2024. june 30., Sunday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Erdélyi arcok

„Hűn állni meg Isten és ember előtt”

Sándor Szilárd unitárius lelkész 1967. július 25-én született Erdőszentgyörgyön, és ugyanitt végezte később a középiskolai tanulmányait. Szülőfaluja azonban Székelyszentistván, ahol megtanult beszélni és hallgatni, írni és olvasni, és ha lassabban is, mint a könyvelők, pontosan számolni. A szülői házat elhagyva lakott és élt Székelyudvarhelyen, Nagyváradon, Kolozsváron, Saint Louisban, Szásznádason, Szentháromságon, Jobbágyfalván, rövid ideig Budapesten, Debrecenben is. Jelenleg Csíkfalván lakik, mint a Cantata profana szarvasai közül egy; és él: Székelykálban, Iszlóban, Kisillyében és Marosjárában. Amint lapunknak elmondta: Életem része még Marosvásárhely, Nyárádszereda, Székelyszentistván, Szászrégen és Kolozsvár. Szülőföldem Erdély – itt ittam jómagam is a szarvasnyomból az „erdő sűrűjében”.


– Hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára, a tanulás éveire? Indulásakor mivel „tarisznyálták fel” a szülei?

– A tanulást megszerettették velem a szüleim. Ők maguk is tanulva tanítók voltak, és maradtak a mai napig. Rám hagyták a „csak tiszta forrásból” szomjat oltandó életnek az örökségét. Pedagógus szüleim mellett voltak olyan nevelőim is, akiknek sokat köszönhetek.

A „tarisznyában”, amivel elengedtek otthonról, ott volt és megmaradt a mai napig a természetnek, az irodalomnak, a szülőföldnek, az anyanyelvnek, a népművészetnek és megannyi másnak a szeretete, ami meghatározta az életemet és  makacs kitartásra ösztönzött, ide kívánkozom vissza azóta is. Mindezek mellett mindazon emberi értékek tiszteletét is rám testálták, ami nélkül az élet buszmegálló, vasútállomás, repülőtér lenne csupán – melyekben elég sokszor volt részem életem folyamán.

– Miért lett lelkész?

– Röviden összefoglalva: azért lettem lelkész, mert ember vagyok, következtetésképp, hogy segíthessek én is az embereknek, és hogy én is elfogadjam azt a segítséget, amire szükségem van. 

Azért lettem lelkész, hogy Isten országából többet tudjak meg, és többet mondhassak el abból, ami számomra nem más, mint annak a türelemnek a forrása, ami nélkül elviselhetetlen lenne – legalábbis számomra – embernek maradni.

– Beszéljen pályafutása legmeghatározóbb állomáshelyeiről!

– Érettségi után Székelyudarhelyen dolgoztam Balázs Ferenc bátyám présműhelyében. 

Nagyváradon büntetett előéletűekkel munkás katonaként szenesvagonokat ürítettem le, közben készültem a harmadik felvételimre. Saint Louisban az Eliot Unitarian Chapel tanuló segédlelkésze lettem a teológia elvégzése után. 1995-ben hazajöttem Erdélybe, az óceáni mélységeket és távolságokat átívelő udvarlás után megnősültem és a pipe-szásznádasi unitárius egyházközségben kezdtem el a lelkészi munkát, majd Szentháromság-Kisadorjánba kerültem, ahol egy évig magyartanár is voltam, helyettesítve a feleségem, amikor megszületett a kislányunk után a kisfiunk, majd beszolgáltam Nyomátra, miközben a műemlék templom tetőszerkezetét teljesen felújítottuk. A nyárádszeredai középiskolába is jártam tanulva tanítani lélektant, logikát, latint. Az önkormányzattal, a polgármester úrral való nagyszerű kapcsolatnak, együttműködésnek köszönhetően közmunkában lebontottuk az omladozó felekezeti iskolát, és közben a papi udvar is megnőtt, mert immár néhai Fülöp Zoltán néhai édesapja emlékére adományozott egy telket, ahova a lelkész elődöm édesapja emlékére egy irodai vendégszobát építettünk. Itteni szolgálati időm alatt megírtam az egyházközségnek a történetét is. Közel hat és fél évet szolgáltam, mely idő alatt többször képviseltem a Marosi Unitárius Egyházkör egyházközségeit, segítve a tengerentúli testvérkapcsolatokat a bostoni „Walker Center” testvérgyülekezeti konferenciákon. 

