Grossmann Péter világhírű zongoraművész, dalkísérő 1948. június 6-án született Marosvásárhelyen. Zenei hajlama korán megmutatkozott, négyéves korától zongorázik. A versmondással tízévesen ismerkedett meg, a nála négy évvel idősebb budapesti unokatestvére hatására. Közönség előtt Szabó Lőrinc Lóci óriás lesz című versét mondta el először. Tizenhat évesen bekerült a Bolyai Farkas Líceum színjátszó csoportjába. Sikereinek dacára a zenei pálya mellett döntött. Ám tovább élt benne a színészet iránti vágy: dalkísérő lett, mert a dal alapjául szolgáló versben találta meg azt a forrást, amely zongorajátéka kifejezőerejéhez hozzájárul.
– Grossmann úr, sok embert ismerek, akik színésznek készültek, de végül orvosok lettek. Vagy fordítva. Jelen esetben azonban nem erről van szó. Az ön életét meghatározta a szavalás, a zongorázás, a dalkísérés…
– El kell ismernem: a párhuzam állandóan jelen volt az életemben. Kisgyermekkorom óta zongorázom. Minden egyszerűen kezdődött. Leültem a zongorához, és hallás után próbáltam eljátszani, amit az utcán vagy a színházban hallottam. Eleinte csak kétujjas próbálkozás volt, de a kitartás meghozta az eredményt. Bekerültem a zeneiskolába, és nagyon rövid idő alatt a zongorázás életem szerves részévé vált.
– A szavalásról sem mondott le…
– A zongorázás az életemben faktummá vált. Érdekes mód, ahogy egyre jobban megtanultam zongorázni, ehhez a tudásomhoz kapcsolódott a szavalás igénye is. Ami a versmondást illeti, erre családi indítékaim is voltak. Akarva-akaratlan a nálam pár évvel idősebb unokatestvérem jut eszembe, aki nagyon szépen szavalt. Eleinte ő volt a példaképem. Úgy hiszem, őt utánozva kezdtem el szavalni. A dilemma: zongorázás vagy versmondás? Éveken keresztül nem tudtam dönteni. Egyik pillanatban színész, a másikban zongorista akartam lenni. Persze, később minden letisztult…
– Kitől tanult zongorázni, kik voltak a vásárhelyi mesterei?
– Mindenekelőtt Horváth Ilona nevét kell megemlítenem. Páratlan tanárnő volt kezdőknek, haladóknak egyaránt. Vele kezdtem el zongorázni. A továbbiakban Chován Richardné Metz Piroska keze alá kerültem, akitől azt tanultam meg, hogy mi a precizitás… Az érettségi előtt Trózner Erkel Sarolta tanított, akivel sikerült kibontakoztatnunk a zenei egyéniségemet.
Fotó: Nemes Attila
– Mi lett végül a szavalással?
– Ezen a téren nem voltak oktatóim. Azonban két mentorom igen. Az egyik Tessitori Nóra, a színművészeti egyetem akkor már nyugalmazott beszédtechnikai és szavalásművészeti tanára, aki a két világháború között az erdélyi szavalóművészet legkiválóbb képviselője volt. A másik mentorom pedig a férje, Kőmíves Nagy Lajos. Amikor Nóra néni megtudta, hogy szavalni szeretnék, meghallgatott. Miután meggyőződött, hogy követem az utasításait, és van akivel foglalkoznia, bemutatott a férjének. Ekkor vette kezdetét a döntés időszaka. Lajcsi bácsi azt mondta, mindez nagyon jó és szép, de a zenét nem szabad mellőznöm. Hiába is mondtam neki, hogy inkább a színházhoz vonzódom, ő váltig hajtogatta, hogy aki úgy tud zenélni, mint én, az inkább maradjon ennél.
– A szavalás mégsem merült feledésbe…
– Ha nehezen is, de elfogadtam az utasítást, az irányítást. Magamévá tettem, amit mondtak, de a párhuzamot még évekig nem tudtam feloldani. Később, az érettségi előtti években történt, hogy a zenélésnél hasonlót éreztem, mint a szavalásnál. Igaz, ekkor már kibontakoztam, és éreztem a zene hatalmát is. 1966 februárjában volt egy nagyon sikeres fellépésem. Beethoven C-dúr zongoraversenyét játszottam. Végül sikerült meggyőződnöm arról, hogy életcélul a zongorát kell választanom. A fellépésen a filharmónia szólistájaként játszottam. Nagy siker volt, mind a közönség, mind a sajtó értékelte. Mindez nagyon megnövelte az önbizalmamat. Meggyőződésem, hogy ez a pillanat volt a „gyújtópont”.
– Hogyan alakult a zenei karrierje?
– Felsőfokú zenei tanulmányaimat Kolozsváron kezdtem, Halmos György érdemes művész növendékeként, a Gheorghe Dima főiskolán. Tanárom 1967-ben áttelepült Bukarestbe, és nagyon sok tanítványát magával vitte. A fővárosban egy nagyon erős évfolyamba és egy nagyszerű közösségbe kerültem.
– Ezekben az években ismerkedett meg a dalkísérettel…
– Halmos szerint, a zenei és technikai adottságaimnak köszönhetően, nagyon jó dalkísérő válhat belőlem. Ő ajánlotta, hogy jelentkezzem Emilia Petrescu osztályába, aki akkoriban a bukaresti konzervatóriumban tanított. Szerencsém volt, bekerültem az osztályba, és miután elvégeztem ezt a főiskolát is, ott tartottak asszisztensnek. Itt ismertem meg azt a boldogságot, amit a dalkíséret jelent. Ez egyfajta visszatérést jelentett a színészi adottságaim kiéléséhez. Lehet, furán hangzik, de a művész csakis akkor tudja a zenei mondanivalót hitelesen tolmácsolni, ha bele tudja élni magát a zene hangulati világába; ebben nekem mint hajdani szavalónak a dalok szövege nagy segítségemre volt. A szöveget mindig behatóan tanulmányoztam. Azokból az érzésekből indultam ki, amelyek a dalszöveg olvasásakor először születtek meg bennem. Lassan ismertté váltam. Példa erre, hogy 1974-ben és 1978-ban a Csajkovszkij-versenyen két alkalommal külön diplomát kaptam a kitűnő dalkíséretért. Ugyanakkor szólista is voltam, és sikerült a harmadik nagydíjat is megkapnom. Ez 1974-ben a Schumann versenyen volt. Aztán következtek a további elismerések. Ezek voltak azok a tényezők, melyek elősegítették az itthoni zenei karrierem alakulását. Ezt követően aztán elindult minden. Évtizedeken keresztül érkeztek a külföldi meghívások is.
– Beszéljen Marosvásárhelyről és a fellépéseiről.
– Marosvásárhely mindig Marosvásárhely marad. Mindig hiányzott, és hiányzik ma is. Ezen nem kell csodálkozni, hiszen innen indultam, itt vannak a gyökereim, itt vannak a szüleim eltemetve. Jó tudni, hogy amit elértem, az itteni iskoláknak köszönhetem. Vallom és állítom: az egykori zenei és pedagógiai indíttatásoknak köszönhetem, hogy ma a lábamon állok. Igaz, sok helyen jártam. Biztosan sokan emlékeznek arra, hogy rengeteget koncerteztem Vásárhelyen. A fellépéseim nagy részét Csíky Boldizsárnak köszönhettem.
Miután elkerültem itthonról, megnyílt a világ előttem. Kezdetben a bambergi egyetemen voltam zongoratanár. Itt ismerkedtem meg egy nagyon kedves és tehetséges baritonistával, Franz Düringgel. Ő az egyetemen volt énektanár. Társultunk, és a bemutató koncertünkön egyszerre szerződtettek. Schubert Téli utazását adtuk elő. Más dalciklusokat is megtanultunk, és ezekkel jártuk a világot. Felléptünk Japánban, Dél-Koreában, az Egyesült Államokban, Budapesten, Bulgáriában, Moszkvában, Arhangelszkben, Petrozavodszban, Murmanszkban, Spanyolországban és még sok más egzotikus helyen. Szép és beteljesült állomásai voltak ezek az életemnek.
– Melyek voltak a karrierje állomásai?
– A kiszállások és később a turnék meghatározták az életvitelemet. Bamberg volt az a város, ahol több ideig tartózkodtam. Előtte Solingenben laktam, majd Észak-Rajna-Vesztfáliában is voltam rövid ideig. A zenei élet magával ragadott, bekerültem az esseni zeneakadémiára, az intézet egyik zongoratanára lettem. Innen kerültem a bambergi egyetemre. Szívesen éltem itt. Nyolc éven keresztül tanítottam.
A tanítás mint zenészi aktus nem elégített ki annyira, hogy ezt tekintsem életcélomnak. Változtatni akartam, és ennek érdekében zongorakísérői állásokra pályáztam. Később visszakerültem Bukarestbe, a Ciprian Porumbescu Zenekonzervatóriumban kilenc évig dolgoztam, énekeseket és vonósokat kísértem. Később, 1991-ben Nürnbergbe, a konzervatóriumba szerződtem, szintén zongorakísérőként. 1999-ben főiskola lett a konzervatóriumból, és itt maradtam mint főiskolai tanár, egészen nyugdíjazásomig, ahol a fő feladatom a zongorakíséret volt. Bambergben volt az első állandó lakhelyem, és ma is a közelében lakom. Elhunyt feleségem is zenetanárnő volt, és bambergi zeneiskolában tanított. Nem akartuk, hogy állást változtasson, inkább én ingáztam Nürnbergbe, és, mint már mondtam, ma is egy Bambergtől tíz km-re levő községben lakom.
– Dalkísérőként lett világhírű. Ez tehát a művészi tevékenységének legfőbb vonala?
– A válaszom egyértelműen igen. Sőt, nemcsak a fővonal, hanem a legszeretettebb ága is. Pályafutásom alatt ugyan kísértem vonósokat, fúvósokat is, azonban a dalkíséret volt az, ami a legjobban tetszett.
– Mit jelentett az ön számára az oktatás?
– Mint már mondtam, Bambergben volt zongoratanári állásom. Itt zenetanárokat képeztek ki, akik értelemszerűen zongorázni is kellett tudjanak. Mint zongorakísérő, diákokat is tanítottam. Ők azt kellett elsajátítsák, hogy miként adják elő a zeneműveket, és főleg a szövegből kiindulva, hogyan közelítsék meg ezeket. De a főiskolán dalkíséretet – mint önálló műfajt – is tanítottam. A szöveg, a zongorázás és az éneklés egy ötvözet, ami az én tevékenységemnek is a magját képezte. A zongoratanítás is érdekes volt, de nem okozott annyi örömöt, mint a dalkíséret. Ezt azzal lehet magyarázni, hogy a bambergi diákok nem zongoristának készültek. Így az igények nem lehettek olyan nagyok, mint egy jövendő koncertzongoristánál. Volt néhány diák, akikkel nagyon jól tudtam dolgozni, velük ma is jó barátságban vagyok. Azonban a tanítás mindig csak egy olyan része volt az életemnek, ami kiegészítette az aktív zongorázást.
Marosvásárhelyt lélekben sohasem hagytam el. Azonban tény, hogy fizikai jelenlétem 1966 óta igencsak megritkult ebben a városban. Először Kolozsvárra, majd Bukarestbe kerültem, ahol sokáig laktam. Majd következett Spanyol- és Németország. A letelepedéssel soha nem voltak gondjaim. A nehézségeket azért tudtam könnyen legyőzni, mert mindenhol voltak barátaim, ismerőseim és rokonaim. Ugyanakkor hamar kaptam munkát. Példák erre a kölni vagy a zeneakadémiai évek. Ugyanakkor örömmel tölt el, hogy a világ megnyílt előttem, nem éreztem magam bezárva.
– A nyelvismeret fontos, enélkül lehetetlen az érvényesülés…
– A német nyelv számomra nem volt kemény dió. Apám ezen a téren sokat foglalkozott velem. Ez volt az egyik indítás, a másik pedig az, hogy az általam kísért dalszövegek zöme német volt. Mindig az volt az elvem, hogy a dalszövegeket teljesen át kell élni. A szövegeket – eleinte szótár segítségével – még akkor is lefordítottam, ha már volt megfelelő fordítás. Ez könnyen ment, mert már volt német szókincsem. Voltak persze nehezebb időszakok is. Nyelvkurzusra is jártam. Egy év alatt már annyira jutottam a németnyelv-tudásommal, hogy megnyertem egy versenyvizsgát egy olyan állásra, ahol tanítanom kellett.
– Ha évtizedeken keresztül más nyelvet beszélünk, lassan nem az anyanyelvünkön gondolkodunk. Ön miként van ezzel?
– Az ötletek, az indítékok, a belső impulzus magyarul történik, de ezek továbbvivése, megfogalmazása már nem. Van tehát egy belső reagálás, de ennek a folytatása bennem már német nyelvű. Ennek dacára távolról sem állítom, hogy nem magyarul gondolkodom.
– Mennyire lehet megélni ma ebből a szakmából, és mit üzen a pályakezdőknek?
– Ugyanazt tolmácsolom, amit akkoriban nekem is mondtak. Ez ugyanis örök érvényű üzenet, amely, ha egy kicsit furcsa is, de megállja a helyét. Vagyis: dolgozni és dolgozni, de úgy, hogy mindenképpen ügyeljünk arra, hogy a sok munkával az érzelmi életünk és az ítélőképességünk ne satnyuljon el. Gondolok itt például arra, amit a média zúdít ránk. A sok minden között ugyanis szelektálni kell, és csak azokra a kritikákra kell figyelni, ami az embert építi. A zenélés első, középső és utolsó kritériuma a nagyon magas nívó. Csak okosan lehet belőle megélni, nagyon nehéz érvényesülni. Ugyanakkor szerencsére is szükség van: megfelelő időben a megfelelő emberekkel találkozni. Ami a legfontosabb: dolgozzunk és munkálkodjunk a magunk fejlődésén.
– Nyugdíjas, de még mindig aktív zongorista. Kórusban énekel, a szavalás is részét képezi az életének.
– Mint nyugdíjas, most már sok mindent csinálhatok, amit aktív koromban nem tehettem. Szenvedélyesen szeretek énekelni. Életem jó részét nagy énekesek között töltöttem. Rengeteget tanultam tőlük az énektechnikáról. Ezt felhasználva próbáltam meg gyakorolni, és felfedezni a dalolás titkait, csínját-bínját. Ezt már aktív koromban is próbáltam, már csak azért is, mert voltak diákjaim, akik kérték, hogy áruljak el nekik technikai fogásokat. Ekkor kezdtem el csak saját magamnak énekelni. Meggyőződésem, hogy egy énektanár csakis azt tudja jól tanítani, amit ő maga is átél. Így az éneklés az életem egyik középpontja lett, s nyugdíjazásom után rögtön jelentkeztem, nem is egy, hanem két kórusba. Az egyik a bambergi egyetem, a másik a szintén bambergi evangélikus egyház kórusa. Évekkel ezelőtt a versmondás is visszakopogtatott az életembe. Egy énekszakkör keretében merült fel a kérdés, hogy elmondanék-e egy verset. Mondtam, hogy nagyon szívesen, csakhogy német versről volt szó. Én jól beszélek ugyan németül, azonban magyar hangsúllyal. Ez számukra nem volt gond. Megtanultam két verset, ami könnyű volt, hiszen dalként már sokszor kísértem. Sikerem volt velük.
– Pillantsunk vissza az elmúlt fél évszázadra. Nem bánta meg, hogy végül nem lett színész?
– A szavalás boldogságot jelentett és jelent ma is számomra, amit a zongorázás nem mindig adott meg. Zongoraművész lettem, és ez kitöltötte az életemet. Soha nem bántam meg, nem is tudom, miként alakult volna az életem színészként. Amennyiben a színészi pályát választottam volna, nem mentem volna el itthonról. Hiszen hol lehettem volna magyar ajkú színész? Csakis itthon. Ha jobban belegondolok, természetes, hogy ezen a területen is lettek volna nehézségek. A zenetanulásom idején is voltak nehéz percek. A színművészet mesterségét, technikáját elsajátítani nem csak érzelem és ihlet kérdése. A mesterségbeli hozzáállás és a kitartás nélkülözhetetlen. Ez a pálya sem nélkülözi a göröngyös útszakaszokat. Ez sem fenékig tejföl, mint ahogy a zongorázás megtanulása sem volt az.
– Ha egy tőmondatban kellene összefoglalnia az eltelt éveit, hogyan fogalmazna?
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
