Erdélyi kopó

A honfoglaló magyarok előszeretettel használtak a vadászatokon kopókat segítőnek. A Kárpát-medencében ezek a kopók keveredtek az itt élő népek kutyáival, köztük a kelta kopóval.

Számomra az egyik legtitokzatosabb magyar kutyafajta az erdélyi kopó. Nem emlékszem, hogy láttam élő kopót, csak képeken, talán egyszer kutyakiállításon. Olvastam, hallottam róla sokat, és most már a neten a legapróbb részletekig is megismerheti bárki, akit érdekel ez az ősi magyar kutyafajta. Történetét a végén kezdem, ami talán nemcsak a román kennelklub tagjainak ismerős. Kelemen Atilla képviselő a megmondhatója, mint nemzetközi bíró és egyáltalán a román kutyavilágban jártas ember, mennyi gondot okozott az elmúlt évtizedekben, hogy Románia ne sajátítsa ki magának ezt az ősi magyar kutyafajtát, csak azért, mert erdélyi, s ami egyszer erdélyi, az minden Románia része, akkor is, ha ez az ország alig 150 éves, s a kutya ezer. (Van olyan román nyelvű erdélyi kopós honlap, ahol románként emlegetik.) No, de szerencsére nem sikerült a próbálkozás, és a nemzetközi világban az erdélyi kopót magyar kutyafajtaként ismerték el. Ami természetes is történetét tekintve.

Az erdélyi kopó engem leginkább a szintén ősi angol kopófajtára, a beagle-re emlékeztet. De miért is volt oly népszerű egykoron, és miért került a kihalás szélére?

A honfoglaló magyarok előszeretettel használtak a vadászatokon kopókat segítőnek. A Kárpát-medencében ezek a kopók keveredtek az itt élő népek kutyáival, köztük a kelta kopóval. Az Árpád-házi királyok tenyésztette, mára kihalt pannon kopó az erdélyi kopó és a magyar vizsla elődje. Kopókat a Képes Krónika miniatúráin is ábrázoltak, első írásos említésük 1237-ből származik. A magyar királyok, nemesek rendkívül szerettek kopókkal vadászni, a magyar nemesi udvarhoz hozzátartozott a kopófalka. Az Erdélyben kitenyésztett kopót először az 1600-as években ábrázolták serlegeket díszítő domborműveken.

Standeisky Andor kutatásai szerint a kelta kopó és a tatár kopó kereszteződéséből ered. Az erdélyi kopót a speciális éghajlati, terep- és vadászati viszonyok nemesítették ki. A változatos terepviszonyok hatására alakult ki az erdélyi kopó két típusa: a hosszú lábú és a rövid lábú erdélyi kopó. A két változatot rendszerint együtt tartották.

A 19. században az erdélyi kopó meglehetősen elterjedt volt még mind Magyarországon, mind Erdélyben. A két világháború között is népszerű kutya volt, de egy 1947-ben hozott román rendelet kiirtandó dúvadnak minősítette a többi kopóval együtt, s ezzel szinte halálra ítélte a fajtát, lévén, hogy Erdély román fennhatóság alatt volt ismét. Szerencsére voltak elkötelezett hívei, akik megmentették az erdélyi kopót. Újratenyésztése 1968-ban kezdődött. Napjainkban Magyarországon kívül jelentős állomány van Romániában is.

Az erdélyi kopó az egyik legelegánsabb kutyafajta. Igénytelen és alkalmazkodó, feleslegesen sohasem ugat. Játékos és gyermekszerető természete ideális családi kedvenccé teszi, de mozgásigényét ki kell elégíteni. Idegenekkel bizalmatlan. Két változata tehát a rövid lábú erdélyi kopó és a hosszú lábú erdélyi kopó. A rövid lábú változatot bokros területen apróvadra, a hosszú lábú változatot erdei vadászaton nagyvadra, elsősorban vaddisznóra, de előfordult, hogy medvére is használták. Ma csak a hosszú lábú változatot ismerik el hivatalosan, de a rövid lábú erdélyi kopót is tenyésztik néhányan, akik szívósan küzdenek azért, hogy nemzetközileg elismertessék tizedik magyar fajtaként.

Az erdélyi kopó túlélőfajta. Dr. Kelemen Attila állatorvost idézem, akinek komoly szerepe volt a fajta mentésében: „Annak idején a budapesti állatkertben indult meg a visszatenyésztés, tudomásom szerint Fodor Tamás volt az egyik irányítója. Győrfi Lajosék 1961–62-ben hoztak be kutyákat. Én magam is több kutyát szereztem 1963–64-ben a Beszterce megyei Zselykről, bekapcsolódtam ebbe a munkába, valamint dr. Bóka Géza állatorvos, aki Fodor Tamás helyettese volt a madárosztályon.

Az 1971-es budapesti Vadászati Világkiállításon megtörtént az erdélyi kopók első nagy nemzetközi bemutatkozása. 18–20 körül volt a bemutatott kutyák száma, eléggé egyöntetű állomány volt, valamennyit Magyarországról sorakoztatták fel. Igazán tudatos tenyésztést Erdélyben én ma sem érzek a kopóra, és mégis számtalan jó kutya kerül elő még mindig Erdélyből. Itt a vadászoknál még mindig fő követelmény a vadászaton való eredményessége a kopóknak.” (Székelyhídi Sándor: Interjú dr. Kelemen Attilával az erdélyi kopóról. 1999, Erdélyi Nimród)

Sok sikert a küzdőknek!