Ami nem megy, nem kell erőltetni. Például a magyar futballt. És a románt. De maradjunk az előbbinél. Óriási pénzeket fektettek bele, és mégis történelmi vereséget produkált.
Ami nem megy, nem kell erőltetni. Például a magyar futballt. És a románt. De maradjunk az előbbinél. Óriási pénzeket fektettek bele, és mégis történelmi vereséget produkált. Furcsa különben, hogy nekünk ezt a jelzőt hosszú évszázadok óta majdnem mindig vereséghez, veszteséghez, tragédiához kell társítanunk. Győzelemhez alig. Vagy ha mégis, az nem labdarúgás. Illetve voltak egykor a legendás Puskásék, de az ő történelmi vereségük világbajnoki döntőben következett be! Most Andorra válogatottjától kapott ki selejtezőn a dédelgetett nemzeti tizenegy. Egy törpeállam focistáitól. Törpe, törpe, de törpeként a legnagyobb Európában! Nem mindegy az! Az andorrai hercegségnek 76.000 polgára van ám! Nem tízmillió, mint Magyarországnak, de ez se semmi! Csupa derék, potenciális futballista! Vélem is hallani a törhetetlen optimisták érvelését. Akkor hát nem is árt némi további számítást végezni, csak úgy, durván, hogy reálisabban lássunk. Ott is, mint általában a világ számos országában, több a nő, mint a férfi, tehát őket leválasztva, potenciálisan marad 35.000. Ezeknek mintegy ötöde nyugdíjas lehet, kiesik a számításból újabb hétezer. Zárjuk ki azokat is, akik még aktív dolgozók, de már 40 fölöttiek. Megtehetjük, hiszen az andorrai válogatott legidősebb játékosa ezen a meccsen 38 éves volt. Ilyen szinten nagyon ritkán jöhetnek szóba a negyedik X-et taposók. Amint betöltöttem a hetvenet, én is kezdtem kimaradni a Pressing kezdőcsapatából. (Meg is érezték, de az egy más történet!) Folytassuk csak a megkezdett számsort. A kiskorúakat is ki kell vonnunk az andorrai összlétszámból. Ez is vagy 15 százalék. A fennmaradó 16.000 polgár kétharmada feltételezhetően nem sportol hivatásszerűen, sőt talán versenyszerűen sem. Újabb kivonás: az eredmény hatezer. Ebből ott fenn, a Pireneusokban sokan a hegymászásnak, alpinizmusnak hódolnak, vannak, akik kocognak, kerékpároznak. És síznek is persze. Az olimpiákon mindeddig úszásban, atlétikában, sportlövészetben, tornában képviselték a sportolók az országot. A tánc is sokat elvon a versenysporttól. Sőt még a bikaviadal is magához édesget párat a rátermettekből. Üsse kő! Vagy ezer, netán pár száz fő akad még, akikből kiválasszák a futballválogatottat. Legalábbis elméletileg. Tény, hogy most nyertek. Történelmi győzelem! Gratulálunk nekik, megküzdöttek érte. Anélkül, hogy túlfizetett profik lennének. Szívvel-lélekkel, életre-halálra harcoltak. Talán szabadnapot is kaptak ennek fejében. Ki-ki a saját munkahelyén, mert, mind mondják, nem a sportból élnek. Annál lesújtóbb a mi aranylábú fiaink kudarca. Óriási blama, nincs mit szépíteni. Egyes román sportlapok szerint ez némi gyógyír az itteniek lengyelországi vereségére. Lám-lám, valamire mégiscsak jó volt az andorrai mérkőzés. Még ha ott helyben nem is telt be a háromezer férőhelyes lelátó. Különben tiszta szerencse, hogy a szirtek közti szűk völgyben találtak egyáltalán szabad teret egy ilyen sportpályának. A magyar szurkolók persze nem érezték szerencsésnek magukat. Mindennek leszidták a focistákat. Szegény fiúk állítólag nagyon le is vannak törve. Kivételesen nekünk is megadatott a szerencse, hogy élőben láthattuk a mérkőzést. Éppen akkor nem kódolták az M4-es csatorna adását. Bár ne tették volna! Bosszankodtunk, szégyelltük magunkat. Ez a szellemcsatorna egyébként, amely akár egy látomás, hol el-, hol meg feltűnik hirtelen, nem hazudtolja meg önmagát. Amikor igazán figyelemreméltó nemzetközi versenyt közvetít, továbbra se hagyja, hogy mi, határon túli magyar nézők követhessük az eseményeket. Ha a magyar állam a sportba és ezen belül a labdarúgásba akkora befektetéseket tud megengedni magának, amekkorákról mindegyre hallani és olvasni lehet, egy keveset arra is fordíthatna az anyaországon kívüli sportrajongók örömére, épülésére, hogy fedezze a közszolgálati tévécsator-náknak a szóban forgó sportügyi, tévéközvetítési jogdíjakat is. Közelről se lehet akkora összegekről szó, mint amennyibe például a szaporodó stadionok, focipályák, futballakadémiák kerülnek. Ami a szlovákoknak nem gond (olykor az ő tévécsatornájukon nézhetünk egy-egy érdekesebb meccset!), az talán a magyar költségvetést se vinné végelgyengülésbe. Ha a labdarúgás úgyis ilyen kritikus állapotba került, halovány vigaszként a népes erdélyi szurkolótábor megérdemelné, hogy végre korlátozások nélkül, magyar közvetítésben az M4-es csatornán követhesse a versenysport jelentős történéseit. Természetesen nem csak azokat, amelyek a futballal kapcsolatosak.
