Erdélyi arcok

„Erdélyben mindenhol otthon érzem magam”

Sármási-Bocskai János 1973-ban született Erdőszentgyörgyön. Az óvodát és az elemi osztályokat Havadtőn végezte, innen azonban már Gyulakután, később pedig Erdőszentgyörgyön találjuk. A rádiózással 1995-től kezdve ismerkedik, de közölt a Népújságban, a Romániai Magyar Szóban, az Üzenetben, az Erdélyi Naplóban és még sorolhatnánk. 2003 és 2007 között a Budapesti Corvinus Egyetem padjait koptatja az intézet nyárádszeredai kihelyezett tagozatán. A kertészmérnöki szakot a rádiózás miatt végezte el. Számára a család egy biztos pont, vagyis a tökéletes menedék. A gyermekeit is az életre neveli – úgy, hogy mindig egymást erősítsék, segítsék…

– Mit kell tudni Sármási-Bocskai Jánosról?

– Ha életrajzi adatokra gondolsz, akkor egy élete delén túl járó ember vagyok. 1973-ban születtem Erdőszentgyörgyön. Az óvodát és az elemi iskolát szülőfalumban, Havadtőn jártam, az öt-tíz osztályt Gyulakután, a tizenegyedik és a tizenkettedik osztályt viszont Erdőszentgyörgyön, az ipari líceumban. Előregyártott betonelemekre „szakosodtam”, de a szakmát csak édesapám mellett próbálgattam a síremlékek gyártásánál és kidolgozásánál. A kötelező sorkatonai szolgálat után még hosszú évekig édesapám vállalkozásánál próbáltam tökéletesíteni a tudásomat. Mindent elkészítettem pontosan és időre, de sosem éreztem testhezállónak azt, amit csinálok. 1995-től rádiózom, előtte több írásom jelent meg különböző lapokban, a Népújságban, az Üzenetben, majd a rádiózásom elején az Erdélyi Naplóban, később – amikor már végzett kertészmérnök lettem – szakrovatom volt a Romániai Magyar Szóban. De megjelentek írásaim a Gazdaélet folyóiratban és a Székely Gazdában is. Kertészmérnöknek 2003 és 2007 között tanultam a Budapesti Corvinus Egyetem nyárádszeredai kihelyezett tagozatán. Ezt is a rádiózás miatt végeztem el, ugyanis hamarabb volt szakrovatom a Marosvásárhelyi Rádióban minthogy teljesen értettem volna hozzá. Senki nem kényszerített rá, de úgy éreztem, jó, ha értem is azt, amit válaszolnak a meghívott szakemberek a kérdéseimre.

– Indulásodkor mivel „tarisznyáltak fel” szüleid?

– Már gyermekkoromban a becsületességre, pontosságra és mások elfogadására tanítottak a szülők, nagyszülők. Nem is mertem letagadni semmit, és füllenteni sem szoktam, mert rajtam rögtön látszik, ha nem mondok igazat. Ez hosszú távon megérte, mert soha nem kellett észben tartanom, hogy kinek mit mondok. Így nem bonyolódtam bele a hazugságokba. Bizonyára a nevelés hatására lettem „lágyszívű”. Mindenkin megesik a szívem, ahol tudok, segítek, így ki is használnak rendesen. Néha megfogadom, hogy mai ember leszek, csak az fog érdekelni, ami nekem jó, de sosem tudom megtartani. Valójában minden olyan benne van a tarisznyámban, ami ma sajnos nem érték, de én nagyon büszke vagyok ezekre a „valamikori” jó tulajdonságokra.

– Hogyan emlékszel vissza a gyermekkorodra és az iskolai éveidre?

– Boldog gyermekkorom volt. A családban alig éreztem valamit a szocializmus fonákságaiból és embertelenségéből. Akkor még édesapám Marosvásárhelyen az építőiparban dolgozott, édesanyám elárusítónő volt Gyulakután az élelmiszerüzletben. Ingáztak, alig láttuk őket. De csodálatos nagyszüleim voltak. Édesapám szüleivel éltünk egy udvaron. Valójában ők neveltek fel a két húgommal. Hiányt semmiben sem szenvedtünk. Amikor nagyobbak lettünk, és már értettük, hogy mi miért történik körülöttünk, próbáltunk úgy viselkedni, hogy a szülőknek bántódásuk ne legyen. Az iskolában próbáltam jól teljesíteni, hogy értem ne kelljen aggódniuk. 

Harmadik osztályban tanultuk Bálint Tibor Az ellopott szív című írását. Egy életen át elkísér ez a történet. Az iskolában a jó tanulmányi eredményeim miatt folyton osztályfelelősnek választottak, pionírparancsnoknak és mindenféle „felelős” szerepre. Nem örültem ennek, mert mindig rajtam verték el a port, ha valaki rendetlen volt. A tanító nénim, néhai Domokos Ilona talán második osztályban egyik órán kielemezett bennünket, és rólam azt mondta: „uralkodó típus vagyok”. Lehet, ezért nem szerettem a „beosztásaimat”. Különben egész életemben próbáltam ezt elnőni, ma sem szeretek senki főnöke lenni. És utálom az „egy mindenkiért, mindenki egyért” agyrémet. Ez folyton megkeserítette az életemet.

– Miért lettél újságíró, rádiós szerkesztő?

– Nem hiszek a véletlenekben, de ez talán az. Még a kilencvenes évek legelején a Román Televízióban volt egy Tudor Barbu nevű fiatalember. Nagyon szimpatikus volt a „rámenőssége”, ahogy kérdezett, készítette a riportjait. Akkor azt mondtam, én is egyszer olyan szeretnék lenni, mint ő. Igaz, nyolcadik osztályig tanítónak készültem, mert imádtam a tanító nénimet, majd a tanáraimat, de leginkább Nagy Mária osztályfőnökömet. Hosszú lenne elmesélni, miért nem lettem végül tanító. De ma hálás vagyok ezért a sorsnak, mert nem tudnám elviselni a jelenlegi tanügyi rendszert, a pedagógusok semmibevételét és lenézését, az elkényeztetett gyermekek pofátlanságait. 1995-ben a Marosvásárhelyi Rádióban, az ifjúsági műsorban László Edit (ma: Erdei Edit-Zsuzsánna) többször bemondta, hogy diákriportereket keresnek. Én már rég túl voltam az érettségin, és többszöri nekifutás után – mert azért nem voltam olyan bátor – ugyanabban az évben, június 1-jén megjelentem a rádiónál, és kerestem Editet. Elmondtam, hogy bár nem rám van szükség, azért megpróbálnám. Ő akkor adott egy lehetőséget, és ottragadtam. Hét és fél évet külsősként dolgoztam, hosszú évekig ingyen, majd alig pár lejért. De ez volt a legcsodálatosabb időszak rádiósként. Akkor még szalagra dolgoztunk, sokkal nehezebb volt egy műsort összehozni, de volt rá időnk bőven. A hangulat nagyon jó volt a szerkesztőségben. Közben 1995–1996-ban elvégeztem az Ady Endre Sajtókollégiumot Nagyváradon. Akkor még csak ott képezték a jövő újságíróit. 

– Kitől tanultad a szakmát, kinek köszönhetsz a legtöbbet, és miért?

– A szakmát mindenkitől tanultam, azaz ellestem, de az alapokat Edittől tanultam meg. Volt türelme elmagyarázni, hogy mit miért nem csinálok jól, hosszú ideig kielemeztük a munkáimat. Néha nem volt diplomatikus, de nagyon hálás vagyok ezért, mert megtanultam kívülállóként hallgatni magam. Aztán hosszú időt töltöttem Tóth Béla mellett. Ő első perctől szabad kezet adott, hagyta, hogy kísérletezzek. Valójában így alakult ki a stílusom – ha van ilyen. Elég sokszor mondják a hallgatók, hogy a műsoraim olyan „janisak”. Nem tudom, az milyen, de biztos van valami egyediségük.

– Ami a munkádat illeti, vannak-e példaképeid? 

– Nagyon sok van. Érdekes módon olyanok is, akik olykor beletapostak a lelkivilágomba. A módszerüket részben átvettem, és magamhoz igazítottam. Nagyon sok nevet tudnék mondani, de nem szeretnék senkit kihagyni. Marton Marikának viszont nagyon sokat köszönhetek, mert mindig őszintén, tárgyilagosan mond véleményt a munkámról.

– Mi az, ami a leginkább meghatározza a munkádat és a stílusodat?

– Ezen sosem gondolkodtam. Én ösztönösen végzem a munkámat. Tudom, mi a feladat, és azt próbálom megoldani. A kezdetekkor én is kultúrával, fiatalos témákkal szerettem volna foglalkozni, de elég hamar a falusi élet osztódott rám, mert akkor én voltam az egyetlen vidéki a rádiónál. Csak halkan jegyzem meg, most a kollégák zöme vidéken él. Szulák Andrea mondta: ha nem csinálhatom azt, amit szeretek, azt szeretem csinálni, amit lehet. Ezzel én is így vagyok. A műsoraimban próbálom – a lehetőségek függvényében – maximálisan közvetíteni a vidék értékeit, az egyszerű ember nagyszerűségét. 

Néha nehéz egyensúlyba hozni a pozitív és negatív dolgokat, mert azért több a hiányosság. De igyekszem. A műsoraim nagyon meg vannak vágva, szerkesztve, sok nyekegést, ismétlést nem lehet hallani. Ez nagyon sok időmet elveszi, de legalább hallgathatóak. Ezt egy hallgató mondta, amikor rákérdeztem, hogy miért hallgatja a műsoraimat? Nem esett jól, amikor azt a választ kaptam, hogy őt igazából semmi sem érdekli belőlük, de nem zavarja, hallgathatóak. Ma a legnagyobb bóknak tartom.

– Mennyire nehéz ez a szakma?

– Ha komolyan veszed, időigényes. Nem mondanám nehéznek, ha tudod a fogásokat. Én mindennap tanulok valamit, és sosem vagyok megelégedve magammal. Amíg adásba nem kerül egy műsor, sokszor érzem az elégtételt, hogy ez nagyon jól sikerült, minden a helyén. Aztán amikor a rádióban hallom, már nem ájulok el tőle. Túl maximalista vagyok, és ez a mai világban nem egy pozitív tulajdonság.

– Volt-e olyan pillanat, időszak az életedben, amikor azt mondtad: feladom, más munka, megélhetőség után nézek?

– Természetesen. Általában hétévente nagyon elegem lesz mindenből. De aztán jön egy új feladat, egy őszinte bátorítás, elismerés, és még maradok. Van, hogy olyan véleményt kapok idegenektől, amelyek megerősítenek abban, hogy sok embernek fontos az, amit csinálok, amit próbálok közvetíteni. Amikor épp mindent feladnék, csak olyan munkákban gondolkodom, amelyet önként nem sokan vállalnának el – például: takarítás, mosogatás, rendszerezés stb. 

– Szerinted melyik könnyebb szakma: az újságírás vagy a rádióműsorok szerkesztése?

– Nekem a rádióműsorok szerkesztése. Majdnem huszonnyolc év rádiózás után csak hangokban tudok gondolkodni. Írok is, de sokkal hosszabb időt vesz igénybe. Amikor készülnek a beszélgetéseim, sokszor már azt is hallom, milyen zenével lesznek illusztrálva, milyen lesz a végtermék.

– Napjainkban ki az igazán jó újságíró, rádiós szerkesztő?

– Szerintem az, aki nem dől be a divatirányzatoknak, tárgyilagos és hiteles. Aki tudja, hogy a történelem napszámosa, és mindent hitelesen kell dokumentálni. Egy ilyen hivatást szakmai alázat nélkül nem lehet űzni. És direkt nem szakmát mondtam. Nehéz így trendinek, modernnek lenni, de talán lesz még olyan világ, mikor ezt becsülni fogják.

– Hetente járod Erdély falvait. Hol érzed a leginkább otthon magad?

– Érdekes, mindenhol otthon érzem magam. A Csíki-medencében különösen, hiszen ott nagyon sok a rokonom. Édesapám anyja Csíkmenaságon született, talán ezért. Ugyanakkor édesanyám szüleitől kaptam régen azt a tanácsot, hogy úgy intézzem a dolgaimat, hogy minden faluban legyen egy házam. Hosszú ideig nem értettem, de most, őszülő fejjel rájöttem, hogy arra értették, hogy minden településen legyen egy ember, akihez szükség esetén fordulhatok. Elmondhatom, hogy ha nem is minden faluban, de minden községben vannak ilyen emberek.

– Mennyire lehet megélni ebből a szakmából?

– Ha nem nagyok az igényeid, meg lehet. Nekem gyakorlatilag a fizetésem rámegy a terepezésre. Szerencsém, hogy a feleségem ezt még huszonegy év után is tolerálja. Van, aki elissza, eljátssza, elutazza a pénzét, én elrádiózom. 

– Milyennek látod a mai újságírást? 

– Mindenki végzi a maga feladatát, próbálja kiszolgálni a megbízóit. Sok mindennel nem értek egyet, de a világ változik, változnak az értékek, az irányzatok. Jó, hogy ilyen sokoldalú, mert van, amiből választani.

– Mivel foglalkozol akkor, amikor épp nem a mikrofont tartod a kezedben?

– Általában archiválok. Nemcsak az én felvételeimet, hanem a rádió szalagtárát is digitalizálom. Ha csak ezt végezném, akkor sem lenne erre elég egy élet… Évekkel ezelőtt Borbély Zoli bácsinak tettem egy felelőtlen ígéretet – amikor elmondta, hogy élete munkája semmivé vált a szalagtárak folytonos költöztetésével –, hogy ha egyszer lehetőségem lesz, rendbe hozom az archívumot. 2017 decemberében Szász Attila főszerkesztő erre rábólintott, és azóta – amikor csak időm van – mint a moly, a szalagtárban vagyok. De a ház körül is van tennivaló, néha arra is időt kell szánni.

– Mit jelent neked a család?

– Egy biztos pont, menedék. Bárhol jó lennem, de mindig vágyom haza a családhoz. Van, hogy összezörrenünk, és olyankor a szívem szakad meg. De a válságban, a nehézségben csak magunkra számíthatunk. A gyermekeimet is úgy nevelem, hogy egymást erősítsék, segítsék. Ha bosszantani akarom a feleségemet, mindig megdicsérem az ízlését, hogy jól döntött, amikor engem választott. Persze, ez poénkodás, csak nem mindig értékeli.

– Mikor voltál életedben a legboldogabb? 

– Sokszor voltam nagyon boldog. Csak néhány esetet emelek ki: amikor a feleségem igent mondott, a gyermekek születésekor, amikor az egyik családi barátunkkal elmentem terepre, és őszintén elbeszélgettünk, ha a hallgatóktól elismerő véleményt kapok, vagy amikor szakmailag értékelik a munkámat. De talán a legboldogabb édesapám halála előtt két héttel voltam, amikor a betegágyáról felülve azt mondta: vigyázzak nagyon magamra! Jól végzem a munkámat, és ő nagyon büszke rám! Negyvennyolc év alatt egyszer sem mondta, úgy éltem le az életemet, hogy azt éreztem, sosem vagyok elég jó neki. Bármit tettem, nem volt tökéletes, más mindig mindent jobban csinált. Az, hogy – ha későre is – elismert, számomra a lelki békémet jelenti. 

– Mi a hitvallásod?

– „Élj úgy, hogy ne vegyenek észre ott, ahol vagy, de nagyon hiányozzál onnan, ahonnan elmész!” (Victor Hugo) Én ehhez tartom magam. Már nincsenek nagy terveim, nem vágyok nagy dolgokra, csak arra, hogy mindenkivel jó legyek és becsületes.