Meddig színész a színész? Ameddig hagyják? Amíg emlékszünk az alakításaira? Netán míg önmagában képes felidézni azokat?
Meddig színész a színész? Ameddig hagyják? Amíg emlékszünk az alakításaira? Netán míg önmagában képes felidézni azokat? A kérdés újabb kérdőjeleket és megannyi lehetséges választ vet fel, a honi gyakorlat ismeretében azonban alighanem azt kell mondanunk, az első feltételezés áll közelebb a valósághoz: ameddig hagyják. Vagyis addig, amíg el nem éri a nyugdíjkorhatárt, és le nem parancsolják az életet jelentő deszkákról. Akár akarja, akár nem. Az esetek többségében így olyan művészek szerepeltetéséről mondanak le a társulatok, akikben még elegendő energia és kedv is lenne jelentős szerepek eljátszására, s alakításuk, színpadi jelenlétük is jótékonyan hatna az előadásokra. Nem kellene például hiányukban fiatalokkal játszatni náluk jóval idősebb alakokat. A napokban ez kétszer is eszembe jutott. Először Mikházán a Csűrszínházban, ahol végre megnézhettem a soproniak messzire visszhangzó, sikeres Őszi szonátáját, amelyben három ifjabb kollégájával együtt Farkas Ibolya remekelt. Kiváló vásárhelyi színésznőnk a Bergman-darab híres zongoraművésze, a lelki sérült Charlotte nagy intenzitású, hiteles megformálásával gazdagította méltán emlékezetes alakításai hosszú sorát, ekképpen is jelezve, hogy nemcsak egyéni produkciókkal, de közös játékban is sok élményt nyújthatna még a színházlátogatóknak. Sajnos feltételes módot kell használnunk, Romániában másképp gazdálkodnak a művészi potenciállal, színészi erőkkel, mint tőlünk nyugatabbra. Ez a soproni, zentai, komáromi, mikházi, pesti, bécsi együttműködéssel született előadás is már sok helyen vagy félszázszor közönség elé került, mire eljutott ide, a Nyárádmentére. Nem kimondottan ideális körülmények közé. Hiszen a színpad és felszereltsége, világítóberendezése se tökéletes, a játszó személyeknek is szokatlan dolgokhoz kell alkalmazkodniuk, a hangszigetelésben is találhatunk kivetnivalókat, nagy záporban itt-ott beázik a tető, és hosszabb távon a padok se kényelmesek, mégis létrejött a csoda, amire az igazi színház képes: az alkalmi társulat és alkalmi közönség hamar egymásra hangolódott, azonos lelki hullámhosszon élte meg, érezte át a darab felvetette mély emberi érzelmeket, gátlásokat, fájdalmakat, a szeretetvágyat s a szeretet kimutatásának képtelenségét, az ezekből fakadó szenvedéseket.
Az „alkalmi” jelző nem véletlen. A szép feladat és kihívás más-más társulat négy kitűnő színészét kovácsolta összeforrott csapattá, a csűrszínházi produkciók törzsközönsége pedig még mindig alakulóban van, ez azonban nem lehet a művészi minőség akadálya. Farkas Ibolya több évtizedes teljesítménye és pályafutása is garantálta az élményt, sokan miatta utaztak Marosvásárhelyről Mikházára. És biztos – kimondva, kimondatlanul – arra gondoltak, jó lenne még más előadásokon is tapssal jutalmazni a művésznő játékát.
Ez a gondolat néhány nappal később többekkel kapcsolatosan újra felmerülhetett, amikor a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház előcsarnokának emeleti térségében a magyar társulat újabb színháztörténeti kötetét mutatták be. Az állami színház 1961–1978 közötti időszakát dokumentálja ez a fontos könyv. Számtalan felejthetetlen est emlékét eleveníti fel lapjain. Visszaemlékezések, sajtószemelvények, szereposztások, műsorfüzetek, plakátok, fotók dokumentálják a nem túl távoli színházi múltat. A fényképek kivetítve, felnagyítva mutatták fel a színészek arcait, egykori, fiatalabb énjüket. A rendezvényen jelen levő mai társulat egyeseket már csak felvételekről ismerhet, a régebbiek közül viszont jó páran ott lehettek a könyvpremieren. Olyanok, akik a Székely Színház történetét, sorsát felvázoló előző kötetben, mint például Farkas Ibolya, az utolsó évadok krónikájában már szerepeltek. És olyanok is, akik utánuk léptek Thália szolgálatába, frissebb nyugdíjasok. Jólesik ismét látni őket, úgy tűnik, jó erőben vannak. Persze, csak ők tudják igazán, vágytak-e nyugdíjas tétlenségre, nem hiányzik-e életükből a rivaldafény. Kívülállóként azonban úgy vélem, sosem lehetünk annyira gazdagok, hogy csak úgy, egyik percről a másikra lemondjunk bevált értékeinkről, és parlagon hagyjuk heverni a korábban már sikerrel kamatoztatott tudást, tehetséget. A tévé és a mozi világa naponta elámít a nagy öregek színészi teljesítményeivel. Mifelénk miért ne lehetne rájuk is alapozni?
