Isten szolgálatában az „unitáriusok Rómájában”
Kozma Albert bölöni unitárius lelkész egyszerű, őszinte, becsületes és jó magyar embernek tartja magát, aki igencsak lelkes, és állítása szerint élete végéig hűséges lesz önmagához, az elveihez, az ősei igaz szelleméhez, a népéhez, a hazájához és az egyházához. Imádja a szülőföldet, és Erdélyt annyira szereti, hogy ezt a földet számtalan ígéretes külföldi felajánlás és hívás ellenére sem tudta itthagyni. Ugyanakkor hálás azért, hogy egy jó magyar családba született, olyan szülők és nagyszülők családi közösségébe, ahol a vagyonnak és a hatalmi rangoknak nem volt akkora jelentősége, mint az emberi méltóság és tisztesség megélésének...
– Mit kell tudni Kozma Albert unitárius lelkészről?
Lelkészi család első gyermekeként születtem 1967. szeptember 17-én Marosvásárhelyen. Édesapám az időben Székelykál unitárius lelkésze volt. 1970-1974 között Székelymuzsna következett, és ugyanitt jártam ki az óvodát. 1974-ben az erdővidéki Bölönben kezdtem meg az elemi iskolát, majd a Nagy-Homoród menti Recsenyéden fejeztem be 1978-ban. Később a székelyudvarhelyi tanítóképzőbe felvételiztem, de a kommunista rendszer idején oda papgyermek nem juthatott be, így a középiskolát a régi I. Számú Ipari Líceumban végeztem el.
Most is hálás vagyok az egykori szigorú tanítóimnak és tanáraimnak, hogy olyan nevelést és tudást kaptam tőlük, amire ma is örömmel tudok visszaemlékezni.
– Hogy emlékszik vissza a gyermekkorára?
– Be kell valljam, hogy gyönyörű gyermekkorom volt, dacára annak, hogy családunk nyugalma nem volt mindig felhőtlen. Édesapámat állandóan megfigyelték. Az, hogy nem lett a kommunista szerv bedolgozója, besúgója, rajtunk és a jövőnk fejlődésén is megmutatkozott. A független, szabad ember akkor sem volt a hatalom képviselőinek ínyére és most sincs. Aki nem adta el a lelkét sem az államnak, sem az ördögnek, attól tartottak, próbálták zaklatni, figyelmeztetni, hogy nem felel meg a hivatalos elvárásoknak. Gyermekéveim alatt, de később is csodáltam édesapámat bátor és erkölcsös kiállásáért. Azok közé a gyermekek közé tartoztam, akik még kaptak igazi nevelést: otthon a családban, a lelkészünktől – minden vallásos élet tiltása ellenére – és az iskolák pedagógusaitól. Tanulásra és munkára neveltek. Időben hozzászoktunk ahhoz, hogy mind a családban, mind a társadalomban mindenkinek megvan a saját maga helye és a feladata. Az időben nem volt telefon, internet vagy több száz tévécsatorna. Az esti mese után hajnalig megszakították az áramszolgáltatást is, így reggel pihenten keltünk.
Mi magunk kellett kitaláljuk és elkészítsük a játékszereinket, amit becsülni, értékelni tudtunk, és éveken át megőriztünk. De megismertük a természetet és a környező vidéket. Nem érdek-, hanem igazi barátságokat kötöttünk, amelyek mai napig is megmaradtak. Az ünnepek szerények, de igazi ünnepek voltak, és ezek élnek az emlékezetünkben. Megtanultuk, gyakoroltuk és továbbadtuk a népi ünnepi szokásokat, hagyományokat.
Igaz, nem mehettünk külföldre, de ehelyett megtanultuk értékelni a saját földünket és hazánkat.
– Melyek a legszebb emlékei?
– Az első igazi szép emlékem az, amikor nyolcévesen karácsony negyedik napján Bölönből Recsenyédre költöztünk. Már senki nem él azok közül, akik értünk jöttek egy hosszú rakfelületű Bucegi teherautóval. Vargyastól Oklándig szakadt a hó. Egy ember ment a kocsi előtt, hogy mutassa az utat, mi pedig a becsúszástól tartva gyalog kísértük. Recsenyéden meleg lakás fogadott.
Itt szokásban volt, hogy május 1-jére a legények nyírfaágat hoztak és raktak a leányos házak kapuja elé. Beleírtuk a nevünk kezdőbetűit a fa törzsébe, és abból a leány tudta, hogy kinek kell hímzett zsebkendőt adjon. Ez volt a köszönet jele. Ma is féltve őrzök egy 1978-ban kapott recsenyédi hímzett zsebkendőt...
Legszebb emlékeim között él a recsenyédi templom udvara, ahol tavasztól őszig sok gyermektársammal játszottunk, ahol télen szánkóztunk, és emlékszem az édesanyám gyönyörű kerti virágaira, melyek ott nyíltak és illatoztak.
Konfirmálásom után összegyűlt családunk igazi szeretetben és jókedvvel. Édesapám nagyszerűen zongorázott, de olykor előkerült a hegedű és a harmonika is, s úgy telt el az idő, hogy észre se vettük azt, hogy új napra virradtunk.
Következtek a középiskola évei. Osztályunk rövid idő alatt egy nagy családdá alakult, ezt a közösségi érzést a mai napig megőriztük. Az a négy diákév a legszebb emlékekkel indított el engem az életbe.
Székelyudvarhely... Emlékként két eseményt mondok el. Az első a középiskolai ballagásom és az érettségim 1986 júniusában. A második, hogy a jó kicsi magyar város unitárius templomában szenteltek lelkésszé 1996. december 6-án.
Legszebb emlékeim között él ma is bennem a kétéves marosvásárhelyi segédlelkészi szolgálatom minden egyes ünnep- és hétköznapja. A Bolyaiak városának ifjúsága, unitárius és más felekezetű hívei, akik három évtized elmúltával is ugyanazzal a szeretettel fogadnak, ahogy odaérkezésem első napján.
Magyarsáros – hét év, ami összehozott a falu magyar és román lakosságával. Az, ahogyan minden vasárnap és ünnepen lélekkel töltöttük meg a templomot, ahogy közmunkában igaz embertisztelettel fogtak össze a hívek, a kórus- és falutalálkozók örömmel átitatott találkozásai, a karácsonyi kántálás örömhíre és együtt töltött éjszakái, ahogy összefogással és közös tenni akarással megtaláltuk és rendbe hoztuk az 1944. szeptember 11-én orosz golyó által kivégzett névtelen magyar honvéd sírját.
És szép emlék a Bölönbe való hazatérésem. Az itt eltöltött 14 év minden küzdelme és sikere, amelyért egykor őseink harcoltak, ma ez a szerep, felelősség és küldetés a miénk.
– Mivel indították lelkészi útjára szülei?
– Lelkész édesapám, egészségügyi asszisztensi állás mellett önkéntesen énekvezéri szolgálatot vállaló édesanyám nem szólt bele a pályaválasztásomba. A döntést rám bízták, csak egyet kötöttek a lelkemre, hogy tanuljak, mert így válhatok hasznos tagjává a társadalomnak.
Amikor végzős középiskolai diákként, 1986 tavaszán eldöntöttem, hogy lelkész akarok lenni, láttam a szüleim arcán és szemén, hogy az ötletem tetszik nekik.
Háromszor felvételiztem a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet Unitárius Karára. Mindháromszor sikertelenül: 1986, 1988 és 1989; időközben büntetett alakulatnál teljesítettem katonai szolgálatot.
Minden sikertelen felvételi vizsga után azzal biztattak a szüleim, ne adjam fel, a rendszer egyszer változni fog, s akkor nem származásom, hanem érdemeim és tudásom alapján fognak megítélni. Végül 1989 decemberében kaptam meg azt az értesítést, miszerint felvételt nyertem az 1989/1990-es tanév pótévfolyamára.
Amikor a csomagom elkészült, és indultam Kolozsvárra, édesapám ezeket mondta: Ha elindultál ezen az úton, nincs visszatérés. Tanulj, és úgy szolgálj népednek, hazádnak, hogy mindig tiszta lelkiismerettel és emelt fővel járhass az emberek előtt!
– Miért lett lelkész?
– Gyermekkoromtól a lelkésszé válásig az életemet a templom „tövében” éltem le. Korán megéreztem, hogy a lelkészre felnéznek az emberek. Várnak tőle valamit: lelki tanácsot, útbaigazítást, vigasztalást vagy éppen bátorítást. Hiszen egy lelkész jelen van a családok örömében, de bánatában is, a születéstől az elmúlásig. Ugyanakkor még azt is láttam, hogy egy jó lelkész a közössége életének középpontjában van.
A kommunizmus elnyomása éveiben a templom szerepe felértékelődött. A vallásos élet megélésének tiltásai ellenére minden vasárnap megtelt a templom. Ott gyűltek össze a hívek kérni az Istent, hogy vessen véget a rendszernek, a szenvedésnek. Láttam, hogy milyen a templomból hazamenő emberek tekintete, láttam, hogy milyen, amikor egy-egy istentisztelet után apámra néznek... Olyan ember akartam lenni mint ő, és az Igét akartam hirdetni.
A végső döntést 1986. március 15. és az azt követő napok történései hozták meg. Édesapám talán először beszélt a szószékről az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc eseményeiről. Mindenki félve, de kipirosodott arccal hallgatta. Valaki feljelentette a hatóságoknál. Pár nappal később megjelentek a Securitate emberei, vallatták, házkutatást tartottak. Dacára a történteknek, a következő vasárnapon is felment a szószékre, és egy jó magyar keresztény beszédet tartott. Csodáltam bátorságát, magyar emberi helytállását akkor, mikor a többség csendben meglapult.
Ez volt az a döntő pillanat, amikor elhatároztam, hogy lelkész leszek, és a templom szószékéről édesapámhoz hasonlóan szolgálom az egyházamat.
– Melyek élete és pályafutása legmeghatározóbb állomáshelyei?
– Elsőnek Recsenyédet és Székelyudvarhelyt említem. Az emberek közösségi élete, összefogása és élni akarása, de szüleim jósága és szeretete, tanáraim jó tanítása nagyban meghatározta lelki életem és személyiségem kialakulását.
A négy középiskolai év alatt kiváló tanáraim voltak, akik észrevétlenül is jól igazgatták a lépteimet egy családhoz hasonlítható, rendkívüli osztályközösségen belül.
A katonai szolgálat 16 hónapja alatt megéreztem, hogy mit is jelent igazából magyarnak lenni ebben az országban. Ez az időszak csak erősítette a konok kitartást bennem.
Következett az öt egyetemi év Kolozsváron. Másod- és harmadéves teológus koromban két szórványgyülekezet gondozását vállaltam el: Szinden és Tordatúron.
Ez idő alatt ismertem és értettem meg a szórványvidék egyéni és közösségi gondjait, nehézségeit, ami később újabb lendületet adott a lelkészi szolgálatomhoz. Ma is hálával gondolok egykori püspökünkre, dr. Erdő Jánosra, aki ebben a legnagyobb segítségem és megértő irányítóm volt.
Marosvásárhely – még egy unitárius egyházközség. Kiváló mentorom volt Kolcsár Sándor esperes, aki mindennemű teendőt és feladatot rám bízott, hogy tanulhassak.
Magyarsároson újra kellett indítani és megszervezni az egyházi életet, visszaszerezni az elkobzott egyházi vagyont, és nem utolsósorban elindítani egy újfajta lelki és külső építkezést.
Azonban a felsoroltak után a legmeghatározóbb állomáshely számomra Bölön. Ahogy a nép ajkán él a település régi megtisztelő neve: az unitáriusok Rómája. Lelkészi szolgálatomat és az elért eredményeimet mérlegre téve Bölön hozta meg nekem a beteljesülésem éveit. Értem itt ezalatt az egyházi földbirtokok nagy részének és két iskolaépületnek a visszaszerzését, új épületek felépítését, a Tana-kúria megvásárlását – mindezeket teljesen saját alapokból. És itt még nem beszéltem az önálló gazdálkodások elindításáról, a kulturális élet új rendezvényeiről, templomi koncertek szervezéséről és legutóbb az I. Erdélyi ősök napja, a honfoglalás kori hagyományőrző rendezvény megtartásáról...
– Tiszteletes úr, milyen a hitünk napjainkban?
– Színes és változó. Ahány ember, szinte annyiféle hit létezik. Az utóbbi időben azt tapasztaltam, hogy a pénz, a vagyoni hajsza és a versengés teljesen háttérbe szorította a hitet. Ma minden a pénzről és a versengésről szól. Ahol az emberben, közösségben vagy az egész társadalomban a hit laza, mondhatni teljes hitetlen, elszaporodik minden olyan cselekedet, ami csak rombol, és a pusztulás, az önfelszámolódás – hazugság, lopás, irigység, rosszindulat, erőszakosság vagy éppen gyilkosságok – felé vezet. Az adott szó, a tisztesség és becsület már csak a múlt nemzedékek erénye. Nem kell a ma emberének se Isten, se ember, se templom, se műveltség. Véleményem szerint hit nélkül nincs jövő, nincs élet! És erre az ember maga kell ráébredjen...
– Ha módjában állna az életét újrakezdeni, ugyancsak a lelkészi pályát választaná?
– A válaszom határozott igen. Bár kívülről olyan könnyűnek látják az emberek a lelkész életét, munkáját, mi tudjuk, hogy ott bent mélyen milyen is valójában lelkésznek lenni. Hiszek abban, hogy egy tisztességes és erős lelkű lelkész sokat tud tenni egyházáért, népéért és hazájáért. Persze csak akkor, ha semmi körülmények között nem tér le a kijelölt útról.
Minket azért hívott el e nemes szolgálatra Isten, és azért tettünk egykor papi esküt, hogy őt és igazságát hirdessük a világban, alkalmas és alkalmatlan időben egyaránt.
– Mit tenne, ha holnaptól már nem lehetne lelkész?
– Gondoltam erre, hogy eljön az a nap is, amikor már nem leszek e gyülekezet lelkésze. Az a nap és az azt követőek nagy változást fognak hozni az életembe. De én nagyon szeretem a hivatásom. Vannak, akik a nyugdíjba vonulásukig teljesen belefásulnak a nehézségekbe, a munkába és abba, hogy egy lelkésznek soha nincs szabadnapja. Nem könnyű emberekkel dolgozni.
Már mostantól úgy készülök erre az időszakra, hogy továbbra is aktív, cselekvő tagja maradjak annak a gyülekezetnek, ahol majd letelepszem. Hosszú évek tapasztalatának és az egyházi élet ismeretének birtokában lehetek egy hasznos gondnok vagy vezetőségi tag, hűséges templomba járó és lelkes közmunkázó egyháztag. Azt semmiképpen nem tudom elképzelni, hogy az egyházi élettől teljesen eltávolodva éljem le Istentől ajándékba kapott napjaimat.
– Köszönjük a beszélgetést.
– Én is köszönöm a megkeresést és a lehetőséget. Isten áldja önt és a Népújság olvasóit!
