2024. november 24., Sunday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Minden út Sepsiszentgyörgyre vezet…

László Zsuzsa Sepsiszentgyörgyön született. Hálás mindazért, amit a szüleitől kapott, de a színes gyermekkoráért is, amely – mint mondta – szinte az első perctől a színházhoz is kötődik. Írhatjuk azt is, hogy tulajdonképpen rásodródott erre a pályára. Az Erdélyi arcokban a művésznő magáról, sorsáról és az életéről beszél. 

– Mit kell tudni László Zsuzsáról, avagy hol kezdődik a történeted? 

– Sepsiszentgyörgyön, egy elég vegyes etnikumú családban. Az egyik nagymamám örmény volt, a másik szudétanémet, de volt félig osztrák német és félig román dédnagyanyám is. Édesanyám mesélte, hogy a vasárnapi családi ebédnél sokszor három nyelven beszélgettek. Remek emberek közé születtem, hálás vagyok mindenért, amit tőlük kaptam. És a színes gyermekkoromért, ami már szinte első perctől a színházhoz is kapcsolódik. Hétéves koromig a színházzal közös udvaron lévő épületben laktunk. Az anyai nagyapám évekig a színház gazdasági igazgatója volt, édesapám ugyanott színész. Miután elköltöztünk is, folyton a színházban lábatlankodtam. Szinte túlzás nélkül a színházi öltözőkben, folyosókon, műhelyekben, ruhatárban nőttem fel. Mai napig emlékszem az ottani szagokra, illatokra. Gyermek szereplőként több előadásban is megfordultam, és édesapám azokban az időkben egy úgynevezett gyerekszínházat vezetett, ami kuriózumnak számított, és amely a színházzal közösen, színészekkel két előadást hozott létre, a Fordított világot, és A kis gyufaárus lányt. Mindkettőt nagy sikerrel játszottuk, mígnem „kinőttük” a szerepünket. Nagyszerű évek voltak. Tulajdonképpen rásodródtam erre a pályára. Persze alakulhatott volna másképp is minden, például ha nem vesznek fel a színművészetire. Második nekifutásra jutottam be a Gergely Géza és Kovács Kati osztályába. Akkoriban négy, majd már csak hármas létszámú évfolyamok indultak.


– Sepsiszentgyörgyön születtél, utána Marosvásárhelyen találunk…

– Vásárhelyre egy „kis” kitérővel tértem vissza. Szatmáron kezdtem a pályát, majd onnan Kolozsvárra szerződtem. Mindkét helyen, bár viszonylag rövid idő alatt, sokat tanultam, tapasztaltam. Öt év után jöttem vissza ide. Aztán, bár nem volt betervezve, huszonöt évre itt ragadtam. A Sepsire való visszaköltözésemet megelőző három évben szabadúszó színészként dolgoztam, de több mint két évtizedet töltöttem a Tompa Miklós Társulatnál. Igazából eddigi életem legfontosabb, legtartalmasabb évei Vásárhelyhez kötnek. Itt alapítottam családot, itt születtek a gyermekeim, fontos barátságokat kötöttem. Szakmailag is itt éltem meg a legösszetetteb időszakot. Sok jóval, és természetesen kudarcokkal. De ez így volt egy kerek történet. Öt éve költöztem vissza Sepsiszentgyörgyre.

– Mi lett volna, ha nem ragadsz Vásárhelyen?

– Ki tudja? Amikor Kolozsvárról ideszerződtem, drága Nagy Dezső kollégám megkérdezte, hogy utazó színész akarsz lenni? Azt válaszoltam, hogy most még mozoghatok egyik helyről a másikra, még nem köt sehová család. Azokban az években hívtak Temesvárra is, és Kassára, ahol vendégként játsztam egy előadásban, és megkérdezték, hogy nem maradnék-e? Szóval benne volt a levegőben, hogy egy idő után esetleg máshol is kipróbálom magam. De így alakult. 

– Szerinted milyen a mai erdélyi színészsors?

– Nem tudom, hogy a hazai színészsorsnak van-e igazából erdélyi specifikuma. Ugyanazon a színházi rendszeren belül mozgunk. Ugyanúgy, mint máshol, vidéki színészként kevesebb munkalehetőség adódik, behatároltabb a mozgási lehetőség. De a vásárhelyi színházi alkotók kivételes helyzetben vannak. Több színház, műhely működik a városban, és itt van a Művészeti Egyetem, tévé, rádió. Manapság sehol nem könnyű színházzal foglalkozni, ennek számtalan oka van. De ha már színészsorsról beszélünk, szerintem mi még egy viszonylag védett színházi rendszeren belül vagyunk. Már az, aki bejut a rendszerbe, hiszen nagyon sok fiatal diplomázik, ehhez képest aránytalanul kevés a lehetőség leszerződni valahová, munkát találni. Még akkor is, ha már több alternatív társulat is működik a kőszínházak mellett.

– A világot megváltó deszkák vagy a család? Ma mit választanál?

– Ugyanazt. Ez egy percig sem volt kérdés. Nem tudom, miért kellett volna a kettő közt választanom. Évekig csak a színházzal foglalkoztam, de eljött az a pillanat, amikor pontosan éreztem, tudtam, hogy családot szeretnék. Ma sem döntenék másként. A kettő nem zárja ki egymást. A családommal eltöltött évek, a gyermekeim nélkül sokkal sivárabb, tartalmatlanabb, értelmetlenebb lett volna, lenne az életem.

– Mit csinálnál ma másképp?

– Hát lenne pár dolog, de valamiért mindennek úgy kellett történnie, ahogyan történt. A jó vagy akár a rossz döntéseimnek is oka, és mint később kiderült, értelme volt. Különben sem lehet utólag semmin sem változtatni, ez is így van rendjén, nem érdemes ezen rágódni. Ami nem jelenti azt, hogy nem követtem el hibákat, vagy nem mulasztottam el megtenni dolgokat. Ha valami bánt, az az, ha – akaratomon kívül – másoknak rosszat okoztam.

– Hol van az otthon?

– Ahol a családom, barátaim vannak. És olyan munkát végezhetek, amit szeretek, aminek értelme, haszna van.

– Mikor és hol volt a legnehezebb?

– A nehézségeim nem annyira földrajzilag, mint inkább időben meghatározhatóak. Az utóbbi években történt velem pár dolog, gyors egymásutánban, ami keményen próbára tett. De ezekért a megpróbáltatásokért is hálás vagyok most. Megerősítettek, sok mindent másképp látok, értékelek. Végeredményben ezeknek a pillanatoknak is megvan – utólag már ki merem jelenteni – a pozitív hozadéka. 

– Tekintsünk vissza az elmúlt évekre, az életviteledre…

– Ez összefügg az előbbi kérdéssel. A mostani életvitelem sokban különbözik az előző évtizedek viszonylag kiegyensúlyozott rutin mentén zajló életvitelétől. Továbbra sem vagyok társulati tag, ezért rapszodikus, rendszertelen a színészi létem. Azért fogalmazok így, mert az elmúlt években sok minden mással is foglalkoztam. Voltam kulturális tanácsadó parlamenti képviselő mellett, iskolában drámafoglalkozást tartottam, jelenleg a Caritasnál is tevékenykedem. Egész pontosan örkői cigány családokkal foglalkozom. Ez nem új keletű, már volt dolgom cigányokkal itt Vásárhelyen is, az egyik egyéni műsorom is róluk szólt. De ez most nagyon más, most mélyebb vízbe dobtam magam. Izgalmas, nem mindennapi kihívásokkal teli, különleges tapasztalás, és ennek a munkának a során remek emberekkel találkoztam. Mindezek mellett négy éve a Háromszék napilap külső munkatársaként rendszeresen írok, és két év után végre szeretnénk felújítani a szentgyörgyi Piaf-estemet, ami egészen más, mint a vásárhelyi volt. Szóval nem unatkoztam, unatkozom.

– Mikor voltál a legboldogabb? 

– Á, erre így nem tudok válaszolni. Inkább azt tudom, hogy mikor voltak igazán boldog pillanatok, most így visszatekintve, vagy időszakok, amikor valahogy minden rendben volt. Hálás lehetek, mert volt egypár. De ha gondolkodás nélkül kellene válaszolnom, mégiscsak azt mondanám, hogy amikor a gyermekeim születtek.

– Nemsokára „kirepülnek” a lányaid. Mi lesz azután? 

– Fruzsina – a nagyobbik lányom – már „kirepült”, de amikor tud, hazautazik. Nemsokára Dorkára is sor kerül. Nem szeretek erre gondolni. Amikor Fruzsina elment, nagyon megszenvedtem, bár tudom, hogy ez az élet rendje. Két év múlva Dorkával is meg kell majd ezt élni, de hát az élet megy tovább. Azzal ijesztgetem őket, hogy majd megyek én hozzájuk. Na jó, amikor szükség lesz rám. De remélem, sokszor lesz ilyen…

– Mi az, ami a legjobban hiányzik?

– A családom, abban a formában, amelyben volt. Fontos barátságok, amelyeket hátrahagytam, vagy amelyek valamiért megszakadtak. És hát jó lenne még jókat játszani.

– Mi az, ami a munkán kívül kikapcsol?

– A zene szinte mindig szól, egy jó könyv, film. Évekig üvegfestéssel is foglalkoztam, nagyon szerettem a színekkel, formákkal játszadozni. Jó ideje nem vettem ecsetet a kezembe. Bár mostanában megint kedvet kaptam hozzá, úgyhogy nincs kizárva, hogy beszerzek pár különlegesebb formájú darabot, és nekiülök festegetni. És ott van az írás, bár az most már majdnem munkának számít. Nagyon szeretek írni. Ami viszont a leginkább kikapcsol, az a hegyekbe való elvonulás. Van a Jód völgyében egy kis házunk az erdő alatt, ott mindig megtörténik a jó értelemben vett agymosás. Zúg a patak, és engem szép lassan kicserélnek. Rendszeresen jártunk ki, de most már évente csak egy-két alkalommal megyünk, távolabb kerültünk. Hiányzik is nagyon, ott van a világ közepe.

– Mi a hitvallásod?

– Ezt ebben a formában még sohasem fogalmaztam meg. Mindenképp kíváncsian, nyitottsággal, egészséges értékrend szerint, hitelesen élni. És ugyanígy végezni azt a munkát, amit választottál. Legyen az színház, vagy bármi más. És ha lehet, apró nyomokat hagyni. 

– Hogyan tovább?

– Egészségesen szeretnék még jó ideig nyitott szemmel járni-kelni. Úgy érzem, még van bőven dolgom. És ahogy telik az idő, mintha egyre jobban szeretnék élni. 

– Köszönjük a beszélgetést.


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató