Erdélyi arcok

„Az élet keresztjei olyanok, mint a kotta keresztjei: felemelnek”

Szabó Kata pedagógus úgy gondolja, nem a tudás átadása a legfontosabb feladata, hanem inkább az, hogy nyitott, magabiztos gyermekeket neveljen, akik bátran merik elmondani félelmeiket, aggodalmukat, és nem félnek segítséget kérni. Ugyanakkor hiszi, hogy „...jó pedagógusnak nemcsak születni lehet, hanem azzá válhatunk, ha szeretjük, meghallgatjuk, támogatjuk, megértjük és elfogadjuk őket...”. Szerinte, minden gyermek egy különleges csoda. A Népújságnak kérdésünkre elmondta: „...a pedagógusok feladata, hogy engedjék szárnyalni a kíváncsiságukat, és megtanítani őket, hogy mennyire értékesek”.

– Középajta az én szívemnek is középpontja. Az a hely, amiről az otthon melege jut eszembe. Ahol mindig körülöttem voltak azok, akiket a legjobban szerettem. Ahol dédnagymamám diófája alatt nevetgéltünk és epret ettünk, nagymamám csodálatos ételeivel varázsolt el minden vakációban, nagytatám térdére ültetve tanította a magyar himnuszt unokáinak. Mesélt, mert hitte, hogy fontos a lelkünkbe ültetni a magyar öntudat magocskáját. Mi meg ámulattal hallgattuk. Ünnepekkor templomba mentünk, majd – mindig nagyon sokan – körülültük az ünnepi asztalt. 

Nagyszüleim a legértékesebb dolgot adták nekem: az idejüket. A közösen eltöltött pillanatok felbecsülhetetlen értékkel bírnak, amiért örökre hálával tartozom nekik. 

– A nagy család tehát gyakran találkozott Középajtán. Beszéljünk még erről a településről és meghitt környezetéről...

– Talán a legszebb hely, ahol gyermekkoromban a legtöbb időt töltöttem, a Benkő József-arborétum. A temető csendjéből föltekintve a dombra, elénk tárul a csodálatos mesebeli helyszín. Az orgonafák árnyékában sokszor szárnyalt gyermeki képzeletem. 

A másik, szívemnek kedves hely Kerekörvény, amit mi valamiért mindig Kerekörménynek neveztünk. Egy kaszáló, amely nagyon sokat jelentett nekünk. Nagytatám kis házat épített ott, amit barakknak nevezett el. Imádtunk ott lenni, a patakban fürdeni és belélegezni a szénaillatot. 

– Indulásakor mivel tarisznyálták fel a szülei, illetve hogyan emlékszik vissza a tanulás éveire?

– A tarisznyám sok különleges értéket rejteget. Édesanyám határtalan szeretetét, édesapám nyughatatlanságát, nagymamám végtelen türelmét, nagytatám makacs igazságérzetét, húgom tükrét, amit oly sokszor szembefordít velem, ha úgy érzi, tévedek.

Találunk még benne hitet, énekeket és verseket, élettapasztalatot, amit nem féltek elmesélni nekem. Alázatot, elfogadást, kíváncsiságot, nyitottságot. Hogyan is lehetne mindent felsorolni? Hogyan lehetne mindezt meghálálni?

Tanulási éveim alatt mindezeket próbáltam felhasználni. Azok közé a diákok közé tartoztam, akik nem szerettek tanulni. Nem varázsolt el a határtalan információ- és tudásáramlás, de nagyon szerettem iskolába járni, szerettem közösségben lenni, tevékenykedni, a szárnyaimat bontogatni. Diáktanácsba jártam, iskolaújságot szerkesztettem, igyekeztem hasznos tagja lenni a diáktársadalomnak. 

– Miért választotta a pedagógusi szakmát, miért lett óvónő?

– Kislánykoromban egyszer rádióinterjút készítettek az előkészítő osztályban, ahol az egyik kérdés a „mi leszel, ha nagy leszel?” volt. Akkor azt válaszoltam, hogy óvó néni, mert szeretem a gyermekeket. Ahogy telt az idő, feledésbe merült az akkori kislány álma. Nyolcadik osztály végén tanácstalanul álltam az iskolaválasztás előtt. 

Emlékszem édesanyám győzködő szavára, hogy iratkozzak be a tanítóképzőbe. Haragudtam rá, hogy olyan messze küld, idegen városba, bentlakásba. Az édesanyák jól ismernek minket. Hiszen ki tudná náluk jobban, mi a legjobb nekünk, ha nem ők? Talán sose mondtam el neki, mennyire hálás vagyok, hogy neki köszönhetően pedagógus lettem. Köszönöm, anya! Nem csupán egy szakmát kaptam, hanem egy hivatást. Mindig elvarázsoltak a gyermekek. Ha a közelemben van egy kisgyermek, késztetést érzek rá, hogy szóba álljak vele. Milyen csodálatos a lelkükbe látni, hallgatni meséiket. Érezni őszinte és tiszta lelküket. 

– Melyek voltak élete és pályafutása eddigi legmeghatározóbb állomáshelyei, és ezek mi újat hoztak az életébe?

– Életem eddigi legmeghatározóbb állomáshelyei közétartozik a férjemmel való találkozás, ami szerelem volt első látásra. Majd később beleszerettem a lelkébe. Sok mindent tanultam tőle. Megtanította, hogy minden ember értékes, különleges és szeretnivaló. Előítéleteimet felváltották az elfogadás gondolatai. Isten olyan embert adott nekem, aki társam, örömöm, reményem, támaszom, néha kritikusom, aki nélkül üres lenne az életem.

A második pedig az első folytatása. Hiszen immár együtt életünk vonata egy másik csodálatos állomásra érkezett. Már nemcsak ő meg én voltunk, hanem született két csodálatos fiunk, és család lettünk. 

Persze vannak kevésbé vidám pillanatok is az életben. Az egyik kedvenc idézetem: „Az élet keresztjei olyanok, mint a kotta keresztjei: felemelnek”. 

– Milyen óvónőnek lenni?

– Emlékszem apukám egyik nagyon jó mondására, miszerint óvónőnek lenni könnyű, hiszen csak ceruzát adsz a gyermek kezébe, és azzal nagyon jól elvan. Akkor haragudtam rá, hogy miért hiszi ennyire könnyűnek ezt a szakmát. 

Majd rájöttem, hogy igaza volt. Óvónőnek lenni könnyű. Az anyukától elváló csöppnyi kisgyermeket öledbe ültetve vigasztalod, aki szorosan átölel téged. Játszani, beszélni, táncolni, énekelni tanítjuk őket. Felfedezni a világot a maga egyszerűségével és könnyedségével. 

Minden nap árad feléd a szeretet, a mosoly és a nevetés. Akárcsak egy ingyenterápia a lelkednek. 

– Habár óvónő, ma az ürmösi iskola helyettes tanáraként dolgozik. Mi a közös ezekben a szakmákban? 

– A két szakmában talán csak a fejlesztés a közös. Amikor össze szeretném hasonlítani őket, inkább a különbségek jutnak eszembe. Míg az oviban a nyitottság dominál, a felsőoktatásban inkább a zárkózottság. Az előbbinél a közlékenység, az utóbbinál a szótlanság. A kis hangos, lelkes és mosolygós ovisból dacos, lázadó kamasz lesz, aki úgy érzi, a világ ellene van. Nem könnyű megtalálni hozzájuk a kulcsot. Kitartással és türelemmel, elfogadással és megértéssel viszont mi is sokat tehetünk a személyiségük kibontakozásáért. 

– 2012-ben ment feleségül Szabó Előd ürmösi unitárius lelkész espereshez...

– 2011 az egyik legkedvesebb évem, hiszen akkor ismerkedtem meg Előddel. Emlékszem, mennyire elvarázsolt, hogy lelkész. A világszemlélete, nyitottsága és intelligenciája nagyon megnyerő volt számomra. Lakodalmunk egy igazi falusi hangulatú, hagyományőrző ünnepség volt, ahol a gyülekezet szívét-lelkét adta, hogy ez a nap életünk legcsodálatosabb napja legyen.

Majd, amikor azt hittük, ennél boldogabbak már nem is lehetünk, kaptunk Istentől egy ajándékot, akit Magornak neveztünk el. Család lettünk, és hálásak voltunk minden napért. Kis idő múlva úgy éreztük, szeretnénk egy második gyermeket is, így született meg Regő.

Mindkettő boldog, eleven, ugyanakkor eltérő egyéniségű gyermek. Mindenkiből örököltek valami értékeset, amit tarisznyájukba gyűjthetnek.

– Milyen ma lelkészfeleségnek lenni?

– Talán az első jelző, ami eszembe jut, az az izgalmas, mivel annyiféle élethelyzetben kell megfelelni. Nagymamám mondta az esküvőnk előtti napokban, hogy ez nem lesz könnyű. Nem is az! Támogató feleség kell legyél, akinek különböző feladatai vannak. Nem vagyok az egyház alkalmazottja, mégis annyi teendőnk van. Felelősségünk a gyülekezet lelki jóléte. Feladatokat vállalunk el, amelyek segítik a lelkész mindennapjait. Vasárnapi iskolát vezetünk, nőszövetséget tartunk, dalárdában veszünk részt, főzünk, ha vendég jön, meghallgatjuk, ha valakinek erre van szüksége. Műsorokat készítünk, rendezvényeken veszünk részt. Idegeneket fogadunk be családunkba ünnepekkor, és ünneppé tesszük az ünnepüket. Egy közös családi vállalkozás, amiben jó élni és munkálkodni, még akkor is, ha néha elfáradunk és haragszunk. 

– Mi az, ami a leginkább hiányzik az életéből?

– Ami leginkább hiányzik az életemből, az... a régi énem; nagyon sok mindent tudnék felsorolni, de, Elődnek hála, kezdem megtanulni, hogy mindenünk megvan, semmi sem hiányzik az életünkből. És milyen igaza van! Hálás vagyok mindenért. De ha mindenképpen kellene mondanom valamit, akkor nagytatámat említeném, aki nagyon hiányzik, de sajnos már nem lehet velünk. 

– Milyen az óvónő az iskolában, és milyen otthon, a családban? 

– Az óvónő az iskolában lelkes, tele ötletekkel és megvalósításokkal, otthon pedig fáradt és kimerült, mert minden energiáját az iskolában hagyta.

Mivel nekem két szerepem van, a tanár és az anyuka, így jobban rálátok az iskolában történő dolgokra. Nincs is ennél szebb munka, hiszen az iskolában is a gyermekeimmel vagyok. Mivel a gyermekeimért is csinálom, sokkal motiváltabb és lelkesebb vagyok. 

– Milyen a közösségi élet Ürmösön?

– Szerintem elég jó. Nagyon sok közös tevékenységet kínál az egyház, az iskola és a helyi tanács közösen, egymást támogatva. Fontosnak tartjuk hagyományaink ápolását és fenntartását, hiszen az egyik legértékesebb kincsünk ez. Példaértékű, hogy az ürmösi embereknek mennyire fontos az egyház és a templom. Próbálunk színes tevékenységeket szervezni, amelyeknek kisebb-nagyobb sikere van. Fontos számunkra ez, hiszen a gyermekeinkért, a családunkért tesszük.

– Hol tudná leginkább elképzelni az életét? Gondoljunk itt a családjára, de a szakmai karrierjére is...

– Sokszor vágyakoztam más helyekre. Gyakran eljátsztam a gondolattal, hogy talán máshol jobb lesz. De ahogy az idő telik, és mind hosszabb ideje vagyunk itt Ürmösön, annál erősebb bennem a gondolat, hogy itt szeretnék élni. Itt, ahol ismerősök köszönnek az úton, ha kilépek a kapun. Ahol „Isten áldja, pap néni” köszönéssel mosolyognak rám. Itt, ahol gyermekeim az első lépéseiket megtették. Itt, ahol befogadtak, és szeretnek minket. 

– Bánja-e, hogy most helyettes tanárként dolgozik?

– Bánni nem bánom, hogy tanár lettem. Hiányoznak a kicsik, és vágyom az óvodai életre, de nagyon szeretem a tanári munkát is. Tetszik, hogy a diákjaimnak önálló véleményük van, hogy néha őszinte kritikusaim, hogy kicsit már felnőttes gondolkodásúak. Nagyon szeretem a közösséget, ami az iskolában van. Ami pedig a legcsodálatosabb, hogy szüneten, ha kimegyek az udvarra, ott van a két gyermekem és a férjem, és mosolyogva néznek rám. Talán ez a tökéletes munkahely.

– Köszönjük a beszélgetést. 

– Köszönöm a kérdéseket. Elgondolkodtatóak voltak. Jó érzés volt ennyi mindenre emlékezni. Isten áldja!