Butábbak is lennénk? Eddig úgy gondoltam, hogy csak kevesebben vagyunk. Az idei érettségi eredmények ejtettek gondolkodóba.
Butábbak is lennénk? Eddig úgy gondoltam, hogy csak kevesebben vagyunk. Az idei érettségi eredmények ejtettek gondolkodóba. A kimutatások szerint a romániai magyar ifjak jóval gyengébben teljesítettek a középiskolai tanulmányaikat záró nagy megmérettetésen, mint többségi társaik. A magyar érettségizők átmenési átlaga mintegy tíz százalékkal maradt az országos átlag alatt. Az óvások után hétfőn közzétett végleges helyzetjelentés a lényegen nem sokat változtat. Akkor sem, ha igaz az, amit gyakran előszeretettel hangoztatunk, bár nincs rá cáfolhatatlan bizonyítékunk: a magyar tannyelvű iskolákban szigorúbb az osztályozás, mint a román oktatási intézményekben. Aligha kapaszkodhatunk ebbe a gyenge fogódzóba. Ha tárgyilagosan vizsgáljuk a dolgokat, arra kell gondolnunk, hogy az oktatásban van a hiba. És a hozzáállásban is persze. A diákokéban, a tanárokéban, a szülőkében, az egész társadaloméban. Mindenben és mindenkiben, aki valamiképpen hozzájárult az oktatási szint csökkenéséhez, az iskola, a tanulás, a tudás általános megbecsültségének a visszaeséséhez. Nyilvánvaló, hogy költői a kérdés, amellyel a jegyzetet kezdtem. Hogy lennének gyengébb képességűek a mi gyermekeink! Az viszont nem kétséges, hogy az évek teltével valahogy háttérbe szorult annak tudata, hogy ebben az országban akkor lehetünk valóban versenyképesek, ha minden vonatkozásban többet tudunk a többségieknél. Ebben már az is segítségünkre lehet, hogy mi két kultúrához férhetünk hozzá, mondhatnám, természetszerűen. Ez az információs lehetőségeinket, ismereti forrásainkat is jelentősen felduzzaszthatja. Igaz, eléggé széles körökben ma már nem különösebben serkentő motiváció ez. Sokan inkább a könnyebbnek tűnő utat választják: majd boldogulnak valahogy az anyaországban, vagy Nyugaton, még távolabb. Ahhoz románnyelv-tudás sem kell. Akkor meg minek erőlködni megtanulni felső szinten ezt a miénktől jellegében is különböző nyelvet?! Elég, ha angolul jól tudunk. Vagy kevésbé jól. És elmennek. Vissza nagyon kevesen jönnek. Ez is magyarázza, miért vagyunk itthon egyre kevesebben. Ami nyilván a minőségre is visszahat. Persze nem véletlen, hogy a népesség kérdését is szóba hozom. Ma van a népesedési világnap. Bármennyi katasztrófa sújtja is a bolygót, pusztítja a lakosságát, tizedeli az élővilágát, az emberiség létszáma folyamatosan nő. Naponta közel 230 ezer emberrel növekszik a Föld összlakossága, óránként mintegy 9500 fővel, percenként 158-cal. 1987-ben, amikor július 11-re a népesedési világnapot beiktatták, már 5 milliárdot számoltunk. 1999-ben 6 milliárd, 2011-ben 7 milliárd lakosa volt a földgolyónak. Ha minden jól megy, 2024-ben éri el a lakosságszám a 8 milliárdot. A feltételes mód valahogy mindig odakívánkozik az ilyen előrejelzések mellé. A HA nálunk pláne nem mellőzhető. Mégis mintha nem fogyatkoznánk olyan vészes ütemben, ahogy egyesek, sőt egész sokan szeretnék. Az utóbbi néhány évben nőni látszik az erdélyi, székelyföldi magyarság körében a gyermekvállalási kedv, bizonyos vonatkozásban mintha jó irányban módosulnának a demográfiai trendek. Ettől még nem kell dugig telnünk optimizmussal. De a folytonos siránkozás sem tesz jót senkinek. Úgy vélem, a józanság megőrzése a legnehezebb manapság. Nem csak nálunk, szerte Európában. Nagy vétek, ha hagyjuk besoroltatni magunk a buták végleg leírt kategóriájába. Talán nem véletlen, hogy kis eszmefuttatásom zárszavaként egy könyvcím jut az eszembe: Balgák bölcsessége. Habár lehet, hogy korunk realitásaira ennél is találóbb Erasmus szatirikus hozzáállása, A balgák dicsérete. Majd eldönti Ön, kedves olvasó.