Következő szolgálati helyem tizenkilenc évig Jobbágyfalva-Nyárádszereda volt. Ez idő alatt felépült Jobbágyfalván a gyülekezeti szeretetotthon, Rev. John és Betsy emlékszobával, és Nyárádszeredában az új templom. A város iskoláiban lelkészként ott voltam a vallásórákon, de volt év, amikor más tantárgyak tanítását is vállaltam. Ez idő alatt néhány kiadványt is az asztalra tettem, melyek közül a néhai Kiss László volt évfolyamtársam emlékére írt Végül kisimul minden ránc címűt említem meg. 2022. szeptember 1-jétől ft. Kovács István püspök úr kinevezett a székelykáli unitárius egyházközségbe és a hozzá tartozó leányegyházközségek és szórvány gondozására. Itt is szembejön velem a sok tennivaló, amelyeknek igyekszem – erőm, egészségem, tudásom és lehetőségeim szerint – eleget tenni.

– Mit jelent önnek a lelkészi élet? Hogyan foglalná össze az eddigi pályafutását? 

– A „lelkészi élet” nem azt jelenti számomra, amit eddigi látható és megfogható „pályafutásom” alatt végeztem el vagy – fanyar humorral élve – végeztettek el velem. Valóban, túl sokat futottam a pályámon. Azoknak a dolgoknak, amelyek nem láthatók, volt és maradt meg a legnagyobb értelmük és értékük, amikor nem „futottam a pályán”. 

Aki „termelésben” vagy a „futás” gyorsaságában méri a papi, lelkészi pályát, az szerintem téved. Ezen a „pályán” nem lehet „futni”, illetve lehet egy ideig, de nem érdemes. 

A lelkészi élet: olvasás, írás, séta, fizikai munka, hobbi, beszélgetés, meghallgatás – végső soron: jelenvaló lét, azaz imában hordozott jelenlét. Eddigi lelkészi munkám során, bár igaz, hogy volt néha mindezekre is némi idő, mégis úgy érzem, sajnálatosan kevés. 

– Mit jelent egy lelkész életében az, hogy pasztorálpszichológus is?

– Nézze: a lelkész, a pásztorálpszichológus – istenhívő ember. A lelkész – és itt most nem a prófétai, és a bel- vagy külmissziói célzatú „emberhalászatra” gondolok – liturgiai szolgálataival elsősorban „saját” felekezetén belüli közösségét szolgálja. 

A lelkész, tetszik vagy nem tetszik (neki, esetleg másnak), lelkészi jellegénél fogva vezeti, azaz vezetnie kellene a munkaadó egyházának az intézményét, ahol szolgál, amit örökölt, és amit tovább kell adnia, mert ez az ő személyes felelőssége Isten előtt is. És ebben vagy segítik, vagy akadályozzák. Saját egyházában a lelkész az egyetlen olyan tisztviselő, aki tisztségviselő is egyben, és mint ilyen, az egyetlen ilyen jellegű jogi képviselő az egyház intézményében. Már amennyiben figyelembe vesszük, hogy az egyház földi intézmény is az állampolgárok szolgálata érdekében, természetesen a mennyei állampolgárság „felajánlása” mellett...

A lelkész abban az egyházban vállalta el a hivatást, küldetést vagy fogadta el ezt az örökséget, hagyatékot, ahol „alkalmazzák”, vagy ahol megengedik, hogy önkéntesen szolgáljon, dolgozzon. És itt hadd ne térjek ki a lelkésznek a munkaadó egyház és az állam, valamint a gyülekezet hármas alkalmazásában való helyzetére. 

– Ez a két hivatás hol és hogy találkozik a lelkigondozással?

– Ott és akképpen találkozik ez a két hivatás, ahol és amint találkoznak az emberek a lelkigondozóval, ahogy és ahol, Isten színe előtt, egymással kapcsolatban vannak. Amennyiben a lelkigondozó elérhető közelségben van, de mégsem tartanának igényt a szolgálatára – mondjuk: nem igénylik a keresztelést, esketést, temetést vagy más szertartásokat, nem látogatják a templomi istentiszteleteket a hívek, vagy nem élnek a pasztorálpszichológiai találkozások lehetőségeivel, nem támogatják ezt a szolgálatot, nem működnek együtt a lelkigondozóval és a többi – attól még a lelkigondozói szolgálat önmagában értékes és szükséges. Hiszen például a tűzoltó sem azért van, hogy állandóan tüzet oltson, hanem akkor legyen résen, amikor és ahol szükség van rá. A lelkigondozói szolgálat „lelki ritmust” ajánl fel abból a gazdag múltú erőforrásból, ahonnan ha merítenek, ha az egyén és a közösség él ezzel a lehetőséggel, akkor ez a javára válik. Az a szomorú, amikor a lelkészt, a pasztorálpszichológust csak az életválságokban keresik meg, a krízisek, a fájdalmak idején, vagy amikor feleslegesnek vélik, vagy átnéznek a lelki segítségnek ezen a lehetőségén. Amikor pedig látszólag nincs szükség lelkigondozóra, az is megtörténhet, hogy az egyén vagy a közösség ellehetetleníti a lelkigondozói szolgálatot – hadd tegyem hozzá: saját káruk „javára”.

– Mit jelent ma lelkipásztornak lenni Erdélyben? 

– Erre a kérdésre egy átfogó szociológiai felmérés után lehetne valamit mondani, talán akkor is csak feltételezésekbe bocsátkozni. Bár van pár erre vonatkozó tanulmány, a kérdés annyira összetett, hogy nemcsak a felekezeti megtartó, befogadó vagy elveszejtő, kizáró korlátok, de az adott közösségnek a szolgálati múltja mellett sok minden, valamint a lelkész személyisége is meghatározza.

– Mi a véleménye az Erdélyben kialakult paphiányról?

– Valószínű, hogy nincs, és nem is lesz szükség annyi papra, amennyire ezt mi, „egyházi emberek” gondoljuk. Az is jó kérdés, hogy ki vagy milyen az úgynevezett egyházi ember? A puszta tények valóban arról szólnak, hogy egyre több üres lelkészi lakás és pap nélküli templom van, és talán több is lesz ezután. Mindezek mellett, ezzel egy időben viszont a „papi munkát” a meglátásom és közel harmincévi tapasztalatom szerint – kivételt képeznek természetesen azok a közösségek és a közösségekben főleg azok a konkrét személyek, akikre ez nem érvényes – nem értékelik megfelelőképpen. 

De kérdés az is, hogy a közösségek milyen papi munkát várnak el, és mennyit akarnak ezért tenni is, együttműködni a papi munka megvalósíthatósága érdekében? 

Ugyanakkor felmerül az is, hogy a világi papságnak a tényleges ideje már rég elérkezett, de mintha még mindig nem tudnánk pontosan, mit is kezdjünk ezzel a reformációi szellemi örökséggel. Nem értjük, és mintha nem is akarnánk érteni. Talán újra túl korán érkezett ez a múltbeli üzenet? Talán egy olyan isteni kijelentés érett volna be, amit mintha nem akarnánk tudomásul venni? Kérdés, hogy éppen a paphiány lenne az, ami megkondítja a lélekharangokat azon isteni gondviselés „ítéletével”, ami végső soron megtartja a lelki közösséget, azt a „láthatatlan egyházat”, ami nélkül a „látható egyház” egyre kiábrándítóbb lehet? 

A közösség és Isten szolgálatát szem előtt tartva: időszerű lenne megvizsgálni a „felkent”, valamint a „világi papságnak” a lelkiismeret nélküli, önérdekközpontú és ezzel szemben az önfeláldozó, megbetegítő lelkiismereti szolgálatok kérdéseit is. Úgy hiszem, több pap jellegű lelkigondozóra, pasztorálpszichológusra van szükség, mint csupán a liturgiai, ügyvezetői és más szerteágazó feladatokat „önműködően” elvégző és magára hagyott „fizetett” papra. Szomorú, hogy a lelkigondozókat éppen az a társadalom nem becsüli meg, amelynek a szolgálatában kifejtik tevékenységüket, akikre – meglátásom szerint – egyre nagyobb szükség van és lesz ezután is.

– Milyen ma a papsors?

– Változó, egyéni.

– Mi az, ami ma a leginkább hiányzik az egyházból?

– Hiányzik a lelkészi szövetség esetében (ahol nem lenne ilyen) annak a lelkészi hivatásnak az erkölcsi rendje, más szóval az etikai kódexe, amit közösen dolgoznak ki imádságos lélekkel a szolgálatot végző lelkészek, és kézjegyükkel ellátnak, hitelesítenek, majd esetleg szükség szerint időről időre visszatérnek ide. Másfelől korkövetelményként és „kórosan” hiányzik néhol a világi vezetőknél az az „erkölcsi rend”, az az etikai kódex, ha úgy tetszik, a „presbiterek, keblitanácsosok kézikönyve”, amit közösen kellene kidolgozzanak és ellássanak kézjegyükkel azok, akik közösségi önkéntes munkát vállalnak a papok, lelkészek mellett és velük együtt. 

Ide tartozik az előbb említett „világi papság” kérdésének a fogalmi tisztázása, az alkalmazása, használata, ahol ez már nem működik. Mondanom sem kell, hogy minderről a hiányról a „szeresd felebarátod és önmagad” és a „szeresd az Istent” kettős parancsolata szellemében személyes véleményemként írok.

– Elégedett-e azzal, ahogyan ma összekapcsolódik az egyház és a kultúra? 

– Lényegében ez elválaszthatatlan, legalábbis számomra. Az egy másik kérdés, hogy hogyan kapcsolódik össze.

– Mit jelent önnek a család?

– Életet.

– Mikor volt a legboldogabb? 

– Amikor amerikai tanulmányutamról hazajöttem Erdélybe, amikor családot alapítottam, amikor apa lettem, megszületett a kislányom és a kisfiam, amikor láttam és látom, hogy a jól elvégzett munkámnak más számára is haszna van... 

– Ha újrakezdhetné, ismét a lelkészi pályát választaná? 

– Ha ebben a társadalomban kezdeném újra, akkor a teológia mellett kiegészítő tanulmányokat folytatnék a lehetőségeim szerint, vagy belehallgatnék más egyetemek előadásaiba is, valamint lelkészi munkám során azt szeretném, ha lehetőség lenne a következő továbbképzőkre: pasztorálpszichológia, pszichológia, pszichiátria, irodalom, néprajz, filozófia, etika, háromismeretlenes egyenletek megoldási lehetőségeinek a gondolatmenetei, a sinus és cosinus, valamint a tangens és cotangens függvények átláthatósága, logika, biológia, jog, mezőgazdaság, erdészet, épületmenedzsment, közgazdaság, közigazgatás, a Szentírás nyelvei mellett mai nyelvek – és igen: megtanulni jobban románul, németül, roma nyelveket és tájszólásokat, aztán jöhet az angol, orosz, spanyol, olasz, francia és több más, amire időm és érdeklődésem, lelki habitusom lenne.

Szóval, ha most indulnék a papi pályára, akkor is folyamatosan tanulnék és tanulva tanítanék, szolgálnék, előadásokat tartanék az érdeklődőknek pasztorálpszichológiából főleg; nem menedzselnék sem építkezéseket, sem a lelkészi lakás lakhatóvá tételére nem fektetnék be annyi energiát, amennyit az életemből ez elvett, mert keresnék valami más megoldást. Mindezek mellett jobban keresném azt az utat, ahol a lakhatóság és a szolgálat utáni tisztességes jövedelem, jog szerinti jövedelem biztosítva lenne minden lelkésznek, attól függetlenül, hogy kicsi vagy nagy gyülekezetben szolgál. Ha a kérdés arról szól, hogy megismételném-e a múltam, hogy lelkész legyek, és újraéljem az életem, akkor a válasz, a sok nehézség, megaláztatás és megpróbáltatás, kiszolgáltatás ellenére, határozottan: igen! 

– Hogyan tovább? 

– Természetesen a székelykáli unitárius egyházközség szolgálata az első, ahol lelkész vagyok. Itt a gyülekezettel nagy terveink vannak: Aranyosrákosi Székely Sándor püspökköltő, aki A székelyek Erdélyben eposz szerzője is egyben, valamint a Kaáli Nagy család és más nemesi ősi családok szellemi és egyéb örökségének az ápolása mellett a gyülekezeti közösség, az iszlói, kisillyei és marosjárai unitáriusok szolgálata jelzi az irányt, ameddig az Isten ezzel a szolgálattal megbíz, és erőt, egészséget, majd lehetőséget, életteret ad számomra erre a szolgálatra. Mindezek mellett a Vis Vitalis életerő egyesületben elkezdtem már a pasztorálpszichológiai szolgálatot, amit szeretnék folytatni és kiszélesíteni, elmélyíteni, amint erre több lehetőségem lesz. Röviden erről: azokban az öregotthonokban, kórházakban, ahol nincs rendszeres lelkigondozás, és fogdákban – elsősorban a magyar elítéltek számára –, akik ezt kiérdemlik viselkedésükkel és élni kívánnak e lehetőséggel: ott lenni, jelen lenni, megszólíthatóvá lenni a párbeszédben. Ennek érdekében keresem majd az idősotthonok, kórházak vezetőivel, a fogdákkal, valamint azon támogatókkal, cégekkel a kapcsolatot, akiknek szívügyük az ilyen jellegű pasztorálpszichológiai szolgálat támogatása, az együttműködés. Hadd említsem meg, hogy az egyesületnek van már egy támogatója: egy faházakat készítő cég. Szeretettel fogadja továbbá a Vis Vitalis egyesület mindenkinek a támogatását, akinek ez szívügye. Ezen szolgálat „kiszélesítése” és „ elmélyítése” az úgynevezett „lelkigondozói szalon” kialakítása felé is mutat, amely egy szakmai önsegítő csoport megalakítását tűzi ki célul, pasztorálpszichológusok, pszichológusok, pszichiáterek, ilyen irányú érdeklődésű pedagógusok, irodalmárok, zenészek, festők, művészek mellett minden, lelkigondozás iránt érzékeny és elkötelezett ember szakmai segítő csoportját kívánja szolgálni, mint aminek több irányba mutató értelme és értéke is lesz, a szakmai kapcsolatok együttműködéseit segítő célja mellett. A Vis Vitalisnak a lelkigondozói szolgálat mellett van más több célkitűzése is, amire itt most nincs hely kitérnem.

A „lelkigondozói szalont” doktori disszertációm vezető tanárának, dr. Molnár Jánosnak az emlékére kívánom elnevezni. Tehát keresem és keresni fogom a kapcsolatot a nemrég indult Vis Vitalis egyesületen keresztül mindazokkal, akik e sorokat elolvassák, és a leírtak felől érdeklődnek, ha részt vennének egy ilyen jellegű szakmai csoportban. 

Reményeim szerint a Garabontzia kiadónál benyújtott pályázatnak köszönhetően sor kerül a türelem a lelkigondozásban témájú doktori dolgozatom kiadására a szakmai érdeklődők számára, és az átdolgozása után sikerül majd újraszerkesztett formában még egyszer kiadni. Mindez hozzájárul reményeim szerint a szakmai közösség kialakulásához és megerősödéséhez.

Bizalommal tekintek az e kiadónál leadott pályázattal – vagy ha nem, akkor más támogatások révén – az Életerő című kiadvány megjelenésére is, ami a nyárádszentlászlói festői környezetben székelő Vis Vitalis egyesület szolgálatainak a dologi kiadásait hivatott segíteni, az olvasmány terén is, és majd reménység szerint hozzájárul az ilyen irányú támogatások megszerzéséhez. 

– Mi az ön hitvallása?

– „Hűn állni meg Isten és ember előtt.”

– Köszönjük a beszélgetést.

– Isten áldja meg, kedves szerkesztő úr, a kedves olvasókat és az egész teremtett világot!

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató