Sütött a nap lemenőben, méláztam a levegőben: mit is mondok, ha talán rám kérdez egy katalán.
Sütött a nap lemenőben, méláztam a levegőben: mit is mondok, ha talán rám kérdez egy katalán. „Hogy érkezett? Audin? Ámuldozott Gaudin? Használatban még a szója? Van maguknak Picassója?” Mondom neki: türelem! Nekem nem volt Güelem! S ön se éppen dalia, hiába van Dalija!... Esendő az ember s dőre, ha felül a repülőre! Félálomban mit is várok, lerohannak a rímpárok. Alig tűnt el alant Lóna, s máris itt van Barcelona? Felriadok hirtelen, jön egy új szó, rímtelen! Nálunk legalábbis: autonómia! Hogy is mondják katalánul? Nem tudom, de ott, a nagy múltú ibér félszigeten a gyakorlatban találkoztunk vele. Már a hatalmas reptéren, s utána mindvégig Katalóniában. A feliratok, a zászlók hivalkodón, félreérthetetlenül hirdetik mindenütt: a katalánok rég elérték, amit akartak. És nem dőlt össze a világ. A spanyolok, akik ugyancsak nagy számban élnek az országnak azon a civilizált, szép és gazdag részén, kellő bölcsességgel és empátiával igazodtak a helyzethez. Persze lehet, hogy vannak köztük olyanok, akiket zavar, hogy a feliratozás, ha kétnyelvű, a katalánnal kezdődik, de ez különösebb megrázkódtatást senkinek se okoz. A jelek szerint még az sem, hogy sokfelé csak egynyelvűek a feliratok: katalánok. Az autonómia ennél nyilván sokkal többet jelent, az élet minden területére kiterjed. Az idegenvezetőnk erről ilyen-olyan vonatkozásban sokat beszélt többnapos ottlétünk folyamán. Az anyanyelvhasználattól a munkavállalásig, az oktatástól, egészségügytől a tudományos kutatásig, vendégfogadásig mindenben tetten érhető. Tény, és jól látszik is, hogy virágzik, forr a gazdaság, az emberek döntő hányada elégedett az életszínvonalával. A világváros, a térség központja, Barcelona jólétet, gondoskodást, hozzáértő és figyelmes gazdálkodást mutat. Lerobbant embert alig látni, még a Nyugat-Európában oly gyakori román koldusokból is csak egybe ütköztem az utcán. Biztos nem csak az autonóm viszonyoknak köszönhető mindez, de a nálam hozzáértőbbek szerint annak is, kétségtelenül. Na, de itt kell visszatérnem repülős merengésemhez. Mit mondhatok, ha ilyen vonatkozásban valaki a mi honi viszonyainkról érdeklődik tőlem? Jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat. S még több, ami nem annyira szép. Sőt! De miért éppen engem kérdeznének? Százezrek keresik fel Katalóniát a földgolyó minden részéről, van kit kérdezni bőven. Inkább ők teszik fel a kérdést: hogy sikerült a régiónak annyira felhívnia magára a figyelmet, miképpen képes olyan óriási tömegeket folyamatosan oda vonzani, és olyan szolgáltatást nyújtani nekik, hogy vissza is kívánkozzanak? Az autonómia számos nálunk szerencsésebb, boldogabb nemzet fiainak, lányainak talán eszébe se jut, nem ügy az sokfelé, pláne nem úgy, hogy létkérdésként tevődhetne fel. De mifelénk az! Akkor is, ha a többség, illetve az állam vezetői hallani sem akarnak róla. Erre a legfrissebb példa a FUEN minap zárult kolozsvári kongresszusa. Az ország ügyeit vezetni, igazgatni hivatott magas rangú politikusok, tisztségviselők úgy viszonyultak a mintegy hatvanmilliós európai őshonos nemzetiségek legnagyobb ernyőszervezetének e jelentős fórumához, mintha az a tevehajcsár bálnavadászok gombfocicsapatainak szokásos szökőévi tapasztalatcseréje lett volna. Alighanem alaposan össze kell kapnunk magunkat, hogy a Minority SafePack esélyérvényesítéséhez szükséges aláírások kellő számban és időben összejöjjenek.