Érettségi találkozó életünk alkonyán

A Marosvásárhelyi Állami Tanítóképző Intézetben 1948-ban végzett az utolsó évfolyam. A következő generációk növendékei már Szászrégenben folytatták tanulmányaikat.

A Marosvásárhelyi Állami Tanítóképző Intézetben 1948-ban végzett az utolsó évfolyam. A következő generációk növendékei már Szászrégenben folytatták tanulmányaikat. A Tanügy-minisztérium határozata értelmében 1948-ban Marosvásárhelyen is létre kellett hozni egy középfokú sportiskolát, és a helyi hatóságok úgy döntöttek, hogy a tanítóképzőt áthelyezik Régenbe, és addigi iskolájukat átadják a sportiskolának.

Mi voltunk a marosvásárhelyi Tanítóképző Intézet utolsó növendékei, akik 1948-ban, 65 évvel ezelőtt, a tanügyi reform megjelenésének évében végeztünk. Frissen írott tanítói oklevéllel a zsebünkben szétszóródtunk a szélrózsa minden irányába, Erdély, Bánság, a partium, Máramaros és Csángóföld falvaiba, a magyar tanulók, a magyar ifjúság nevelésére, tanítására, magyar népünk szolgálatára. Ez volt a feladatunk, ez volt a hivatásunk! Erre neveltek, erre tanítottak szeretett és tisztelt tanáraink négy éven keresztül. Joggal mondhatjuk, hogy talán a mi korosztályunk élte át a XX. század legnehezebb, legmostohább diákkorát. A négy gimnáziumi osztályt a háború alatt végeztük, annak súlyos terheit, nélkülözéseit, viselve. Tanítóképzős éveinket közvetlenül a háború befejezése után, az 1944–1945-ös tanévben kezdtük meg, amikor az egész ország – így a mi szüleink is – teljesen le volt szegényedve, ki volt éhezve. A négy képzős osztályt úgy végeztük el, hogy egész idő alatt egyetlen tankönyvünk sem volt, jegyzetekből tanultunk sok kínlódás és időveszteség árán. A bentlakásban végig éheztünk, nélkülöztünk. A régi iskolánkból, a mai Papiu Ilarian középiskola épületéből, amelyik a kereskedelminek és a képzőnek adott otthont, egyik napról a másikra egyszerűen kidobtak, és minket szétszórtak a város különböző iskoláiba, ahol helyet tudtak szorítani egy-egy osztálynak. Bentlakást a tanklaktanyában kaptunk, ahol meglehetősen hideg-rideg, mostoha körülmények között tengettük napjainkat.

Pályafutásunkat úgy kezdtük, hogy hónapokig nem kaptunk fizetést, továbbra is szüleinkre voltunk utalva, vagy tanítványaink szülei tartottak sorkoszton. De edzett fiúk voltunk, mert minket olyan nevelésben részesítettek, arra tanítottak, hogy a harcot feladni nem szabad! És mi nem adtuk fel! Még a kommunizmus legsötétebb éveiben sem, ami egész pályánkat kezdettől beárnyékolta. Megmaradtunk embernek, embereknek, a legkegyetlenebb embertelenségben is. Elmondhatjuk valamennyien Pál apostollal, hogy „Ama harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam!”

Mi, akik abból az egykori népes osztályból még életben vagyunk – valamennyien túl a nyolcvanadik életévünkön –, augusztus 24-én, szombaton ünnepeltük 65. érettségi találkozónkat. Fájó szívvel állapítottuk meg, hogy már egyetlen tanárunk sincs életben, és a 48 fiúból, akik akkor végeztünk már, csak tízen élünk: Bustya Pál (Nyárádszentlászló), Derzsi Ferenc (Szováta), Dégi Sándor (Mikóújfalu, Kovászna megye), Fábián Ferenc (Marosvécs), Nagy Ernő (Szabéd), Siklódi Sándor (Nyárádszereda), Simon József (Gidófalva, Kovászna megye), Szabados Ottó (Tyresö, Svédország), Szélyes Ferenc és Szilágyi Domokos (Marosvásárhely).

Ez alkalommal is kegyelettel emlékeztünk elhunyt szeretett tanárainkra és volt kedves osztálytársainkra, barátainkra. Mostantól kezdve azon fogunk töprengeni valamennyien – még ha titokban is –, hogy vajon ki lesz a következő, aki távozik sorainkból, és ki lesz majd az utolsó az egykori híres „rohamosztályból”, aki zárni fogja sorainkat.

Szilágyi Domokos