2024. july 3., Wednesday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Riportunkban két olyan jobbágytelki családot mutatunk be, amelyek számára a vidék nyújtotta szabadság, az egészség, a hely kulturális és szellemi értékei többet jelentenek a nyugati világ csillogásánál, a biztonságot jelentő anyagi forrás megteremtésénél.

Ila Gábor Amerika és Magyarország után itt talált családra és értékes életre (Fotó: Gligor Róbert László)


Ma  már szinte trenddé vált, hogy a fiatalok Nyugat-Európának vágnak neki a jobb anyagi lét reményében, hátrahagyva a szülői házat, szülőföldet, szülőt és kultúrát. Riportunkban két olyan jobbágytelki családot mutatunk be, amelyek számára a vidék nyújtotta szabadság, az egészség, a hely kulturális és szellemi értékei többet jelentenek a nyugati világ csillogásánál, a biztonságot jelentő anyagi forrás megteremtésénél. Akik a mókuskerék helyett a szabadságot, az értékeket választották, akik „a világ túlsó feléből” is hazatértek, vagy épp itt, Erdélyben találtak hazát.
Györffi Tibor 1990-ben hagyta el Erdélyt. A Brassóban született fiatalember magyar érzelmei miatt többször is összetűzésbe keveredett a kommunista államhatalommal, az 1989-es változás után is tudta, hogy itt sosem lesz gyökeres átalakulás, ezért Magyarországon telepedett le. Állampolgárságot is szerzett, de nyolc év után Angliába költözött. Itt ismerte meg későbbi feleségét, a jobbágytelki Sebesi Tündét, aki ugyancsak 1990-ben távozott Magyarországra, és 1998-ban a szigetországba. Mindketten a nulláról kezdték az életüket. Tibor építkezésben dolgozott segédmunkásként, s a szakma elsajátításával öt év után saját vállalkozást indított, a főváros „tehetős” negyedében dolgozott úgy, hogy minden befejezett munkája ajánlólevél lehessen. A bürokrácia miatt azonban nyolc év után felhagyott ezzel, jogosítványt szerzett és autóbuszvezetőként dolgozott több mint három és fél éven át egy jellegzetes emeletes, piros londoni járművön. Tünde gyerekekre vigyázott és háztartást vezetett egy vidéki családnál, innen került Londonba, ahol kezetben egy család gyerekeit szállította iskolába és haza, később egy iráni kávézóban dolgozott fél évet, közben tanulta az angol nyelvet, mellékállást vállalva takarított is, hajnaltól éjszakáig dolgozott, mígnem egy szendvicsbárba került, onnan egy áruházba eladónak. A pár nyolc év után kölcsönből kertes házat vásárolt a külvárosban, közben 2005-ben megszületett első gyerekük, Tamás, 2008-ban pedig Dániel.
A család álma nem London volt, hanem Ausztráliában szerettek volna letelepedni, de mielőtt a végső lépést megtették volna, rájöttek, hogy 30 ezer eurónyi összeget kell kifizetniük azért, hogy a távoli kontinensen egy telket kapjanak, és ott is elölről és a semmiből kell kezdeniük az életet. Végül letettek erről.
 
Nagy elhatározás volt
A buszsofőri állás nyakkendős, tiszta, de nem volt túlfizetett munka – mondja Tibor, de őt nem is a pénz hajtotta, inkább arra volt jó ez az időszak, hogy letisztuljon benne: haza szeretne költözni. Ausztráliát egyrészt azért vetették el, mert nagyon messze kerültek volna Európától, a rokonoktól, az „alapoktól” és kultúrájuktól. Londonban sok magyar van, és egymást segítik is, de mégsem találták meg igazán a helyüket. Hiányzott nekik a magyar kultúra, sosem volt folytonos kulturális élet, hiányzott a közösség egy olyan helyen, ahol nagy ünnepekkor sem voltak húsznál többen a hatalmas templomban. Az angol időjárást sem szerették, szabadságukat mindig más országban töltötték, már ha meg tudták oldani, hogy ugyanakkor vegyék ki, és –  nem szívesen ugyan – a gyerekeket is elengedték erre az időre az iskolából. Az iskolai és közösségi rideg angol szokásokat nem tudták elfogadni, az állami oktatási rendszer sem nyerte el a tetszésüket.
A hazaköltözés Tibor ötlete volt, Tünde hallani sem akart arról, hogy Jobbágytelkére jöjjenek, hiszen Londonban mindenük megvolt, távirányítóval működtetve. Ám ennek ára is volt: a mókuskerék, egy olyan rendszer, amelyben nem lehetsz önmagad, csupán egy apró elem. Közösen kezdték mérlegelni a kérdést, és sok tényezővel kellett számolniuk: egyik a gyermekeik mindennapjai, a szabályok, kötöttségek, míg Jobbágytelkén egyedül is elmehet bárhová egy gyerek az utcán, ismerősök és ismeretlenek vigyáznak rá. A másik az egészség volt: Tamás asztmás kisgyerek volt, gyógyszereken élt, viszont amióta hazaköltöztek, orvost nem látott. A legfontosabb viszont mindannyiuk szabadsága volt: amióta itt élnek, kiszálltak a mókuskerékből. Házat vásároltak, átépítették, s bár még dolgoznak rajta, nem az anyagiak a fontosak. Nem azért költöztek ide, hogy könnyebb legyen, hanem hogy szabadok legyenek, és ezt az érzést nem lehet megfizetni – vallja Tibor, aki 14 évvel ezelőtt járt először ebben a faluban, és bele is szeretett a tájba, s bár Csíkszereda is felvetődött, itt telepedett le. A legfontosabb, hogy egész nap együtt lehetnek a gyerekeikkel, akik különösebb gond nélkül megtalálták a helyüket a faluban, az oktatási rendszerben, csakhamar beálltak a helyi kulturális egyesületbe, és három éve örömmel táncolnak. Ezenkívül kisállatokat tarthatnak, van felelősségérzetük, de az otthoni munka és tanulás után szabadon kószálhatnak a többi gyerekkel napestig, az ajándékokat pedig nem anyagiakban mérik. Mindezt londoni gyerekekként sosem élhették volna át – vallják a szülők, akik most a házépítés terhei mellett kenyeret sütnek, veteményeskertet művelnek, maguk termesztette egészséges ennivalóval töltik meg a pincét, kamrát. 
 
Budapest – Chicago – Jobbágytelke
Ila Gábor Budapesten született, 34 éves koráig ott is élt. Zenész szeretett volna lenni, de végül informatikus lett, végigjárta a céges karrier ranglétráját, fejlesztési igazgató lett egy amerikai cégnél. Anyagilag mindent elért, de minden más háttérbe szorult a munka miatt. Egyszer rábukkant egy hirdetésre, miszerint Marosvásárhelyen zenei szerkesztőt kerestek. Kilenc éve autóba ült, eljött, és itt maradt Marosvásárhelyen egy kereskedelmi rádiónál. Itt ismerte meg Ildikót, aki azóta a felesége és három gyereke anyja. Mindketten a közszolgálati rádiónál dolgoznak, Gábor zenei műsort szerkeszt. 
Jobbágytelkére véletlenül került, motorbiciklizés közben betértek a faluba. Láttak egy eladó házat, meg is vásárolták. A gazdasági épület helyére új házat építettek, de a régit is megtartották. Igyekeztek az új épületben is megőrizni a Felső-Nyárád mente jellegzetességeit és anyagait. Ha az ember városon nő fel, ezek a dolgok sokkal értékesebbek számára. Dolgozott Franciaországban és Chicagóban is, ott az ilyen dolgok hihetetlen értéket képviselnek. Ha valaki idejön, az a százhúsz éves házért és a faragott dolgokért jön ide – mondja. Hogy egy urbánus család egy ilyen helyen maradjon, szükséges, hogy elfogadja és betartsa mások tanácsait. Az emberek itt nyitottak, barátságosak, segítőkészek. Nem hordanak karórát, ezért furcsa volt számára az időérzékeléssel kapcsolatos tempóváltás, két-három évbe telt, amíg megszokta, de jobban tetszik ez a tempó, és hogy az értéket nem „fészbukos lájkokban” mérik. Főleg a gyermekeik szempontjából döntöttek Jobbágytelke mellett, hogy ők ilyen értékek között nőjenek fel, ezt az időérzékelést, természetközeliséget tanulják meg. 
 
„Nem bántam meg”
Ila Gábor úgy érzi, nem bánta meg, hogy feladta a nagyvilágot, a karriert, és Jobbágytelkét választotta. Szerinte ez életfelfogás kérdése, az ő példája nem lehet mindenki számára járható út, de neki épp erre volt szüksége, és ezt itt találta meg, az életmódváltáshoz pedig arra volt szükség, hogy nagyon messzire költözzön Budapesttől. Hogy ilyen váltás esetén ki hová költözne, az ízlés és szocializációs kérdés, de ő olyan helyre vágyott, amellyel kulturálisan is azonosulni tud. A székelyföldi magyar társadalom nagyon nyitott, nem volt gondja a beilleszkedéssel. Munkájában azt csinálja, amit szeret és amire szükség van, a rádió könnyű-zenei műsorában a zenének épp azt a részét szeretné megismertetni, ami a „sodrásból” kimaradt. Munkája a zenéről szól, s szabadidéjében dzsesszegyüttesben zenél, hiszen a zene az örök szerelme: szeretné előtérbe hozni azokat a lelki és fiziológiai folyamatokat, amelyeket egy tartalmas zene elindíthat az emberben. Ő megtalálta itt a helyét, szeretne ezután is itt élni, de persze ez nem egy „hátradőlős történet”, nekik is megvannak a mindennapi küzdelmeik. Vannak emberek, akik szeretnek Székelyföldön élni, szeretik ezt a lassúbb, természetközelibb, emberibb életmódot. Számtalanszor felvetődik a kérdés, hogy ma a fiataloknak csak a Nyugat a cél, a jólét csábítása, vagy más is fontos? Számára az itteni értékek a fontosak, s ettől értékes számára ez a hely is.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató