2024. july 5., Friday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Nem tűnt fel neked, milyen merev és kedélytelen volt a közönség a karantén utáni első tárlatnyitón a marosvásárhelyi Bernády Házban? – kérdezett rám a rendezvény végén az egyik jó ismerősöm. De. Feltűnt. Merev, kifejezéstelen arccal feszíthettem én is a nézőkkel szemben az udvar fölé magasodó lépcsősor tetején, miközben a kiállító művészt és munkáit méltattam. Rajtam is maszk volt, rajta is, mindenkin. Kedélyesen is fel lehet fogni a helyzetet, de nem késztet feltétlen nevetésre. Szerencsére a szövegelés előtt és után is beszélgettünk, a jelenlevők örültek az újrakezdésnek, vidámság is fel-feltört a maszkok alól, noha takart szájjal, fedett orral a hőségben nem lehetett olyan felszabadultan, gond nélkül cseverészni, mint korábban, a járvány előtti időszakban. Bizarr látvány a sok maszkos egyenarc. A szemek azonban kifejezőek, beszédesek. A mosoly is visszatükröződik belőlük, ha nem állunk túl távol tőlük. Akár a nyelvét is nyújtogathatja felénk a maszk mögül valaki, ha a szeme mosolyog. Az a meghatározó, ami a lélek tükréből sugárzik felénk. 

Persze jobb lenne, ha nem kellett volna belekóstolnunk ebbe a divatba. A fotókon látom, hirtelen mennyire megöregedtem. Az arcomból csak a fedetlen rész látható, az, ahol legtöbb a ránc. Sűrű szarkalábak a szemek két oldalán, mély árkok a szemöldök fölött, megviselt, sötét karikák a szemek alatt. Hova lettek a fiatalosabb arcfelületek? Takarásban szerénykednek, meghúzzák magukat a nyilvánosság elől. Ezután mindig így lesz? Sikerül-e vajon a járványnak mindannyiunkat arctalanná degradálnia? Ez a kérdés sem kerül el mostanában. Tudom, a maszk a védekezés egyik legfontosabb eszköze, hordom is, ahol kell, nem csak azért, mert a szabályok előírják. Inkább azért, mivel magam is felmértem a hasznát. De nem szeretem, nehezen viselem. Az okozott fizikai kellemetlenségeken túl amiatt sem állhatom, hogy elidegenít minket, embereket egymástól. Megyünk az utcán, keresgélünk az üzletben, ülünk a szabadtéri színpad előtt, és mindenki arcát fehér, fekete vagy tarka vászondarab fedi. Ha napszemüveget hordanak, az ismerősöket sem biztos, hogy felismerjük. Annál diadalmasabban, magabiztosabban és maszktalanabbul tekintenek le ránk az utcákon, tereken mértéktelenül elszaporodott óriásplakátokról a helyhatósági választásokra készülő jelöltek. Maszktalanul? Látszólag igen. De többükről tudjuk, hogy amit most próbálnak felmutatni, az álorca. Valódi ki- és mivoltukat már rég felmutatták, cselekedeteikkel hosszú ideje leleplezték magukat. Tudjuk, mennyit érnek, és mennyire lehet hinni az ígéreteikben. „Velem biztosra mehet!” – biztatja például az embereket kampányszövegében a végre kibukó marosvásárhelyi polgármester, aki ezúttal a megyei tanácselnöki széket szeretné megszerezni. Ebben az egyben kivételesen biztosak is vagyunk: ahogy a megyeszékhelyet tönkretette regnálása eltelt két dicstelen évtizede során, úgy vetné most magát a megyére, hogy immár nagyobb léptékben is úrrá legyen tájainkon a sikertelenség és a békétlenség. De ezt most ne folytassuk, a téma hosszasabban boncolgatható a máris mind vehemensebb politikai maszkabál, a választási kampányparádé következő heteiben.  

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató