világához, azzal jobban képben vagyok – árulta el beszélgetőtársam, akit további kedvenc időtöltésekről is kérdeztem.
– Ilyenkor nyáron kimegyünk a barátokkal hajtányozni, igaz, inkább estefele, mert napközben nagyon meleg van, vagy apukámmal biciklizünk – válaszolta.
Mielőtt elköszöntem volna, Balázs Istennel és az egyházzal való kapcsolatára terelődött a szó.
– Az első kátés évemben, augusztusban volt egy bucsini tábor, tulajdonképpen ott kezdtem igazán komolyan venni a hitet és a barátságot. Számomra a közösség volt az, ami sok kérdésemre választ adott, és Istennel való kapcsolatomat formálta, erősítette. Idén már lekonfirmált ifisként vehettem részt a bucsini táborban. Nagyon jól szórakoztunk, szinte egyfolytában kacagtunk. Év közben a heti ifis találkozókra is eljárok. Rendszerint egy fél órát játszunk, utána meg beszélgetünk a hitről és sok más témáról, időnként filmet is nézünk. Szeretek ott lenni, mert mindenki nagyon jó fej. Úgy érzem, a legjobb gyülekezetbe kerültem.
